Ágoston László. Fotó: Budapest Beacon, Lestyánszky Ádám

Operaénekes, menedzser, marketing-szakember. Nem oszt meg aranyos videókat vagy Coelho-idézeteket, mégis harmincezren kezdték el követni a Facebookon – március óta. Ágoston László bár simán megtehetné, egyelőre nem tör politikusi babérokra, de azt már tudja, hogy a hirtelen jött népszerűséggel mit fog kezdeni.

Budapest Beacon: Kicsoda Ágoston László? Reklámszakember? Operaénekes? Népnevelő?

Ágoston László: Elsősorban művésznek tartom magam, a művészetnek pedig az a dolga, hogy új utakon járjon.

BB: A Facebook-oldalad is egy ilyen út?

Á.L.: Igen. Olyan irányból – a radikális tolerancia és békességre törekvés felől – közelítek meg közérdekű témákat, ahonnan jelenleg ma Magyarországon senki, vagy csak nagyon kevesen. Ilyen értelemben ez a művészetem része.

BB: Harmincegyezren kedvelnek, miközben márciusban még csak alig kétszáz követőd volt.

Á.L.: Akkor szembejött velem egy videó: egy idős hölgy meséli el a koncentrációs táborban átélt hányattatásait. Úgy éreztem, hogy ezt meg kell osztanom az emberekkel. Lefordítottam. Másnapra hatvanezren látták, most nyolcszázezernél jár. Ekkor jöttem rá, hogy ez azért lehet, mert az átlag magyar nem beszél úgy angolul, ahogy én vagy a barátaim. Mi ugyan küldözgetjük egymásnak azt, ami a világ vérkeringéséből frissen érkezik, de máshoz ezek a tartalmak nemigen jutnak el. Ezek ráadásul olyan dolgok, amivel a saját világnézetemet is be tudom mutatni.

BB: Négy napja beszéltük meg az interjút, ezalatt mintegy nyolcezerrel ugrott meg az oldalad kedveléseinek száma. Politikusokra versz rá köröket.

Á.L.: Sőt! Az elmúlt héten több kedvelést és megosztást kapott az oldalam, mint az Indexé.

BB: Egyik pillanatról a másikra óriási véleményformáló erővé vált Ágoston László. A Heti Válasz rá is ugrott a Ki az igazi magyar? című videódra, mondván, az egy megrendezett történet, aminek az apropója még csak nem is a rasszizmus elleni harc, ahogyan azt te sugalltad.

Á.L.: Igen, megrendezett. És? Azért tettem fel, mert úgy gondoltam, hogy ez fontos. Ezt az egészet nem azért csinálom, hogy embereket megváltoztassak vagy pénzt keressek. Azért csinálom, mert rájöttem, mennyire jó dolog, hogy azok az emberek, akik hasonlóan gondolkodnak mint én, kapnak egy teret arra, hogy találkozzanak. Én sem érzem magam már egyedül.

BB: Ha ez így folytatódik, egy éven belül mérhető pártod lesz. Politikai babérokra törsz?

Á.L.: Politikus akkor lennék, ha lenne kivel együttműködni. Tegyük fel, hogy bejutok a parlamentbe, és beviszek magammal mondjuk egy tizenöt fős frakciót. Kit érdekel? Min fog változtatni? B verzió, és ez a dolog engem sokkal jobban érdekel: felhívni az emberek figyelmét arra, hogy nemcsak a hivatalos kormánypropaganda szerinti gondolkodás létezik Magyarországon. Ma az ellenzék nem képvisel valódi intellektuális erőt, és annyira széttagolt, hogy azok az emberek, akik gondolkodnak és szeretnének véleményt alkotni, esetleg változtatni a környezetükön, nem találnak társakra. Az a célom, hogy megteremtsek egy olyan közbeszédet, ami nem egymás hergeléséről és az ellenségkeresésről szól. Tulajdonképpen amit csinálok, az egy baráti kör, csak harmincezren vagyunk. Az lenne a jó, ha a nemzet sem azért lenne nemzet, mert másokkal szemben definiálja magát, hanem azért, mert emberek jól érzik magukat egymással.

Fotó: Budapest Beacon, Lestyánszky Ádám

BB: Tényleg nincs senki, akivel együtt tudnál működni?

Á.L.: Nekem a magyar közéletben jelenleg nincsen képviseletem. Nem vagyok arra kíváncsi, hogy a szemembe mondja valamelyik politikus, miért rossz Magyarország, és miért korruptak a tetszőlegesen szembenálló pártok képviselői. Nem akarom hallani, hogy rosszabbul élünk, mint négy éve. Én is tudom! Nekem azt mondja meg valaki, hogyan lesz ebben az országban béke és fejlődés. A saját ismeretségi körömben is van olyan család, ami egy Fidesz-MSZP ellentétnek köszönhetően hullott szét. Miért nem jutunk el végre odáig, hogy megtanulunk egymással tisztességesen beszélni?

BB: A világért sem szeretnék belekötni abba amit mondasz, de ez nem túl idealista felfogás?

Á.L.: Többen neveztek már annak. Azt gondolom, hogy meg kellene végre honosodnia Magyarországon az egymásra való odafigyelésre és az egymás tiszteletére alapuló kommunikációnak, ahol nem az a kérdés, hogy jobbos vagy-e vagy balos, hanem hogy igazad van-e. Én csak olyan kérdéseket teszek fel, amik nem pártfüggőek. Jó-e megerőszakolni egy nőt? Nem! Ő a hibás, ha megerőszakolják? Nem! Ember-e a menekült, aki be akar jönni az országba? Igen! Bejöjjön az országba? Beszélgessünk róla! De azt kívánni, hogy géppuskázzák le vagy fulladjon a tengerbe? Ez hányingert kelt az egész országban! Magyarországnak semmi másra nincs szüksége, minthogy egyszer valaki kimondja: nyugodjunk már meg, és gondolkodjunk végre. Na ezt képviselem én. Amit csinálok, az teret ad annak, hogy kialakuljon egy építő társalgás. Abból ki fog nőni egy közbeszéd, ami jelenleg Magyarországon még nem létezik. Jelenleg közanyázás van, közbeszéd nélkül viszont nincs felelős politikai vezetés. Oligarchák igen, és nem csak Mészáros Lőrinc az, hanem az a portás is, aki az aprócska hatalmával visszaélve nem a közért tesz, hanem saját magáért.

BB: Az imént szóba hoztad a menekülteket, és meglehetősen sokat is foglalkozol a témával. Mit gondolsz arról, ahogy a menekültekkel bánunk?

Á.L.: Amit kifejezetten veszélyesnek tartok, hogy mérsékelt véleményt ezzel kapcsolatban nemigen lehet megfogalmazni. Annyira polarizált a téma, hogy csak pro és kontra létezik. A kerítés elleni tüntetésen például ott voltam, mert hányingerem van a kerítéstől, ugyanakkor jelen pillanatban elismerem a létjogosultságát. Szükség van valamiféle szűrésre, sőt: egyetértek azzal, hogy meg kell védeni Magyarországot és Európát a bevándorlóktól. Nem az a liberalizmus, hogy mindenki bejöhet a lakásomba, hanem az, hogy nem a bőrszíne vagy a vallása alapján választom meg a bejövő embert. Attól viszont teljesen ki vagyok borulva, hogy ezeket az embereket nem emberként kezeljük. Az én egyetlen dolgom – és ezt képviselem minden posztomban –, hogy elmondjam: amíg itt van az az ember, akár a kiutasításáig, akár a befogadásáig, addig kezeljük magunkkal egyenértékűként.

A Moltopera társulata. Fotó: agostonlaszlo.hu

BB: Operaénekes vagy és egyben saját társulatod, a Moltopera igazgatója. A művészetedben is megjelenik valamiképp ez a gondolkodásmód?

Á.L.: Talán abban, hogy elsősorban ifjúsági előadásokra specializálódtunk. Ebben is tágítani szeretném az emberek világképét. Olyanokhoz visszük el az operát, akik még nem találkoztak a műfajjal. Magyar minta alapján már létezik a Moltopera Németországban, a manchesteri most kezd éledezni, és Dániában is próbálkozom. Szeretnék egy nap odáig eljutni, hogy ez az egész kezdeményezés egyfajta franchise-zá alakuljon.

BB: Itthon és külföldön is jártok a társulattal iskolákba. Mit tapasztalsz, mennyire nyitott a mai generáció?

Á.L.: Semennyire, de ez így is van jól. Őszintén: tizenöt-tizenkilenc éves srácokat miért érdekelne az opera?

BB: Téged is érdekelt!

Á.L.: Mert nekem volt egy olyan beavatóm, amilyeneket most próbálok csinálni. Ültem egy vegyes-karban a Balassi Bálint Gimnáziumban. Énekeltük Kodály Ének Szent István királyhoz című művét, és amikor az utolsó széles akkordnál megszólaltak mögöttem a basszisták, akkor azt éreztem, hogy ez jó, ezt akarom. Ezt a „wow!”-élményt próbálom átadni a fiataloknak. Megmutatni nekik, mitől zseniális, ahogy Mozart leírja ugyanazokat a helyzeteket, amikkel ma is találkoznak. Ha csak lejátszom vagy eléneklem, akkor unni fogja, mert nem fogja érteni.

BB: Azért egyelőre meglehetősen kevés olyan fiatal van, aki Di Caprio helyett Don Giovanni-t választja.

Á.L.: Tizenöt éve a gimnáziumi kórusban mindig az volt a kérdés, miért nem vagyunk elegen – húsz-harmincan voltunk –, miközben huszonöt évvel ezelőtt százan voltak. Ma ugyanaz a baj, csak a lépték más: ha meg akarsz fogni egy fiatalt a komolyzenével, akkor már nem csak a könyvekkel, az egyetlen tévécsatornával, vagy a bmx-es banditákkal kell versenyezned, hanem ott a Youtube, a Facebook, a videójátékok, a kábeltévé, és millió egyéb programlehetőség. Nem feltétlenül baj, ha kevesen érdeklődnek a komolyzene iránt, amíg nem tudják, mire mondanak nemet. Az előadásaimon azt szoktam mondani: nem az a célom, hogy operarajongóvá tegyelek titeket, csak hogy megadjam a lehetőséget – ti meg majd el tudjátok dönteni, akartok-e az operával találkozni.

BB: Ha már a tanításnál tartunk: milyen irányba megy ma az oktatás szerinted?

Á.L.: Azt látom, hogy pedagógusok iszonyatos harcok árán próbálnak értéket átadni, és sok szempontból nehezített pályán mozognak – minden elismerésem az övék. Hogy a kérdésre is válaszoljak: az egyik barátomnak most féléves a gyereke. Addig, amíg iskoláskorú nem lesz, maradnak Magyarországon, mert nagyon szeretik ezt az országot, de azt, hogy a magyar oktatási rendszerbe járjon a lányuk, már nem biztos hogy vállalják. Ezzel én is így vagyok, azzal együtt, hogy természetesen vannak jó példák is.

Tanítás közben. Fotó: agostonlaszlo.hu

BB: Kimondom akkor én: valóban az a cél, hogy elbutítsák a népet? 

Á.L.: Ezt én így nem merem kimondani. Szerintem sokkal több ebben a végiggondolatlanság, mint a célzott butítás. Nem gondolom, hogy ül valahol egy politikus, aki azt mondja, hogy márpedig legyenek hülyék a magyarok. Lehet, hogy ez naivitás, azt viszont simán el tudom képzelni, hogy valahol ül egy magyar politikus, aki annyit mond: „legyen így”, a beosztottak pedig lenyelik az ellenvéleményüket. Mindig is jellemző volt Magyarországra, hogy valaki odaállt valaminek az élére, és onnantól tejhatalommal akart uralkodni.

BB: Láthatóan nem vagy túl elégedett azzal, ahogy az ország dolgai alakulnak, közben mégis azt látom, hogy próbálsz vitatkozni olyanokkal, akik – hogy is mondjam – hithű orbánisták.

Á.L.: Én tökéletesen elégedett lennék azzal, ha a Fidesz maradna hatalmon 2524-ig, csak képviselje azokat az ügyeket, amiket én fontosnak tartok. Ilyen például az oktatás, az egészségügy, a melegjogok – az emberi jogok úgy általában. Nagyon örülnék annak, ha a Fidesz-szavazók vagy Orbán Viktor nem ellenséget látna bennem. Akkor lennék boldog, ha konszenzus lenne ebben az országban.

BB: Komolyan mondod, hogy látod az esélyét annak, hogy a Fidesz bárkivel is együttműködjön?

Á.L.: Nem, de ettől még ne rajtam múljon. Oldalak vannak, ahol azt sorolják, mi ment tönkre az elmúlt hat évben. Gyűjtsük össze azt, hogy mi volt a jó – egyszerűen azért, hogy tiszta képet kapjunk. Ha öt lesz az ötvenezer ellen, az is jó, de nem lehet minden csak fekete és fehér. El kell ismerni, ha a másiknak igaza van. Nem tehetjük meg, hogy azt a rendszert folytatjuk, ahol az egyik kiássa a Nemzeti Színház alapját, a másik meg szórakozóhelyet rak bele; ahol az egyik elkezdi építeni a metrót, a másik meg leállítja. Ez az, ami miatt az ország élhetetlenné vált és tönkrement, és ezért mondanak engem idealistának.

BB: Nem járnak elöl túl jó példával a politikusaink. Miért is lenne más akkor a közbeszéd?

Á.L.: A politikai elitnek mindig kötelessége példát mutatni. Példamutatás most nincs, semelyik oldalon, de azért azt is el kell fogadni, hogy ma Magyarországon csak demagógiával lehet választást nyerni. Orbán Viktornak nem nagyon van más esélye a hatalomban maradásra, minthogy a sörvirslikultúrát folytatja. Erre vagyunk szocializálva, ennek a megváltoztatása viszont nem is éves, hanem évtizedes folyamat tudna lenni. Az biztos, hogy nagy fellélegzést jelentene a még Magyarországon lévő, porrátiport lelkű értelmiségnek, ha látná, hogy a szavának van értéke. Ha a pedagógus kimenne tüntetni és meghallgatnák. Amíg ez a közeg nem épül ki, addig nincs értelme Magyarországon politizálni. Schiffer András is ezért vonult vissza. Mert nincs társadalmi bázis.

BB: Szóval épp azért nem lennél most politikus, amiért ő visszavonult?

Á.L.:  Tegyük fel, hogy a mostani érveimmel és gondolkodásmódommal kiállnék: maximum száz-kétszázezer szavazóm lenne, miközben a karaktergyilkosság olyan szintjeit élném át, amit nem biztos, hogy akarok.

Fotó: agostonlaszlo.hu

BB: Ha jól értem, akkor nem fent, hanem lent akarsz először rendszerváltást.

Á.L.: Kósa Lajos egyszer mondott egy szerintem zseniálisat talán 2002 környékén: amikor Izrael népe elindult a pusztában, azért kellett negyven évig vándorolniuk, hogy mindenki meghaljon, aki az előző rezsimben élt és ahhoz kötődött – hogy mindent tiszta lappal kezdhessenek. Sajnos az az igazság, hogy a jelenlegi vezetőink Egyiptomból származnak, még én is éltem Egyiptomban, de ennél nagyobb baj, hogy még a rendszerváltás óta felnőtt lassan két generáció sem kész a Kánaánra.

BB: Ez így nem túl fényes jövőkép.

Á.L.:  A hajó süllyed. A nagyobbik baj, hogy már annyira megtelt vízzel, hogy az is kérdés, vissza fog-e jönni valaha. Az Európai Unió (EU) nem fog örökké eurómilliókat ölni az ország felzárkóztatásába, amiből mi húszcentis kilátókat építettünk. A legkevésbé sem vagyok derűlátó azzal kapcsolatban, hogy mi vár Magyarországra – könnyen lehet belőlünk Európa Borsodja –, ugyanakkor még most is ki lehetne merni a vizet a hajó orrából, ha a rombolás helyett elkezdenénk építkezni.

BB: Európa-bajnokság. Ott vagyunk, nyertünk, mégis sokan fanyalognak, valaki pedig egyenesen a válogatott vereségét kívánja, csakhogy Orbánnak ne legyen mire hivatkoznia.

Á.L.: Magyarországon ma már nem lehet a fociról úgy beszélni, hogy az csak a fociról szóljon. Én azt kívánom minden magyarnak, hogy az Európa-bajnokságon úgy tudjon tekinteni a focira, hogy abban ne érezzen semmilyen keserű mellékízt, és tudja megélni azt, hogy negyvennégy év után ott vagyunk. Ne gondoljon senki Felcsútra vagy stadionépítésre. Borzasztó fontos lenne, hogy megtanuljunk együtt ünnepelni.