Budavári Zita. Fotó: Páczai Tamás

Virágzik a gyerekkereskedelem, mert az örökbefogadások körül jó magyar szokáshoz méltóan nyitva vannak a kiskapuk. A hivatal szinte mindenkit alkalmasnak talál arra, hogy fölneveljen egy gyereket, a közreműködő civilszervezetek viszont nem. Ilyenkor jönnek az internetes hirdetések, az orvosnak adott kenőpénz, vagy a hivatalban való hazudozás, aminek nemritkán tragédia a vége.

Korábban terjedelmes cikkben foglalkoztunk azzal, milyen nehézségekkel kell szembenézniük azoknak az egynemű pároknak, akik örökbefogadásra adják a fejüket, ám a hagyományos élettársi kapcsolatban vagy házasságban élőket is hatalmas buktatók várják, sokan pedig el is buknak, legtöbbször önhibájukból. Budavári Zita, az első „csecsemőmentő” alapítány létrehozójának munkásságát a sikereken túl számos tragédia árnyékolja be, ahol a felelőtlenség tönkretette nemcsak az örökbefogadó, de a vér szerinti szülő és a gyerek életét is.

Mindenki alkalmas örökbefogadónak

Ha valaki ma Magyarországon örökbe akar fogadni egy gyereket – legyen az örökbefogadandó újszülött, vagy majdnem nagykorú –, be kell jelentkeznie a lakóhelye szerinti illetékes Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálathoz (Tegyesz), amely időpontot ad egy elbeszélgetésre, hogy kiderüljön, alkalmas-e az örökbefogadásra. 1997 novemberéig tulajdonképpen ezt senki nem vizsgálta. Ha képbe került egy örökbefogadó, akkor utólag szerezte be a pszichológiai szakvéleményt, a környezettanulmányt, és a jövedelemigazolást. Ezután lépett életbe az úgynevezett alkalmassági határozatot megkövetelő jogszabály, aminek az említettek mellett előfeltétele lett a jövedelemigazolás és az orvosi alkalmasság is. A kétezres éveket követően ez kiegészült egy kötelező, huszonegy órás fölkészítő tanfolyammal, amely értelemszerűen nem a pelenkázás mikéntjéről, hanem más gyerekének az elfogadásáról szól. Nagyon hasznos volna, ha ezt fölemelnék legalább harminc órára – mondta a Budapest Beaconnek Budavári Zita, a Bölcső Alapítvány elnöke.

A határozat mindezek ellenére csupán formalitás, akkoriban mindenkinek elfogadták a jelentkezését, nem volt probléma, ha a jelentkező életvitele, életkörülményei alkalmatlanok voltak a gyerekvállalásra. Érthetetlen, miért nem komolyodik a vizsgálat, ma ugyanis éppúgy alkalmasnak talál mindenkit a Tegyesz, mint húsz évvel ezelőtt. Volt, akinél a lakás megtekintésénél derült ki, hogy nincs hűtőszekrénye, más pedig maga is huszonnégy órás ellátást igényelt, ugyanis béna volt, mégis alkalmasnak találták egy újszülött fölnevelésére, sőt, gyereket is kapott.

A gyámhivatal a Tegyesz vizsgálatainak birtokában kiadja az alkalmassági határozatot, a leendő örökbefogadó pedig megkapja a sorszámát, és ha rá kerül a sor, megmutatják a sorszámhoz tartozó aktát, esetleg a gyereket is. Ennél sokkal többet nem tudhat meg, a Tegyesz ugyanis szinte kizárólag zárt örökbefogadással foglalkozik, ahol örökbefogadó és biológiai szülő elvileg soha semmit nem tudhat meg egymásról, így az ezzel járó nehézségeket és kellemetlenségeket sem kell fölvállalniuk. Mindemellett titkosan szinte reménytelen az örökbeadás, az alapítvány elnöke szerint van olyan megye, ahol tavaly mindössze két gyereknek sikerült így otthont találni.

Minden évben találkoznak a „bölcsős” családok.
Fotó: Budapest Beacon, Lestyánszky Ádám

Hogy miért ennyire kevésnek? Ennek több oka lehet. Sok esetben rendkívül hosszú ideig tart, mire például bántalmazás miatt sikerül kiemelni a családból a gyereket, de miután sikerült, általában viszonylag hamar nevelőszülőkhöz – akiknek ezért fizet az állam – kerül, mivel a Tegyesz az intézetek többségét bezárta. Ha a vér szerinti anya félévente meglátogatja a gyerekét, akkor nemigen lehet örökbe adni – magyarázza Budavári. Olyan is előfordul, hogy a nevelőszülő egyszerűen azt hazudja, látogatja a vér szerinti szülő a gyereket, ezzel kicselezve a hatóságot, mert közben megszerette, és nem akarja elengedni. Sokan azt gyanítják, egyesek éppen azért mennek nevelőszülőnek, mert így akarnak könnyebb utat teremteni maguknak az örökbefogadáshoz. A gyerek mindeközben egyre idősebb lesz, ami szintén megnehezíti az örökbeadását, mert mindenki csecsemőt akar a meg nem született sajátja helyett.

Volt olyan, akit négyéves korában emeltek ki a családjából bántalmazás miatt, és tizennyolc évig nem rendezték a sorsát, holott ilyen esetben azonnal meg lehetne vonni a szülői felügyeleti jogokat. Most huszonkét éves, „becsúszott” gyerek, a nevelőszülő pedig kirakta, ráadásul mivel sosem adták örökbe, így élete végéig leírhatja a vér szerinti, őt bántalmazó szülei nevét. El lehet képzelni, milyen durva eseményeknek kellett történnie ahhoz tizennyolc évvel ezelőtt, hogy egy négyéves kislányt kiemeljenek a családjából – jegyezte meg Budavári.

Ide nekem a fehér bőrű, szőke, kék szemű csecsemőt, de azonnal!

Az örökbefogadók tehát újszülöttet akarnak, ráadásul türelmetlenek – ma már képtelenség fél év alatt sorra kerülni –, ezért az alkalmassági igazolás birtokában szinte azonnal rohannak a civilszervezetekhez, például a Bölcső Alapítványhoz. A civilszervezetek kizárólag nyílt örökbefogadásban működhetnek közre, ahol szülő és örökbefogadó találkozik egymással, és szinte mindent megtudhat a másikról.

Mindenki makkegészséges, fehér bőrű, kék szemű újszülöttet szeretne – mondja az alapítvány elnöke, aki ezt bizonyítandó, a nevek kitakarásával mutat pár megkeresést, és valóban, szinte kivétel nélkül minden levélben fölbukkannak az olyan szavak-szófordulatok, mint a „magyar származású”, a „nem cigány”, vagy az „egészséges”. Sokan még a gyerek neméhez is ragaszkodnak. A hat-nyolc évesek már nem kellenek Magyarországon, tízéves kor fölött pedig Budavári szerint egyenesen esélytelen az örökbeadás. Ilyenkor – három szülőjelölt visszautasítása után – mehet a gyerek külföldre, mint ahogyan az történt egy nyolcéves cigány kisfiú esetében a közelmúltban. Ő Olaszországba került, ahogy évente mintegy százhúsz társára is ugyanez a sors vár. Nemcsak arról van szó, hogy külföldön toleránsabbak az örökbefogadók, de a jóléti államokban örökbe fogadható gyerek is alig van, ezért visznek például tőlünk.

A szekrény jobb oldalán a felső két polcon csak az örökbefogadásra várók
anyagaival teli mappák vannak. Fotó: Budapest Beacon, Lestyánszky Ádám

Külföldön persze a jelentkezés módja is más, Svájcban például öt-öt oldalas önéletrajzzal kell indítani, kikérdezik a jelentkező szomszédját, az egyházát, a bankját, sőt, évekre visszamenőleg kikérik az adóbevallását.

A Bölcső Alapítvány is egyre több jól kidolgozott jelentkezést kap, de mivel a civilszervezetek számára csak a nyílt örökbefogadást engedélyezi a jogszabály, ezért Budavári is komoly felelősséget érez, kit tekint a szülőanya szempontjából is alkalmas örökbefogadónak. Egyáltalán nem biztos, hogy egy lemondó anya könnyen és megnyugtató módon belemegy abba, hogy egy kerekesszékeshez, vagy – ahogy a korábbi cikkünkben említettük –, egy egynemű párhoz kerüljön a gyereke.

Örökbefogadó szülő és örökbefogadott gyerek között legfeljebb negyvenöt év korkülönbség lehet, de a jogszabály szerint házastársaknál a fiatalabb kora számít. Néhány évnyi különbség persze nem lényeges, de arra is van példa, hogy a nő már az ötvenes évei közepén jár, a férfi meg csak alig több mint harminc. Ők nemigen számíthatnak nyílt örökbefogadásra, tehát vagy szerencséjük lesz, és a Tegyesznél sorra kerülve elfogadnak egy idősebb, esetleg beteg, esetleg cigány gyereket, vagy marad a gyerekkereskedelem, ami viszont a tragédiák melegágya.

„Gyerekvatera”

Az internetes fórumok tele vannak hirdetéssel, ahol örökbefogadó-jelöltek keresnek várandós anyákat, ilyen módon pedig mindenki szerezhet gyereket, hiszen ahogyan korábban említettük, a Tegyesz szinte kivétel nélkül mindenkit alkalmasnak talál.

Amíg a régi Polgári Törvénykönyv (Ptk.) érvényben volt, addig a lemondó és örökbefogadó „kézenfogva” bemehetett a gyámhivatalba, ahol előadhatták, mit akarnak, 2014 márciusa óta azonban már kötelező egy civilszervezet közreműködése. Ilyen ügybe nyilván egyik jóérzésű alapítvány vagy egyesület sem megy bele, csakhogy amennyiben ők nem vállalják, a jogszabály szerint a Tegyesznek kötelező.

Az internetes hirdetésnek is van persze alternatívája, például a szülésznő vagy az orvos, akinél (már akinél) ott a lista, hogy kik keresnek örökbe fogadható gyereket, és ha a praxisba beesik egy nem kívánt csecsemő, már hívják is a lista elején lévőt, aki természetesen nem más, mint a legtöbb „előnnyel kecsegtető” örökbefogadó-jelölt.

Az örökbefogadó az ilyen üzletben teljesen kiszolgáltatja magát, hiszen nem tudhatja, egészséges lesz-e a gyerek, már ha egyáltalán élve születik. Volt olyan eset, amikor hónapokig támogatták a várandós anyát, majd amikor a gyerek betegen született, gyorsan kifaroltak az örökbefogadásból, máskor pedig a szülőanya gondolta meg magát a szülés után. A gyerek hathetes koráig egyébként erre minden lehetősége megvan. Nem véletlen, miszerint a felelősen közreműködő civilszervezet megvárja, hogy megszülessék a gyerek: ne azért mondjon le róla az anya, mert megsajnálja a szegény meddő házaspárt.

Alakulhat persze úgy, hogy az ügyletből is sikeres, vagy sikeresnek tűnő örökbefogadás kerekedik, ám amikor már épp megnyugodna az ember, akkor – akár évek múltán – a vér szerinti anya elkezdi zsarolni az örökbefogadót, vagy a családi nyaraláson megjelenik a frissen börtönből szabadult apa. Ilyen is történt, nem véletlen, hogy a Bölcső Alapítványnál örökbefogadó és örökbeadó például nem cserélhet telefonszámot, és a kommunikáció is (már ha van) a szervezeten keresztül történik.

Ők nem a gyerekkereskedelem révén kerültek befogadó
családhoz. Fotó: Budapest Beacon, Lestyánszky Ádám

Nagyon sok várandós nő mond le így a gyerekéről – többen pusztán az anyagi haszon reményében. A gyerek aztán már majdnem felnőtt, kamaszkorában azonban jönnek a gondok, valaki a családból pedig elszólja magát, hogy „hát de mennyit fizettünk érted”. Volt olyan eset, ahol a gyerek a vonat elé ugrott, miután így tudta meg, hogy örökbeadott, ráadásul még fizettek is érte. Előre borítékolják a tragédiát – mondja az alapítvány elnöke. Sajnos még nála is előfordult olyan, hogy szállást adott és etette a kismamát, majd a szülés után jött az ajánlattevő, és „lenyúlta” a gyereket.

Egyre több a fiatal meddő, de az sem feltétlenül akadály, ha valaki kicsúszott a korból

Egyre több a nyolcvanas években, sőt, a kilencvenes évek elején született jelentkező. Hogy miért emelkedik ilyen mértékben a meddő párok száma, azt Budavári sem tudja. „Talán Csernobil” – mondja. A negyven fölöttiek is sokan vannak, az ő jelentkezésük azonban mindig nagyon nehéz kérdés, ha pedig a párból mindketten negyvenöt fölé csúsznak, ott vége, nincs esély a csecsemőre, csakhogy az illegális kereskedelem még ezen is képes segíteni.

A sima üzlethez képest a különbség ebben az esetben csupán annyi, hogy az érintettek besétálnak a gyámhivatalba, ahol az örökbefogadó férfi azt nyilatkozza, ő a vér szerinti apa, a felesége pedig örömkönnyek között tudatja, hogy örökbe akarja fogadni a férje házasságon kívül született gyerekét. Az új Ptk. bevezetése óta a hatóság készíthetne ugyan DNS-vizsgálatot – előtte ugyanis nem volt megkérdőjelezhető az apaság –, de nem készít – mondta az alapítvány elnöke.

Szerinte egyetlen ilyen ügy is elég volna ahhoz, hogy országos botrány kerekedjék a dologból, onnantól pedig nem mernék meghúzni ezt többet, addig viszont akadálytalanul „virágzik a gyerekkereskedelem”.

A dolog azért is tragikus, mert ma Magyarországon körülbelül ezerhatszáz gyerek vár örökbefogadásra, és ugyanennyi örökbefogadó szülő vár gyerekre, csak az elvárások legtöbbször nem találkoznak, ezért aki gyereket akar, és nem akar várni vagy nem alkalmas szülőnek, az kerülőutat keres.

A szegénység és a szégyen mindeközben tovább termeli a gyerekeket, akik semmiről sem tehetnek, mégis ők fizethetik a legnagyobb árat a felnőttek felelőtlenségéért.

Szerettük volna megkérdezni a Tegyesztől, miért ítélnek szinte mindenkit alkalmasnak, és miért nem próbálkoznak például a nyílt örökbeadással, de arra is kíváncsiak lettünk volna, hogyan lehetséges, miszerint nem rendezik egy bántalmazás miatt a családjából kiemelt gyerek sorsát évtizedekig, ám sajnos már legutóbb sem jártunk sikerrel. Korábbi cikkünk kapcsán ugyanis témafölvetés nélkül szerettünk volna néhány kérdést föltenni a megbízott igazgatónak, Kuslits Gábornak, ám az Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI) szociális ügyekért és társadalmi felzárkózásért felelős államtitkárságának sajtótitkársága a „riport” elkészítéséhez nem járult hozzá. Oláh Miklós kommunikációs főreferensnek (!) sikerült e rövidke megjegyzésben is összekevernie a riportot az interjúval.