„A feudális hagyományok még mindig erősebbnek mutatkoznak Magyarországon, mint a modern, polgári gondolkodás” – interjú Bródy Jánossal

szeptember 18, 2017

[Bródy János. Fotó: Budapest Beacon, Magócsi Márton]

Októberben újabb Ráadás-koncertre készül „a magyar Bob Dylan”. Bródy János, Kossuth- és Liszt-díjas énekes, gitáros, zeneszerző és szövegíró a Budapest Beaconnek adott interjújában a jövőbeni tervei mellett beszélt a Barta Tamással és Szörényi Leventével való kapcsolatáról, Mándoki Lászlóval közös fellépéséről, de arról is, miért nem célszerű egy zenésznek vagy zenekarnak politikai kérdésekben nyíltan markáns véleményt képviselnie ma Magyarországon. A magát szabadelvű demokratának, az emberi szabadságjogok és a törvény előtti egyenlőség következetes hívének valló Bródy megteszi ezt mások helyett is – például nem örül annak, hogy „az országban pártállami restauráció zajlik” –, amiatt azonban nem aggódik, hogy ezzel elveszítené rajongótáborának egy részét. Mint mondja: „most is az vagyok, aki a hatvanas években lettem”. Interjúnkból kiderül, hogy a Kocsák Tiborral közösen szerzett muzikomédiája már kész, de leghamarabb 2018 végén kerül bemutatásra, valamint az is, mit üzen annak, aki számon kéri rajta Csillag Hajnalka megölését.

Budapest Beacon: Koncz Zsuzsa 1971-es Csillag Hajnalkáját ön a Ráadás című lemezén tavaly továbbgondolta, ebből lett a Felföldiné estéje. A Youtube-on egy kommentáló azt írta: „Sosem bocsátom meg Bródynak, hogy megölte Csillag Hajnalkát.” Más szerint viszont így lett a történet egész. Mit üzen annak, aki Csillag Hajnalka megölését kéri önön számon?

Bródy János: Ilyenkor az alkotó azt szokta mondani, hogy ő nem tehet a hősei sorsáról, csupán leírja, hogy mi történt velük. Ez egy munkáslány balladája a hetvenes évek elejéről, és sokszor gondoltam rá, hogy mi lett a sorsa ebben a szép új világban. Mint minden figurám, nyilván ő is egy kicsit szimbolikus. Annak a korszaknak volt plakáton szereplő ideáltípusa, de az élete lényegesen más volt, mint amit a hivatalos szocialista propaganda hirdetett. És most, amikor a Ráadás című lemezzel lehetőségem nyílt arra, hogy folytassam a történetet, rájöttem, hogy Csillag Hajnalka már nem létezik, tehát számomra egyértelmű volt, hogy a dal végén a főszereplő befejezi az életét. Arany János először a Toldit írta meg, aztán a Toldi estéjét, és legvégül a Toldi szerelmét. Lehet, hogy ennek a lánynak is volt két-három jó éve, amit még nem írtam meg.

BB: Megírja?

B. J.: Még nem tudom. Lehet.

BB: Jól sejtem, hogy a Felföldiné estéje egyben tisztelgés Barta Tamás előtt? Igaz, őt nem New Yorkban, hanem Los Angelesben lőtték le, de én legalábbis nem tudtam nem rá gondolni. Mindenesetre találtam a Facebookon egy 1981-ben, Los Angelesben készült képet, amin Barta Tamással vannak. Jóban voltak?

B. J.: Persze, jól sejti. Nagyon jó kapcsolatban voltunk. 1981 elején kint voltam nála Los Angelesben, alig több mint egy évvel azelőtt, hogy meggyilkolták. A kapcsolatunk annyira baráti volt, hogy együtt elmentünk Hawaiira. Ott voltunk egy hétig, és rengeteget beszélgettünk, főleg arról, hogy milyen Magyarországon az élet, meg milyen az Egyesült Államokban élni. Szóba került, hogy mi lenne, ha kint maradnék. Tomi azt mondta, hogy „Tinikém, menj haza, neked ott van dolgod”.

BB: Ugye ő nagyon nem akart visszamenni Magyarországra? Úgy tudom, hogy az 1974-es kint maradása után sosem járt Magyarországon.

B. J.: Nagyon nem akart. Én is tisztelem és szeretem az Egyesült Államokat, de ez semmi ahhoz képest, ahogy ő viszonyult az országhoz. Tomi rajongott az amerikai zenéért, az amerikai kultúráért. Az amerikai álmot kergette. Annak ellenére, hogy az Egyesült Államok még jelenleg is elég jól működő ország, és nyilván sokkal nagyobbak a lehetőségek, mint édes kis hazámban – a fiam is ott próbál három-négy éve szerencsét –, de az álmok ott is csak ritkán válnak valóra. Magyarország legjobb gitárosaként Tomi azt gondolta, hogy ezt valamilyen formában méltányolni fogják Amerikában. De nem méltányolták. Aztán más dolgokba keveredett.

BB: Kábítószer-kereskedelembe?

B. J.: Elég sok dolgot tudok, de nyilván nem mindent, és nem akarok senkit gyanúsítgatni. Visszatérve a Felföldiné estéjére: általában lassan írok. De minden szövegemet – még a nagyon kevés gyorsan megírtat is – elteszem, olvasgatom, és gondolkodom rajta.

BB: Alszik rá egyet?

B. J.: Nem is csak egyet. Van olyan dal, amely évekig feküdt az íróasztalomban – most már a számítógépemen. Olvasom, és próbálom elképzelni, hogy más hangulatban, más megközelítésben mit jelent számomra ugyanaz a sor, milyen asszociációkat kelt, és ilyenkor gyakran átalakul még az eredeti gondolat. Az alkotói periódusnak akkor van vége, amikor kiveszik a kezemből a szöveget azzal, hogy „most már föl kell énekelni”. Van olyan, hogy egy dal több szövegváltozattal van forgalomban. Én hálás vagyok a sorsnak, hogy olyan kiváló  előadók énekelték a soraimat, mint Koncz Zsuzsa, Halász Judit, Szörényi Levente, Tolcsvay László, de ha a dalt később én is a műsoromra tűztem, előfordult, hogy némileg módosult.

BB: Lásd Micimackó, vagy Az utcán?

B. J.: Például.

BB: Noch dazu Barta, 1978-ban megjelent egy Kovács Kati-lemez, melynek számait Szörényi Levente és Adamis Anna írta. A kísérőzenekar a Fonográf mínusz ön. Hogy történt 1978-ban, hogy Szörényi Levente olyan zenét szerzett, amelynek nem ön volt a szövegírója, és az öthatod Fonográf pedig ön nélkül dolgozott?

B. J.: Két évvel azután, hogy 1974-ben Barta kint maradt, az LGT dobosa, Laux Józsi követte őt. Laux és Adamis Anna elvált, az addig az LGT-vel – főleg Presser Gáborral – dolgozó Ancsa pedig zeneszerző nélkül maradt. Megtalálta Szörényi Leventét, és rábeszélte, hogy írjanak egy lemezt Kovács Katinak. Kezdetben még én is benne voltam a dologban – úgy volt, hogy a szövegek felét Ancsa írja, a felét én, már csak azért is, mert korábban viszont Katival én voltam, khm, közelebbi viszonyban, és én ismertem jobban. Nagy rajongója voltam Kovács Kati tehetségének, de azt is tudtam, hogy Katival hosszútávon nem lehet együtt dolgozni. Azért nem érdemes neki dalokat írni, mert őt alapvetően az első férjéhez, Koncz Tiborhoz fűződő viszonya határozza meg – magánéletileg és zeneileg is. Függetlenül attól, hogy elváltak, és Katinak volt azóta két másik férje, Koncz Tibor Kovács Kati művészetére mind a mai napig lemoshatatlanul rányomja a bélyegét. Ezért lett Kovács Kati olyan, amilyen – miközben zseniális énekesnő.

[Fotó: Budapest Beacon, Magócsi Márton]

BB: Jól sejtem, hogy a Szörényi Leventével való kapcsolatában az első törést ennél a lemeznél, nem pedig a rendszerváltásnál kell keresni? Vagy még korábban?

B. J.: Ez a lemez még csak egy karcolás volt. Elég jól ismertem Leventét, de Ancsát is, és tudtam, hogy ez főleg Ancsa projektje volt, bár kétségkívül Levente is örömmel volt benne. Nem esett jól, hogy Ancsa a lemezről kifúrt engem, és az is zavart, hogy Levente nem látott át rajta. Egészen addig úgy volt, mintha lett volna egy hallgatólagos, íratlan szerződésünk, hogy mi úgy vagyunk egy szerzőpáros, mint a Lennon-McCartney, és nem dolgozunk másokkal. Ez tizenhárom évig így is volt. Én ez alól fölmentést csak abban az esetben éreztem, ha az Illés vagy a Fonográf más tagjaival írtunk dalokat. A Szörényi-Bródy, mint márkanév annyira működött, hogy a csak általam írt, és a stílusa miatt Levente által föl nem vállalt dalok esetében Szabolcs lett zeneszerzőként föltüntetve. Ő igazából nagyon kevés számot szerzett, viszont nagyon jó hangszerelő, nélkülözhetetlen zenekari tag. A kész produkcióban benne van az ő művészi hozzáadott értéke.

BB: Például Az ész a fontos, nem a haj?

B. J.: Például. Vagy az Újra itt van, a Sárika, vagy a Mákosrétes.

BB: A már említett Csillag Hajnalka?

B. J.: Az is. Meg még elég sok. Ezek mind Szabolccsal közös szerzeményként jelentek meg, és így azok is Szörényi-Bródy dalok lettek, és ez fontos volt nekem. Tényleg azt hittük magunkról, hogy egy olyan művészi és társadalmi képződmény vagyunk Magyarországon, mint amilyen a Beatles a nagyvilágban. Lennon-McCartney, Szörényi-Bródy.

BB: Az antiszemitizmus a Kádár-korszak alatt is létezett, de a szőnyeg alá söpörve, mint ahogy a tudatos zsidóságot – legyen az judaizmus vagy cionizmus – sem túlzottan honorálta a hatalom. Ez az egész kérdéskör mennyire volt téma ön és Szörényi Levente között ezelőtt mondjuk negyven vagy akár ötven évvel? Érzékelt-e az ő részéről antiszemitizmust akár a rendszerváltás előtt, de akár utána?

B. J.: Ez a téma nem nagyon jött elő. Annak ellenére, hogy Leventének ma úgy mondanák, hogy nemzeti érzelmű volt a családi háttere. A papája, Szörényi Gyula nagyon sokat foglalkozott a magyar őstörténettel, ásatásokat végzett, a magyar legendárium pedig igen mélyen élt a családban. Leventének voltak a zsidóságra vonatkozóan a magyar néplélektől egyáltalán nem idegen megközelítései. De nem volt antiszemita: a legjobb barátai között is voltak zsidó felmenőkkel rendelkezők. Inkább úgy mondanám, hogy érdeklődéssel, kíváncsisággal közelítette meg mindazt, amit úgy általában zsidóságnak hívnak.

BB: Akár a zsidóság, akár az antiszemitizmus kérdése téma volt-e ezelőtt a zsidó kollégák közt negyven-ötven évvel? Például úgy, hogy Somló Tamással, vagy a már említett Barta Tamással teszem azt, megbeszélték a hatnapos vagy a Jom Kipur-i háború idején, hogy „Adtunk a komcsibérenc araboknak”?

B. J.: A zenésztársadalom nem képezi le egy az egyben a társadalmi feszültségeket. A zenészek a szórakoztatóipar munkásai, az a dolguk, hogy jól játsszanak annak a közönségnek, aki kíváncsi rájuk. A környező világ politikai tagoltsága nem feltétlenül érzékelhető a zenészek között. Még az úgynevezett nemzetirock-zenészek is, amelyeknek a közönségétől nem idegen a rasszizmus, ha zenésztársaságba kerülnek, akkor ott kollégák.

BB: Nagyon védi őket.

B. J.: Persze. Nézze meg Nagy Feró pályáját. Pontosan megmutatja, hogy az elmúlt negyven évben mik voltak egy igazi, tehetséges, nagy színpadi bohóc, zenész lehetőségei. Ide-oda fordult, de közben mindig saját magát adta a saját kis kreatív bolondériáival. Nem volt soha elkötelezve senkinek, és nem volt harcos ellensége másoknak. Az, hogy ki cigány, zsidó vagy sváb, zenészkörökben tök lényegtelen. A kérdésére válaszolva: nem emlékszem rá, hogy az a háború annyira felkavart volna minket. Lehet, hogy a poén szintjén mi is nyomtuk a vicceket, meg hát a magyar lélek az arabokat még kevésbé szereti, mint a zsidókat. A közvélemény nagy része úgy emlékszem, hogy Izrael-párti volt, de – ismétlem – ez köztünk, zenészek közt nem volt lényeges téma.

[Fotó: Budapest Beacon, Magócsi Márton]

BB: 1980-ban egyszerre jelent meg Szörényi Levente Hazatérés és az ön Hungarian Blues című szólólemeze, ugyanazzal a grafikával. Jól tudom, hogy ez eredetileg egy közös dupla album lett volna, csak Erdős Péter azt mondta, hogy külön jelenjék meg a kettő?

B. J.: Jól, de azért elmondom az előzményeket. Magára a lemezre Levente beszélt rá. Akkor már önálló előadóesteket tartottam a Várszínházban és az Egyetemi Színpadon, a Szörényi-Adamis-Kovács Kati lemez pedig fölszabadított engem: ha ő dolgozhat nélkülem, én is dolgozhatom nélküle. Ennek következtében több lemeznyi szöveget írtam az Omegának: a Csillagok útján legtöbb számát és az egész Gammapolist, ami az én találmányom. Csábított a kihívás, főleg, hogy fiatalkoromban nagy sci-fi rajongó voltam, úgyhogy az Omegának a space-rock korszaka nekem nagyon bejött. Egy zseniális üzletember, Várszegi Gábor hozta össze a dolgot. Tehát miután a különböző fölkéréseknek akkor már könnyebben engedtem, a Magyar Rádió sanzonstúdiójának vezetője, Fáy András nyaggatott, hogy írjak sanzont. Ebből született meg a Filléres emlékeim 1978-ban, aztán a rádiókabaré kérésére megírtam a Személyi igazolványt. Kiderült, hogy van önálló hangom. Jópofa dolog volt az Illésben egy-egy számot énekelni, de a hetvenes évek végén születtek olyan dalok, amelyek nem voltak beilleszthetők a zenekar repertoárjába, és Zsuzsi – aki egyébként mindig inkább rock-, mint sanzonénekesnő akart lenni – is mondta, hogy ezek annyira személyesek, hogy adjam elő inkább magam. Ilyenekből állt az első önálló estem. Közben a Fonográffal azért szép nemzetközi sikereket értünk el, de ezeknek a turnéknak nem sok közük volt a magyar valósághoz. Ha magyarul énekeltünk, külföldön nem értettek, ha fordítást, az nem föltétlenül adta vissza az eredeti tartalmat. Az volt Leventével az érzésünk, hogy légüres térben játszunk Dániában amúgy rendkívül fölszabadult fiataloknak, különös tekintettel arra, hogy Dánia akkoriban szexuális és egyéb kérdéseket illetően a világ egyik legszabadabb országa volt. Ezeknek énekelünk mi arról, hogy szabadok szeretnénk lenni, meg arról, hogy nem bírjuk a korlátokat? Volt ebben valami paradoxon. Bennünk pedig az élt mindeközben, hogy nekünk Magyarországon van dolgunk. Ennek nyomatékosítására akart Levente egy szólólemezt készíteni. Közben tartottak még a Fonográf sikerei, Kelet-Európában világhírűek voltunk. Több olyan év is volt, amikor sokkal többet voltunk külföldön, mint Magyarországon. Az NDK egyenesen egy paradicsom volt a magyar fiúknak. Egyfelől egy fejlettebb civilizáció volt, mint Magyarország, másfelől ott mégis mi voltunk a progresszív Nyugat, ránk néztek úgy, mint a nyugati szabadság képviselőire. Ez számunkra hihetetlenül jó érzés volt, a helyi lányok – akik, khm, hogy úgy mondjam, sokkal kevésbé voltak tartózkodóak, mint a déli, nagyon erkölcsös országok lányai – számára pedig vonzóvá tett minket. Szóval Levente szerette volna nyomatékosítani, hogy ő idetartozik, és elkezdte tervezni a Hazatérés című lemezét. Mondta, hogy nem szeretne zenekarrobbantó szólólemezt, mint ahogy az első szólólemeze, az Utazás az lett az Illés végén. Az Utazás igen erőteljesen közrejátszott abban, hogy Lajosnál elszakadt a cérna és föloszlassa az Illést. Szóval Levente azt mondta nekem, hogy csináljak én is egy szólólemezt, így nem egyedül viszi el az esetleges balhét. Ráadásul mindkét szólólemezbe bevettük a Fonográf tagjait, a két lemezborítón ott is a nevük, úgyhogy ez így nagyon elegánsnak látszott. Az én lemezem címe sem véletlenül lett Hungarian Blues. Hogy válaszoljak is a kérdésére: igen. Ebből is lett egy karcolás, amit Levente szokott emlegetni. Egy ideig az volt a terv, hogy a két szólólemez egy dupla nagylemezként jelenjék meg. Erdős Péter viszont úgy döntött, hogy két külön lemez lesz.

BB: Szóval ez nemcsak legenda?

B. J.: Nem. Levente erre úgy emlékszik, hogy Erdős ezzel neki akart ártani, én viszont nem úgy emlékszem, hogy Erdős ezzel nekem akart kedvezni.

BB: Nem nagyon fogom az adást. Azzal, hogy Erdős Szörényinek ártott volna, önnek kedvezett volna?

B. J.: Szerintem nem, de Levente gyanakvó természetű. Nem emlékszem arra, hogy Erdős különösebben kedvezni szeretett volna nekem. Azt mondta a jellegzetes [raccsol] raccsoló hangján: „Sokkal többet el tudunk adni, ha a két lemez külön jelenik meg. A [raccsol] rajongó úgyis megveszi mindkettőt, aki meg csak az egyikőtöket [raccsol] szereti, az meg nem kell, hogy megvegye a másikat.” Erdős Péter nekem mindig az üzleti megfontolásokra hivatkozott, amikor a döntéseit magyarázta. A slágeripar valamikor rájött, hogy rengeteg lemezt lehet eladni, és a zene hatalmas üzlet. A dolog akkor futott nagyon föl, amikor a hatvanas évek közepén arra is rájöttek, hogy az igazi üzlet a harminchármas fordulatszámú, Long Play formátumban van. Egy nagylemezre ugyanis föl lehet pakolni tíz-tizenkét slágert, az előállítási költsége alig több, mint egy kislemezé, viszont jóval többért lehet eladni. Mivel – először persze az Egyesült Államokban – a sikert nemcsak a példányszámban, hanem az eladott lemezek árában is mérték, egy idő után ez meghatározóvá vált. Így az LP album slágerlista lett a presztízs és siker fokmérője. A kreatív zenészek meg arra jöttek rá, hogy egy nagylemezen elég egy vagy két slágert megjelentetni, a többivel meg lehet kísérletezni, új, esetleg hosszabb dalokat alkotni, konceptuális lemezeket gyártani, nota bene, lehet nagyobb zeneműveket írni. Ennek következtében egy olyan progresszivitás jött elő a hetvenes-nyolcvanas évekre, olyan alkotások születtek a könnyűzenében, melyek klasszikus mércével is értékelhetőek voltak. A zenehallgatási szokások is kedveztek az új művészetnek. Egy jó nagylemezen zenei-irodalmi kiselőadást lehetett otthon meghallgatni. Végül megszületett lemezen a rockopera, például a Jézus Krisztus szupersztár, vagy kicsit később az István, a király. Erdős Péterre visszatérve: néha jókat húzott, néha nagyon rosszakat, de általában a kereskedelmi szempontot tartotta elsődlegesnek.

BB: Ebben a kérdésben – hangsúlyozom: ebben a kérdésben – igaza volt?

B. J.: Szerintem igen. A Hungarian Bluesból nagyon sok fogyott és engem ez a lemez önálló előadóművésszé avatott. Megjegyzem, eddig még senki se tudott biztos receptet arra, hogy melyik dalból lesz sláger. Az István, a királlyal kapcsolatban biztos tévedtek, mert álmukban sem gondolták, hogy az egyik legsikeresebb kiadványuk lesz.

[Fotó: Budapest Beacon, Magócsi Márton]

BB: Hetvenedik születésnapja alkalmából, 2016 áprilisában teltházas koncertet adott az Arénában. Másfél évvel később, október 22-én Ráadás koncert, egy nappal korábban pedig a Ráadás ráadása. Szándékosan október 23-a előestéjén lesz a koncert?

B. J.: Az a helyzet, hogy a helyszínt és az időpontot a management választotta, én csak rábólintottam. Lehet, hogy azt gondolták, miszerint ez az időpont nagyon alkalmas arra, hogy egy koncertet tartsak. A 2011-es Az Illés szekerén című szólólemezem elég jelentős feltűnést keltett. Mentler Krisztina – aki huszonnyolc éve a menedzserem – azt találta ki, hogy amikor betöltöm a hetvenediket, kellene valamit csinálni. Mire én: „Ugyan már, úgy utálom ezeket az évfordulókat!” Mire ő: „Én már kivettem a Papp László Sportarénát a születésnapodhoz legközelebb eső még szabad napra”. Erre én: „Jó, majd lemondod.” Erre ő: „Ne hülyéskedj, meg tudod csinálni. Amikor Koncz Zsuzsa vendége voltál, egy szál gitárral betöltötted az egész Arénát.” Krisztina azt is javasolta, hogy ebből az alkalomból adjuk ki bakeliten Az Illés szekerént. Na, igen, csak az volt a gond, hogy az Illés szekerén majdnem egy óra hosszú, egy nagylemezre egyszerűen nem fér rá.  Viszont a dupla nagylemez nyolcvan perc, Az Illés szekerén meg csak hatvan. „Rátehetnénk a Magyarok közt európait, meg néhány ráadást!” – mondta Krisztina. Elkezdtem írni a ráadásszámokhoz még egyet-kettőt, aztán kiderült, hogy a ráadásszámok képesek megtölteni egy teljes lemezt. Kirschner Péter stúdiójában felvettük az anyagot, 2015 végére kész volt. A kiadó meghallgatta, és azt mondta: „Hát meg vagytok őrülve, ez egy k…a jó lemez! Ezt nem ünnepi lemezként kell megjelentetni, hanem ki kell adni CD-n! Bakeliten megvennék párszázan, de ebben több van.” Így történt, hogy tavaly februárban CD-n megjelent a Ráadás, mire jött a koncert április 9-én, már aranylemez lett, az Aréna koncert meg valami olyan fantasztikusan emelkedett hangulatban zajlott le, hogy én magam is totálisan meghatódtam. Megjelent DVD-én is, és szeptember 3-án késő este az ATV leadta elejétől a végéig. Két nap múlva hívott Márkus József, az ATV programigazgatója, hogy abban az idősávban a legnézettebb műsor volt. Ezek után nincs az a művész, aki le tudja tenni a lantot, bár szoktam mondani, hogy innen kezdve minden koncert már csak ráadás.

BB: Dolgozik-e új lemezen? Mikor jelenik meg? Ha nem, mikorra tervez új lemezt?

B. J.: Nemrég jelent meg a Park Kiadó gondozásában Ötvenkét év dalszövegei címmel egy nagyon szép, gyűjteményes kiadvány, ami a maga módján fölemelt az irodalom szféráiba. Nyilván az is számít valamit, hogy tavaly egy dalszerző kolléga irodalmi Nobel-díjat kapott. Ennek következtében másnap egész nap csöngött a telefon, hogy én, mint a magyar Bob Dylan, mit szólok hozzá. Szóval a dalköltészet része lett az irodalomnak. A magyar kultúra pedig van annyira sznob és trendkövető, hogy ennek következtében engem is afféle irodalmi jelenségnek tartanak, úgyhogy megjelent egy szép, elegáns, nagy kötetben az eddigi összes dalszövegem, mintha nagy költő lennék, és be is mutatták a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Másrészt meg évek óta dolgozom Kocsák Tibor zeneszerző kollégával – aki talán a legtehetségesebb színpadi zeneszerző a mai Magyarországon – egy nagyszabású zenés színpadi darabon, amit muzikomédiának nevezünk, jelezve, hogy átmenet a rockopera és a musical között. Képmutatók lesz a címe, Mihail Bulgakov Molière-drámája alapján készült el, megtartva az alapkaraktereket és az alapszituációt. Miután a menedzserem, a már említett Mentler Krisztina fölfedezte, hogy a mű szerzői védettsége lejárt, eléggé szabadon írtam belőle egy zenés színpadi művet. Kocsák Tibi remek dalokat komponált, és reményeim szerint lesz színház, amelyik bemutatja.

BB: Mikor?

B. J.: Azt gondolom, hogy leghamarabb 2018 végén.

BB: Lemezen is megjelenik?

B. J.: Bizonyára megjelenik majd a hanganyag, de ennél fontosabb a színpadi bemutató. A színpadi műveket nagyon összetett alkotásoknak tartom, melyekért nem kizárólag a zeneszerző és a szövegíró felel. Az István, a királyt eredetileg lemezre írtuk. Ami a lemezen szerepel, az a Szörényi-Bródy mű. Amit ebből a különféle színpadokon aztán bemutattak a rendező, a koreográfus, a jelmeztervező, a szcenírozó, az előadóművészek segítségével, az már mindegyik más és más mű. Az István, a király első előadása a Királydombon playbackről – leánykori nevén tátika – ment: benyomták magnóról, közben a fantasztikus díszletek között Novák Tata mozgatta zseniálisan a néptáncosokat, megcsinálta a látványt, a szereplő pedig megpróbálta letátogni azt, amit a lemezen vagy ő énekelt, vagy nem. Azóta nagyon sokféleképpen földolgozták. Mindig fölmerül a kérdés, hogy melyik az igazi István a király. Mindegyik. Több Kossuth-díjas rendező földolgozta. Az Alföldi-féle változat zseniális megközelítése a darabnak. Az István, a király egyébként egy olyan alkotásunk Leventével, amely újra és újra összehoz minket, még akkor is, ha időközben voltak vitáink. A közös művészi alkotásaink olyan módon tartanak minket össze, mint az elvált szülőket a gyerekeik. Bár ezekben az előadásokban szereplőként már csak ritkán veszünk részt, a bemutatókon mindig találkozunk. Nagy öröm mindkettőnk számára, hogy ez a darab ennyire életképes, és mindig van mondanivalója. Amennyire tudom, jövőre lesz egy tehetségkutató, ahol az ország legjobb amatőr István, a király-előadását keresik. Tehát kicsit olyasmi, mint a Társulat-féle volt, de mégsem ugyanaz: ott egyenként a szereplőket keresték, itt egyben a csapatot, az egész előadást.

BB: Ennek mikor lesz a bemutatója?

B. J.: Nem tudom. Ennyit közölt velem Rosta Mari, az István, a király producere. Erre nekem nem kell készülnöm, csak tudom, hogy a Fonográf-koncert után is lesz alkalom Leventével újra nosztalgiázni. Ott fogunk együtt üldögélni, és megint megbeszéljük, hogy mi történt azalatt az idő alatt, amíg nem találkoztunk.

BB: A Képmutatókról szóló darab kész, azt mondja, hogy az István, a királlyal kapcsolatban túl sok teendője nincs. Mit csinál most? Rezignált nyugger?

B. J.: Rezignált, de aktív nyugger vagyok. A két októberi Ráadás-koncertre készülök. A születésnapi koncertem háromórás volt, ez most valószínűleg sok lenne. Fölmerült, hogy két részben játsszunk, ez viszont egy teljesen más hangulatú előadást jelent. A műsort állítom össze. Ha ez megvan, akkor a Kirschner Péter gitáros vezette, édes és tehetséges zenészekből álló együttessel – akik magukat már szeretik Bródy-zenekarnak hívni – fogok próbálni.

BB: Február 16-án Fonográf-koncert. Új lemez, vagy akárcsak egy-két új Fonográf-dal várható?

B. J.: A koncert próbái január elején indulnak. Koncertlemez valószínűleg nem készül, de új Fonográf-szám egészen biztos, hogy nem lesz. Van egy eléggé hervasztó tapasztalatunk erről, hogy egy régi zenekarnak, amelynek a repertoárja már-már legenda, ha újra összeáll, nem szabad új dalokkal kísérleteznie.

BB: Új világ, Kenyér és vér?

B. J.: Pontosan. Az 1990-es, népstadionbeli koncertre jelent meg az a kislemez, mindkettőt játszottuk is a Népstadionban, de a közönség tudatában soha nem kapcsolódott az Illés repertoárjához.

BB: Magyarul megbukott?

B. J.: Fogalmazzunk úgy, hogy a foglalkozás nem érte el a célját. Szóval nem írunk új Fonográf-számot a koncertre. Sőt: azt is elhatároztuk, hogy nem akarjuk újrahangszerelni a számokat. Azt gondoljuk, hogy a Fonográf-hangzást szerető közönségnek a lehetőség szerint a legtökéletesebb hangzást kell visszaadnunk.

BB: Lesznek kísérőzenészek?

B. J.: Lesznek. Segítenek a ma megkívánt hangzás előállításában.

BB: S vendégművészek? Mindenekelőtt Koncz Zsuzsára és Halász Juditra gondolok.

B. J.: Nem, kizárólag Fonográf-dalok lesznek műsoron.

[Fotó: Budapest Beacon, Magócsi Márton]

BB: 2011-es lemezének, Az Illés szekerénnek egyik híressé vált dala a meglehetősen optimista Lesz még egyszer. Azóta viszont eltelt hat év. Van egy önnel nagyjából egyidős, régi tisztelője, aki amúgy az anyukám. Ő úgy látja, hogy szomorkás, melankolikus, sőt: letargikus lett, inkább gondterhelt, mint vidám. Ez valóban így van, vagy túlzás? Hogy bekeretezzem a kérdést: lesz még egyszer a, szép a világ?; b, Magyar Köztársaság?

B. J.: A Lesz még egyszer annak ellenére lett közismert, hogy az úgynevezett „közmédia” finoman szólva sem igazán preferálja. A kérdésére válaszolva: egyszer biztos lesz mindkettő. Most egy kicsit nehéz idők járnak. Az István, a király is arról szól, hogy nagyon nehezen működik együtt a hazaszeretet és a haladás iránti vágy. Ez a két szentség, a haza és haladás, a nemzeti önazonosság és a progresszió eszméje gyakran fordult egymással szembe a magyarok történetében. István király igazsága – amivel az európai államok sorába emelte Magyarországot – olyan jelentőségű mű, hogy nagy valószínűséggel ennek köszönhetjük, miszerint ma még beszélünk magyarul, és létezik Magyarország. A történelem viharaiban a magyar nép legjobbjai azért küzdöttek, hogy Magyarország a nyugati civilizáció része legyen. Erre 1990 táján újra lehetőség nyílt. Kiszabadulva a szovjet érdekszférából akkora lehetőséget kapott az ország, amihez hasonló történelmi lehetőséget lehet, hogy csak ezerévenként kap egy nemzet. Hiába volt akkor az öröm és az elragadtatottság érzése, pár év alatt kiderült, hogy nem tudunk felnőni a feladathoz. Nem állítom, hogy egyforma mértékben, de az eddig regnált kormányok valamennyien felelősek azért, hogy nemcsak én, de sokan mások is elkeseredve nézik, ami történik körülöttünk. Az utóbbi bő hét évre ez persze különösen igaz.

BB: Abban egyetértünk, hogy 2010 májusa egy cezúra?

B. J.: Sajnos, nagyon erős cezúra. Az akkor hatalomra jutott politikai elit – vagy annak a csúcsa, különös tekintettel annak vezetőjére – feltehetőleg arra a fölismerésre jutott, hogy Magyarország nem érett a nyugati típusú demokráciára. Borzasztó következményei vannak ennek a fölismerésnek: sokféle történelmi átok föléledt, visszatért. Ráadásul az utóbbi években egyre inkább távolodik az a lehetőség, hogy az Ady szerint Kelet és Nyugat között Kompország Magyarország kikössön a nyugati parton. Ez számomra elkeserítő és szomorú. Még akkor is az, ha egy nagy európai világvárosban élek, amely olyan kultúrával és olyan hagyományokkal rendelkezik, amelyek igazi európai fővárossá teszik. Ugyanakkor a feudális hagyományok még mindig erősebbnek mutatkoznak Magyarországon, mint a modern, polgári gondolkodás. Nem örülök annak, hogy az országban pártállami restauráció zajlik, és a modern polgári gondolkozás ellenségként van megbélyegezve.

BB: Szóval a „Lesz még egyszer szép a világ, lesz még Magyar Köztársaság” optimizmusát zárójelbe tehetjük?

B. J.: Előbb-utóbb lesz. Én hiszek a társadalmi progresszióban, hiszek abban, hogy minden emberi közösség törekszik valamilyen magasabb szintre. Ez nevezhetjük haladásnak, vagy fejlődésnek. Technikai haladás nyilvánvalóan van, de azt is gondolom, hogy Magyarország népe afelé törekszik, ahol közvetlen szomszédjaink, az osztrákok vannak, és ha elindulnak, nem kelet felé visz az útjuk. Ennek a törekvésnek előbb-utóbb kell, hogy legyen eredménye – még akkor is, ha különböző hatalmi szempontok miatt ezt ideig-óráig le lehet fékezni, vissza lehet tartani. Kétségtelen, hogy a köztársasági államforma – amely még ma is, az alaptörvény szerint is Magyarország államformája – nagyon súlyos, húsz éven túl is nehezen gyógyuló sérüléseket szenvedett. Ráadásul szomorú szívvel tapasztalom, hogy azon emberek egy jelentős része, akikben megvan az energia, a vágy, a tehetség és a kreativitás ahhoz, hogy változtasson a környezetén, elmegy az országból. Ez nagyon nagy veszteség, mert még ha reméljük is, hogy sokan visszajönnek, az biztos, hogy mindenki nem fog visszajönni. Mint említettem, az egyik fiam az Egyesült Államokban él, ő sem biztos, hogy visszajön, és egy szót sem lehet szólni rá, ha nem jön vissza.

BB: Április óta kint van a Facebook-oldalán egy – még mindig le nem zárt – szavazás. A kérdés úgy szól, hogy „Melyik dal áll közel a szívedhez?” Azt kommentálja, kérem, hogy az első négyben három 2010 utáni dala van: a már említett Lesz még egyszer, az Ezek ugyanazok, és a Magyarok közt európai! A rendszerváltás előtti számai közül csak a Ha én rózsa volnék áll elődöntős helyen.

B. J.: Örülök, hogy ennek a késői virágzásomnak ennyi követője van. Volt idő, amikor úgy éreztem, hogy már nem tudok miről írni, és panaszkodtam anyukámnak. Erre azt válaszolta, hogy ez teljesen normális. Hogy annyit írtam, olyan sikereim voltak, hogy természetesen most egy kicsit ki vagyok fáradva. „Gondolj Arany Jánosra, aki sokáig nem írt, és aztán élete vége felé megint milyen szép verseket tett le az asztalra” – mondta az anyukám. Valószínűleg van a kornak ebben valami szerepe. Az Illés szekerén alkotásának idején lettem nyugdíjas. Meg is írtam a már idézett Nyuggerdalt és az Ezek ugyanazokat. Ez utóbbival azt akartam kifejezni, hogy már rálátok bizonyos hosszú távú életciklusokra.

BB: Mint a Kondratyev-ciklus?

B. J.: Igen, az az apám kedvence volt, és sokat beszélgettünk róla. Ő matematikus-közgazdász volt, ezeknek a ciklusoknak a matematikai elméletével foglalkozott, és nagyon szeretett filozofálni. Azt mondta, hogy van az emberi történelemben egy, a Kondratyev-ciklusnál is hosszabb, mintegy kétszáz éves ciklus. Szerinte hasonló gazdasági helyzetek hasonló személyiségeket termelnek ki. Van bennem egy jó adag rezignáltság, amivel szemlélem, hogy a hatalom képviselői részéről ugyanazokat a magatartásformákat látom, mint negyven-ötven éve.

[Fotó: Budapest Beacon, Magócsi Márton]

BB: Jól sejtem, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere kifejezetten jót tett az alkotói énjének? Ha most 1995 vagy 2005 lenne, ezek a számok nem születhettek volna meg.

B. J.: Bizonyára van ebben igazság. Én 2010 után akkor éreztem először indulatot, amikor azt láttam, hogy a sajtószabadságot megpróbálják politikai eszközökkel korlátozni. Az egész médiahisztéria nekem nagyon ellenszenves volt. Az 1848-as tizenkét pont közül nem véletlenül az első az, hogy „Kivánjuk a’ sajtó szabadságát, censura eltörlését”. Egész életemben a cenzúra ellen hadakoztam. Azt gondoltam, hogy a művészet dolga annak kimondása, érzékeltetése, amit egyébként, másképp az emberek nem tudnak közölni egymással. Vagy azért nem tudnak, mert nem szabad, vagy azért, mert nincsenek rá eszközeik. A dalok akkor voltak, és föltételezésem szerint akkor lesznek fontosak, ha valami olyan üzenetet tudnak hordozni, amit másképp nem lehet elmondani. A sajtó szabadságát a Fidesz-kormányzat folyamatosan és nagyon következetesen szűkíti. A sokoldalú, sokszínű tájékozódásnak még az alaptörvényben is rögzített lehetősége ma már csak azoknak adott, akiknek mestersége a kíváncsiság, és utánajárnak az információnak, mert a készen kapott információk sokasága már inkább egy Orwell-regénybe illő álvalóságot próbál nyilvánvalóan politikai célból a népesség nem kellően tájékozott részének tudatába nyomni. Ez a propaganda nagyrészt már helyettesíti a tisztességes és sokszínű tájékoztatást. Ilyen helyzetekben megnő a szerepe annak a sűrített információnak, amit egy dal a maga sajátos eszközeivel el tud mondani. Persze a dalok is csak bonyolult és irányított szűrőkön keresztül jutnak el a közönséghez, és az én dalaim nem tartoznak a rádiós szerkesztők kedvencei közé. Ennek dacára, ahogy Levente megjegyezte, az utóbbi években fölértékelődtek a régi dalok is, és sokan még mindig érvényes üzenetet olvasnak ki belőlük.

BB: Ő is felértékelődött? Ő a NER kegyeltje.

B. J.: Nem annyira. Neki sem tetszik, hogy az államrezon inkább a hűség és a lojalitás, mint az érték és a művészi teljesítmény.

BB: De azért amolyan „érted haragszom, nem ellened” alapon kiáll a Nemzeti Együttműködés Rendszere mellett, és minden bizonnyal oda fog szavazni.

B. J.: Nem tudom, hova fog szavazni, de gyakran fogalmaz meg erős kritikát a rendszerrel szemben.

BB: Dalaival – de gyakran föllépéseivel is, például a Szabadság téri turulos emlékműnél tett föllépésével – ön nagyon határozottan kiáll egy értékrend mellett. In concreto liberális…

B. J.: Szabadelvű demokrata vagyok, az emberi szabadságjogok és a törvény előtti egyenlőség következetes híve.

BB: Pláne. Summa summarum nem tart attól, hogy ezzel megosztja a rajongótáborát, illetve, hogy elveszíti a rajongótáborának egy részét? Persze ezt a kérdést huszonöt éve is föl lehetett volna tenni.

B. J.: Ezt gyakran emlegetik nekem azok, akik szeretnek és óvnak, az anyukámtól kezdve a managementig sokan. A rajongóim is üzengetnek olyanokat, hogy ne foglalkozzam a politikával, úgymond nagyobb művész vagyok én annál, mintsem hogy a politikai mocsárban kellene taposnom. Én nem vagyok politikus, pártkatona aztán végképp nem, nem is akarok a politikai mocsárban taposni. Most is az vagyok, aki a hatvanas években lettem. Körülbelül azóta, hogy megismerkedtem a jézusi kereszténység tanaival, Aquinói Szent Tamás azon fölfogásával, miszerint minden ember Isten gyermeke, a fölvilágosodás szellemével, a francia forradalom jelszavaival, az Amerikai Egyesült Államok Alkotmányával, majd az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatával, amit a II. világháború szörnyű tragédiái és katasztrófái után úgy tűnt, hogy a nemzetek közössége elfogad olyan alapeszmeként, melynek elérésére minden nemzetnek törekednie kell – szóval mindebből arra jutottam, hogy a hatvanas évektől én is ezeket az eszméket követem, függetlenül attól, hogy a politikai forgószínpad hogy áll mögöttem. Egy fölvilágosodott polgári gondolkodású szórakoztatóipari művész vagyok, aki folyamatosan szeretne a közönségére hatni, mert azt olvasta egy általa nagyon tisztelt költőtől, hogy „én egész népemet fogom, nem középiskolás fokon…” Az a dolgom, hogy az emberek életét kicsit érthetőbbé, tartalmasabbá és elfogadhatóbbá tegyem.

BB: Kapott olyan visszajelzést, hogy „tökre szerettelek, kár, hogy elmentél libsi irányba”?

B. J.: Persze. De hát azt már Presser is megírta, hogy hiába vagy nagyon jó, nem szerethet mindenki. Nem is olyan nagyon fontos, hogy engem személy szerint szeressenek. Ezen már túl vagyunk. Abban szeretnék hinni, hogy nem volt hiábavaló ez a sok dal és színpadi mű. Hogy amit létrehoztam, az túlél engem. Ahogy az egyik kommentáló írta a Facebookon: „akkor lesz demokrácia, ha majd Bródy Lesz még egyszer című dalát az állami televízió főműsorban játssza”.

BB: Arra céloz, hogy ezt már nem föltétlenül éri meg?

B. J.: Arra.

BB: Nem arra gondolok, hogy most elüti egy autó, hanem arra, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere még eltart egy jó darabig.

B. J.: Olyan nagyon sok nekem nincs hátra azért. Hetven fölött időnként tényleg csodálkozom, hogy még mindig megy a szekér. Minden alkalommal eszembe jut, hogy akkor talán ez lesz az utolsó. Illik az embernek fittnek mutatnia önmagát, de hát vannak itt problémák.

BB: Jó, hát Keith Richardsnak elméletileg negyven éve meg kellett volna halnia, ehelyett épp a Stonesszal turnézik.

B. J.: Persze, ő a bizonyíték arra, hogy van élet a halál után. Ismereteim szerint a Rolling Stones körül igen jelentős orvosi stáb dolgozik a művészek karbantartása érdekében.

[Fotó: Budapest Beacon, Magócsi Márton]

BB: A művészek között sokan mások is hasonlóképp látják a világot, csak éppen nem merik kimondani, amit gondolnak. Konkrétan tudok olyan együttesről, amelynek a managementje közölte: ha a zenekar bármelyik tagja közéleti kérdésekben megnyilvánul a Facebookon, azonnal ki van rúgva a zenekarból. Ehhez mit szól?

B. J.: Igen, ez létezik sajnos. A mai magyar zenei közéletben a managementek általában lebeszélik a zenekarokat arról, hogy bármilyen, politikai szempontból értelmezhető gesztust tegyenek, mert az mindenképpen ártana a lehetőségeiknek. Tény, hogy ebben a refeudalizált kulturális életben a könnyűzene különféle lehetőségei is állami ellenőrzés alá esnek. Ahogy én tudom, bizonyos rádióknál nem mehetnek le számok előzetes szerkesztői engedély és felsőbb szervekkel történő konzultáció nélkül. Mivel a zenekarok jelentős része az állami rádió és televízió támogatása nélkül lehúzhatja a rolót, ezeket a figyelmeztetéseket be kell, hogy tartsák. Én lehet, hogy kivételezett helyzetben vagyok, hogy engem már ez nem kell, hogy érdekeljen.

BB: Mivel nem 1952-t írunk, de nem is 1972-t, ez a hozzáállás egy zenekar managementje részéről nem gyávaság, de legalábbis fékezett habzású bátorság?

B. J.: Ha 1952-ben valaki négy ütemet improvizált, az már imperialistabérenc volt. 1972-ben a zenei formákkal szemben már nem volt nagy az ellenállás, de a szövegek igen erős korlátozás alá estek. Az új produkciók a meglepetés erejével hatottak, és az újdonság ereje képes volt kijutni az állami kultúrpolitika hálójából. A hatvanas években induló, új zenét játszó zenekarok némelyike olyan népszerű volt, hogy azokat nem lehetett volna elhallgattatni. Ma viszont van húszezer zenekar, és a zeneiparra jellemző a túltermelési válság. A hatalom által nemkívánatosnak minősített produkciók nagyon kis valószínűséggel jutnak el a közönségükhöz, és végül sokan feladják a küzdelmet.

BB: Magyarul ön már megengedheti magának, hogy a Facebookon azt írja, miszerint „csúnya Fidesz”, az ifjú titánok meg nem. Nem azért, mert elviszik őket az Andrássy út 60-ba, hanem azért, mert nem kapnak szerződést.

B. J.: Így van. Elég pontosan összefoglalta. De nem szoktam olyan megjegyzéseket tenni, hogy „csúnya Fidesz”. A közvetlen és kifejezetten politikai agitációtól távol tartom magam. Az igaz, hogy minden kommentár nélkül föltettem egy 2007-es Orbán-videót, mert én akkor, tíz éve ebben a kérdésben – tudniillik az oroszokhoz fűződő viszony kérdésében – egyetértettem vele, és most is egyetértek a tíz évvel ezelőtti Orbán Viktorral.

BB: A közelmúltban támadások kereszttüzébe került – éspedig mondhatni, hogy a sajátjaitól – amikor egy augusztus 8-i koncerten együtt szerepelt a Fidesz-távolinak csak erős megszorításokkal nevezhető Mándoki Lászlóval. Mi a válasza ezekre a kritikákra?

B. J.: Én a saját dalaimat játszom mindenhol, előadóként is a saját szerzeményeimet képviselem. Az a dolgom, hogy így tegyek mindenhol, minden körülmények között, ahol csak lehetőség van rá. A dilemmát az okozza, hogy van egy hasadás, ami bennem tudatos, a közönségben nem. Arról van szó, hogy számomra élesen elválik az alkotó és az előadó személyisége, a közönség számára viszont nem. Ebben a szakmában a közönség az előadóval azonosítja a dalt. Én azonban alapvetően alkotó, dalszerző vagyok, és nagyon örülök, ha tehetséges előadóművészek különféle színpadokon eléneklik a dalaimat. Az előadói önmagamat az egyik ilyen figurának tartom a többi szereplő mellett, hiszen a dalok többségét másoknak írtam és ezek Illés- vagy Fonográf-dalok, vagy Koncz Zsuzsi vagy Halász Jutka számai, néha még Somló, Zorán, Gerendás, újabban Margaret Island-produkciók. Tehát én, mint előadóművész csak azokat a Bródy-dalokat tudom előadni, amelyekre a személyes adottságaim alkalmassá tesznek. Mándoki Laci szerint én olyan jelentős személyiség voltam az ő életében, hogy számára, mint szerzőnek meghatározóak az én szövegeim. Számára a koncertjén előadott Ha én rózsa volnék olyan jelentős és meghatározó szabadsághimnusz, mint amilyen jelentős és meghatározó Göncz Árpád számára volt. Ezt a dalt bárki, bármikor, bárhol eljátszhatja – és én nagyon örülök neki, ha bárki, bármikor, bárhol eljátssza. Annak örülnék legjobban, ha ezt a dalt minden párt rendezvényén eljátszanák. Úgy gondoltam, hogyha Mándoki a Ha én rózsa volnékot a saját koncertjén – ráadásul úgy, hogy megtanította a magyarul nem tudó világsztároknak az utolsó versszakot – szeretné eljátszani, akkor én jól teszem, ha ebben szerepet vállalok.

BB: Melyik színdarabot látta legutóbb? Melyik koncerten vagy hangversenyen járt legutóbb? Melyik könyvet olvasta legutóbb? Melyik filmet látta legutóbb?

B. J.: Film: 1945, színház: a Kocsák Tibor-féle Abigél, könyv: Juvál Noáh Hararitól a Sapiens – Az emberiség rövid története, koncert: Margaret Island a Budapest Parkban.