[Heindl Péter, Széles Gábor és Baranyi Mária. Fotó: Budapest Beacon, Szegő Péter]

Minikiállítás nyílt a Tom Lantos Intézet budapesti irodájában a Porrajmosról, azaz a cigányholocaustról. A kiállításmegnyitót követő pódiumbeszélgetésen nemcsak az hangzott el, hogy a Porrajmost a szinte teljes elhallgatás jellemzi mind a mai napig, de az is, hogy még ha nem is olyan a politikai helyzet, mint hetvenöt-nyolcvan éve volt, „de észrevehetőek a hasonlóságok”.

A képek „magánemberek egyéni hozzájárulásának eredményeképpen” láthatóak a kiállításon – mondta rövid megnyitójában Német Erzsébet szociológus, szociálantropológus, a Tom Lantos Intézet A romák emberi és állampolgári jogai programjának vezetője. A cigányok történetének „legsötétebb időszakáról” van szó Német szavai szerint. „Ezek a képek alkalmasak arra […], hogy segítsék a múlt közös feldolgozását, amely a közös együttélésnek és elfogadásnak az alapfeltétele” – fogalmazott a szakember az esemény megnyitóján.

A Porrajmost, azaz a cigányholocaustot mind Magyarországon, mind külföldön nagyon kevesen kutatták. Külföldön a nyolcvanas évek elején, Magyarországon a nyolcvanas évek végén kezdődött a kutatása – mondta már a megnyitót követő pódiumbeszélgetésen Heindl Péter jogász, jogtörténész, tanár, a Soá Pécs környéki eseményeit kutató Ney Lili-projekt spiritusz rektora. Heindl hangsúlyozta: a cigányholocaust nincs benne a társadalmi emlékezetben. Egyrészt az előítéletesség miatt nincs, másrészt pedig azért, mert az áldozatok főleg nagyon szegény, faluvégi emberek voltak.

A tanárok – beleértve a történelemtanárokat is – általában nagyon keveset tudnak a Porrajmosról – egészítette ki a föntieket Széles Gábor, az Alternatív Közgazdasági Gimnázium (AKG) némettanára. Szavaiból kiderült: az AKG-nak vannak olyan projektjei, melyek keretén belül elmennek a diákokkal terepre a Holocaustot – akár a Soát, akár a Porrajmost – a helyszínen tanulmányozni. Széles úgy látja: fontos lenne a köztudat részévé tenni, „hogy mindez megtörtént”.

Mint mondta, az ember általában fél az ismeretlentől, ez ellen leginkább a megismeréssel – például a borsodi vagy mecseki cigányokkal közös focizással vagy főzéssel – lehet tenni.

Részben hasonló tapasztalatokról számolt be Heindl is, aki diktafont nyomott tanítványai kezébe és elment velük a Pécs környéki Bicsérdre kérdezősködni. A diákok dolgozzák föl a dokumentumokat, tehát például a Porrajmos túlélőivel Bicsérden készült hangfelvételeket, de a kutatás a levéltári anyagokra is kiterjed.

Arra a moderátori kérdésre, miszerint a Porrajmos emlékezete is benne van-e annyira a magyarországi köztudatban, mint a Soáé, Heindl úgy reagált: igen, tekintettel arra, hogy egyik sincs benne. „Elhallgatásokkal és áldozati önhibáztatással találkozunk – többek közt a cigányok között is” – számolt be idevonatkozó tapasztalatairól a jogász.

A személyes történetek segítenek az emlékezésben – egészítette ki Heindlt Széles. „Ezt Németországban nagyon komolyan veszik, mind az állam, mind civil szervezetek” – mondta.

Nagyon bizonytalan, hogy a Porrajmosnak hány magyarországi áldozata lehet – derült ki Heindl szavaiból. Valószínűleg több ezer, „de lehetetlen fölmérni”. (A kiállítás egyik képének szövege szerint Magyarországon „mintegy ötvenezren”, Európa-szerte pedig többszázezren lettek a Porrajmos áldozatai – Sz. P.) A Porrajmos Magyarországon későn – már a Soához képest későn –, 1944 augusztusában kezdődött, a cigányok Auschwitzba történő deportálása pedig csak 1944 novemberében indult meg. A genocídiumnak azonban Auschwitz mellett számos állomása volt Magyarországon is, például géppuskasorozattal gyilkolták a cigánytelepek lakóit. Heindl arra hívta föl a figyelmet, hogy míg például a székesfehérvári vérengzést Jancsó Miklós és Katz Katalin földolgozta, addig valószínűleg számos olyan eset volt, amiről semmit sem lehet tudni.

A közönség soraiban jelenlévő Molnár Péter sajtójogász, a Fidesz és az SZDSZ volt országgyűlési képviselője, előbbi alapító tagja azt kérdezte a pódiumbeszélgetés részvevőitől, hogy mi az összefüggés a múltra való emlékezés hiánya és a mindennapi szegregáció között. „Nagyon sokan jól együtt tudnak élni a Porrajmossal. Megemlékeznek, majd másnap szegregálnak” – reagált Széles, aki szerint nemcsak 1944. augusztus 2-ról (amikor az SS több ezer cigányt gyilkolt meg Auschwitzban – Sz. P.) kellene beszélni, hanem az odavezető útról is. Az AKG tanára úgy látja: ha nem is olyan a politikai helyzet, mint hetvenöt-nyolcvan éve volt, „de észrevehetőek a hasonlóságok”.

„Észak-Magyarországon találkoztam tanárok részéről kifejezetten azzal az igénnyel, hogy pacifikálni kell a társadalmat a cigányoktól” – egészítette ki Széles szavait Heindl. Úgy folytatta: ha elkezdünk a Porrajmosról beszélni, akkor mások – cigányok és nem cigányok – is elkezdenek beszélni róla. „Bicsérden katartikus élményeink voltak” – jegyezte meg.

„A táradalom nagy része nem akar emlékezni” – hűtötte le a túlzott reményeket Széles Gábor. Heindl szerint ez igaz, de „az áldozatok sem szeretnek arra emlékezni, ami szörnyű”. A szakember mindezt azzal magyarázta, hogy ez az emberi gondolkodás természete: „a szembenézés nagyon nehéz dolog”.

A pécsi tanár-jogász úgy folytatta: botrány, hogy a már föltárt adatoknak senki sem járt utána. Például Daróczi Ágnes és Bársony János interjút készített egy idős, 1944-re visszaemlékező cigányasszonnyal, aki azt állította az interjúban, hogy a falujában akkor kiirtottak egy csomó embert. Ennek senki sem járt utána azóta sem – így Heindl Péter.

Hogy mennyire az elhallgatás jellemzi mind a mai napig a kérdést, azt egy, a közönségben ülő cigányoktatási aktivista szavai jellemzik: szerinte ugyanis ha a mai középiskolások tudnak is valamit a Holocaustról, a Porrajmos „egyáltalán nem jelenik meg a fejükben”. Erre erősített rá a moderátor, Baranyi Mária újságíró is, aki közölte: habár ő cigány, felnőttkoráig egyáltalán nem tudott a Porrajmosról. Ugyanez a közönség soraiból is elhangzott.

Heindl szerint a cigányok – elsősorban a vidéki, szegény, nem polgárosodott cigányok – között teljes elhallgatás jellemzi a Porrajmost, főleg ha nem kérdezik meg őket.

A Budapest Beacon kérdésére, hogy az állam mi alapján döntötte el 1944-ben, hogy valaki cigány-e vagy sem, Heindl úgy reagált: „Akit a környezete cigánynak tartott, az volt a cigány. Ez lehet, hogy nem volt leírva, de a gyakorlatban működött.”

Amennyiben tetszett a cikkünk, és a jövőben is olvasna hasonlókat, itt lájkolhatja az oldalunkat (ha már korábban lájkolt minket, akkor ne kattintson!):