A kőrösmezői deportálás áldozatainak emléktáblája. Fotó: Budapest Beacon, Szegő Péter

A Soá Magyarországgal kapcsolatos második eseményének, az SS sztaniszlói vérengzésének hetvenötödik évfordulóján a körösmezői deportálásra – ennek volt része a sztaniszlói vérengzés – emlékeztek szerdán Budapesten, a Wesley János Lelkészképző Főiskolán. Bemutatták Randolph L. Braham A magyarországi Holokauszt bibliográfiája című, 2010-ben megjelent kötetének most kiadott digitális változatát, majd az esemény résztvevői köveket és virágot helyeztek el a főiskola közelében, az egyik akkori gyűjtőtábor helyén. Szakály Sándor munkásságának apropóján a részvevők élénk vitát folytattak arról, hogy a magyar történésztársadalom jelentős része nacionalista meggyőződésből vagy gyávaságból olyan-e, amilyen.

„A történelem páratlan kirekesztési eseménye” – fogalmazott a megemlékezés kezdetén a Soáról Majsai Tamás református lelkész, a Wesley János Lelkészképző Főiskola Theológus és Lelkész Szakjának szakvezetője, aki egy zsoltárt olvasott föl a Tanakhból a zsidóságuk miatt 1941-ben Kamenyec-Podolszkban és Sztaniszlóban meggyilkoltak emlékére.

1941 nyarán a magyar hatóságok több mint húszezer úgynevezett „rendezetlen állampolgárságú” magyarországi zsidót deportáltak Kőrösmezőre, az akkori magyar-szovjet határra, majd onnan kitoloncolták őket a Kárpátokon túlra, a Szovjetunióba, a német és a magyar csapatok, valamint a németbarát ukrán milíciák által diszponált hadműveleti területekre. A deportáltak nagy részét, közel húszezer embert augusztus 27-én és 28-án Kamenyec-Podolszknál részben az SS, részben az ukrán milicisták gyilkolták meg. A Veritas Intézet elnöke, Szakály Sándor történész (a Budapest Beacon vele készült interjúja itt olvasható – Sz.P.) által „idegenrendészeti eljárásnak” becézett akciónak Kamenyec-Podolszknál mintegy 18-19 ezer áldozata volt. Ez volt a Soá első olyan fölvonása, ahol ötjegyű volt az áldozatok száma.

Majsai Tamás. Fotó: Budapest Beacon, Szegő Péter

A Kőrösmezőnél a Szovjetuniónak a tengelyhatalmak által megszállt területeire áttett magyarországi zsidók egy része, mintegy 2300 ember Sztaniszlóra (mai ukrán nevén: Ivano-Frankivszk) került, ahol 1941. október 12-én és 13-án ezer és kétezer közötti embert egy SS alakulat mészárolt le. Párszáz ember meg tudott szökni, egy részük visszakerült Magyarországra.

Néhány példa az úgynevezett idegenrendészeti eljárásban úgynevezett elhunytak rendezetlen állampolgárságára: Csehszlovákia 1939 márciusi széttrancsírozásának és a klerikálfasiszta de iure független német bábállam Szlovákia ekkor történt megalakulásának következtében felvidéki zsidók menekültek Magyarországra. A közülük 1918-1919 után születettek csehszlovák – szüleik azonban magyar – állampolgárnak születtek. Rendezetlen állampolgárságúak lehettek ők is, de akár az olyan zsidók is, akik 1918-1919 előtt, még magyar állampolgárként születtek, de egykori magyar állampolgárságukat nem tudták igazolni. Sőt: a kőrösmezői deportálás áldozatai között még olyanok is voltak, akik a trianoni Magyarországon belül születtek és 1941-ig ott is éltek: gyűjtőtáborként működött Budapesten a Páva utcai és a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga, valamint a Magdolna utcában egy zsidó iskola – ez utóbbiról később részletesebben. Szintén Kőrösmezőre deportálták Putnok szinte teljes zsidó lakosságát.

A lelkész-történész szavaiból kiderült: ifjabb Hegedűs Lóránt református lelkésznek, akkor MIÉP-es országgyűlési képviselőnek a párt XVI. kerületi szervezetének lapjában, az Ébresztőben, 2001 szeptemberében közölt Keresztyén magyar állam című írásának megjelenése óta tartják a megemlékezést. „Azokra emlékezünk, akire a történetírási fősodor csak az utóbbi években kezdett emlékezni” – fogalmazott Majsai, hozzátéve, miszerint teszik mindezt abból a célból, hogy „a közismeretben és a nemzeti kegyeleti kultúrában az esemény foglalja el méltó helyét”. Azt mondta: a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség (a Wesley János lelkészképző főiskolát fönntartó, a 2011-es vallásügyi törvény által ledózerolt egyház) évente kétszer tart megemlékezést. Egyrészt augusztus végén, Kamenyec-Podolszk évfordulóján, október 12-én pedig a sztaniszlói véres vasárnapra emlékeznek, „amikor kétezer, Magyarországról elvetődött zsidó testvérünk esett áldozatául a vérfürdőnek”.

„A kőrösmezői deportálás új fejezetet nyitott a magyarországi antiszemitizmus történetében: a Szentírás népe elleni pogány magyar lázadás átlépte a zsidó lét megvetésének a megsemmisítés bármikori lehetőségét is magában foglaló küszöbhatárát. Az 1941-es deportálás a Soá magyarországi kezdetének soha nem felejthető eseménye” – idézte beszédében Majsai az esemény meghívóját.

„Kamenyec-Podolszk emlékének ápolásával föl tudjuk hívni a figyelmet, hogy Magyarországon a Soá nem 1944. március 19-én kezdődött” – közölte a főiskola szakvezetője, kritizálva a magyarországi Soá azon, széles körben elterjedt interpretálását, miszerint „ami 1944-ben Magyarországon történt, ahhoz a nemesen gondolkodó magyar nemzetnek semmi köze nincs”. Hangsúlyozta: „ezért is kell 1941-re emlékezni és emlékeztetni”. A magyarországi Soá nem 1944-ben, hanem 1941-ben kezdődött. „A gyűlöletpotenciál itt már gyilkosságba csapott át, 18-19 ezer ember lemészárlására került sor. Kamenyec-Podolszk megkerülhetetlen jelentőségű eseménye a magyarországi vészkorszaknak” – fogalmazott Majsai Tamás.

A Majsain és a Budapest Beacon tudósítóján kívül kilencfős emlékező sokaság élénk vitába kezdett részben a Soáról, de főleg annak mai magyarországi emlékezetéről. Nagy Péter Tibor történész, oktatáskutató, a Wesley János Lelkészképző Főiskola tanára például arra hívta föl a figyelmet, hogy 1941-ben Magyarországon még működött „az intézményrendszer jelentős része”, például a sajtó vagy a parlament. Ennek ellenére minimális volt a magyar társadalom – benne a magyarországi zsidóság – reagálása az 1941-es deportálásra. Épp ezért Nagy általában a magyar társadalmat, de konkrétan kiemelve az egyházakat, a sajtót, az ellenzéket is felelősnek tartja az 1941-es tömegmészárlásokért.

Az utca emberét kérdezték 1944-ről – vette át a szót Majsai –, és kiderült: a többség – beleértve az idősebbek többségét is – lényegében semmit sem tud. A fő asszociáció ráadásul az volt, hogy a németek megszállták Magyarországot.

„Van olyan pont, amikor az akkumulálódott gyűlölet gyilkosságba csaphat át” – figyelmeztetett a lelkész-történész, aki úgy folytatta: csendőrök, vagy éppen minisztériumi adminisztrátorok, ha nem is kéjjel deportáltak, „de természetes módon vettek részt munkafolyamatokban, amelyeknek a vége gyilkosság volt”. A vidéki zsidóság túlnyomó részének deportálását Adolf Eichmann és csapata egyedül nem tudta volna megcsinálni – tette hozzá.

Az idevonatkozó szokásos narratíva szerint „Magyarország a vonakodó csatlós, a vonakodó deportáló” – mondta a főiskola tanára. A Soá szele úgymond bennünket is megcsapott, de ez „a magyar történelemnek egy mellékes, inkább velünk megtörtént, mint általunk megtörténtetett” fejezete – legalábbis eszerint a vélekedés szerint.

A Szakály Sándor nevével fémjelzett történészi fölfogással a jelenlegi kurzus ideológiáját alapozzák meg – vélte Majsai, aki úgy látja: a Veritas Intézetet az úgymond kommunistagyanús Történettudományi Intézet alternatívájaként hozták létre. Szakály szerint 1941-nek nincs köze a Soához, sőt: 1944-ben Horthy csak kényszerűen volt részese az eseményeknek.

Amikor 2014 januárjában Szakály közölte, hogy a kőrösmezői deportálás idegenrendészeti eljárás volt, a magyar történésztársadalom döntő többsége nem szólalt meg. A legtöbb történész – folytatta Majsai – Szakályhoz hasonlóan gondolkozik, „amiből arra lehet következtetni, hogy az elkövetkező nemzedékek történelemszemlélete sokat javulni nem fog, de romlani esetleg igen”.

Nagy Péter Tibor viszont „a magyar bölcsészértelmiség generális gyávaságára” vezette vissza az ilyetén magatartást. „A Magyar Történelmi Társulat választmányi tagjaként 2014 elején javasoltam, hogy reagáljunk Szakályra. A jelenlévő tizenöt történészből hárman szavaztunk amellett, hogy ítéljük el Szakályt, rajtam kívül csak Fazekas Csaba és Feitl István” – emlékezett vissza. „Több vezető történész volt a nemmel szavazó tizenkettő között. De ez nem azt jelenti, hogy egyetértenek Szakállyal, csak egyserűen gyávák” – folytatta, hozzátéve, hogy „a történészek egy része az emlékezetpolitikai diskurzusokban kívánja kinyalni a kormány s…ét”.

Az ezt követő, a magyarországi történelemtanításról szóló vitában többek közt elhangzott: 1945 után egyebek mellett azért tanították csak nagyon érintőlegesen a magyarországi iskolákban a Soát, mert nem akartak a lakosságban bűntudatot generálni, márpedig azok körében, akik 1944 tavaszán-nyarán a zsidóvagyont zabrálták, a Soá tanítása lelkiismeret-furdalást okozhatott volna.

Nagy Péter Tiborral vitatkozva Majsai azt mondta: szerinte nem a gyávaság történészek többségének fő mozgatórugója, hanem a nacionalizmus.

Amíg a Magyar Tudományos Akadémiának nem lett Pálinkás József után új elnöke, „a Szabadság téri angyalszobor ügyében a történészek lapultak, mint sz.r a fűben”. Utána többen egyből megszólaltak. „Ez is az én gyávaságteóriámat igazolja” – vágott vissza Nagy.

Szó volt még a Fidesz Finkelstein-műhelyéről, de a keresztény antiszemita hagyomány legszebb pillanatairól is. A zsidó-keresztény párbeszéd lelkes hívei között is vannak, akik vallják, hogy a zsidók feszítették meg Jézust – derült ki Majsai szavaiból.

Majsai bemutatta Randolph L. Braham (Ábrahám Adolf) A magyarországi Holokauszt bibliográfiája című, 2010-ben megjelent kétkötetes művének digitális változatát. A kereskedelmi forgalomba nem hozható CD-t a kőrösmezői deportálás hetvenötödik évfordulójára a szerző megbízásából és fölhatalmazásából készítette el a Wesley János Lelkészképző Főiskola általa vezetett theológus és lelkész szakjának munkacsoportja.

A kőrösmezői deportálással 1984 óta foglalkozó Majsai hosszas kutatás után kiderítette, hogy a szerdai megemlékezés helyszínéül szolgáló Wesley János Lelkészképző Főiskola közvetlen közelében, a Magdolna utca 29-31. alatt 1941-ben működött egy, a deportálandó zsidókat gyűjtő toloncállomás. Majsai azt mondta: eredetileg az Autonóm Orthodox Izraelita Hitközség kóserbaromfi-vágója működött az épületben, majd 1925-ben egy zsidó iskolát is nyitottak ugyanott.

Virág és kövek a Magdolna utca 29-31. alatti teleknél. Fotó: Budapest Beacon, Szegő Péter

A megemlékezők átvonultak a Magdolna utca 29-31. szám alatti, ma már üres telekhez, ahol virággal és kövekkel emlékeztek a zsidóságuk miatt elhurcoltakra, majd a rendezvény zárásaként a főiskola udvarán emléktáblát avattak, ahol Majsai Tamás rövid beszédet tartott. „Ha majd valamikor a helyszín lehetővé teszi, ott avatjuk föl az emléktáblát” – mondta a református lelkész.

Amennyiben tetszett a cikkünk, és a jövőben is olvasna hasonlókat, itt lájkolhatja az oldalunkat (ha már korábban lájkolt minket, akkor ne kattintson!):