Bernáth László. Fotó: Népszava

Életének nyolcvanhetedik évében elhunyt Bernáth László újságíró, film- és színházkritikus, az Esti Hírlap utolsó főszerkesztője, a Népszava munkatársa.

Életének nyolcvanhetedik évében, csütörtökön elhunyt Bernáth László, a Népszava újságírója. Egy szerencsétlen esés miatt került kórházba, csütörtökön a kora reggeli órákban érte a halál – közölte a család a lappal.

Bernáth László Budapesten született 1930-ban. 1954–1959 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Bölcsészettudományi Karán tanult újságírást. 1957-től az Esti Hírlap gyakornoka, később munkatársa és rovatvezető-helyettese, 1976 és 1989 között a kulturális rovat vezetője, majd a lap főszerkesztő-helyettese, illetve főszerkesztője volt. Haláláig rendszeresen publikált a Népszavában.

Számos rádió- és tévéműsor közreműködője, hangjáték szerzője, több könyv társszerzője volt. Önálló kötetei közül a legfontosabbak: Időmozaik, Volt egyszer egy Esti Hírlap, Beszélgetések halott apámmal.

1957-től tagja volt a Magyar Újságírók Országos Szövetségének (MÚOSZ), huszonhat évig volt az elnökség tagja, több szakosztályt vezetett, valamint évtizedekig tanított a MÚOSZ Bálint György Újságíró Akadémiáján.

Munkássága elismeréseként az Aranytoll életműdíj mellett 1983-ban Rózsa Ferenc-díjat, 1997-ben a Szabad Sajtó Alapítvány díját, 2001-ben pedig a Radnóti Miklós antirasszista díjat is megkapta.

Bernáth Lászlót tizennégy évesen családjával Auschwitzba hurcolták, de túlélte, és eldöntötte, hogy mindent megtesz majd azért, hogy soha többé ne történhessen hasonló tragédia.

„Nagy tudású, türelmes, életigenlő, határozott morál szerint létező, segítőkész kollégánk ment el” – írja búcsújában munkatársa, Bársony Éva a Népszavában. „Ereje utolsó szikrájáig dolgozott. Mindig voltak témái, amiken addig gondolkodott vagy épp háborgott, míg cikk kerekedett belőlük. Rendszeresen küldte írásait a Népszavába, legtöbbször a kulturális rovatba. Amikor már csak levélre tellett az erejéből, ígérte, hamarosan meggyógyul, és írja tovább a véleményét tévéről, könyvekről, jelenségekről. Klasszikus értelemben volt hírlapíró: mindenre nyitott, odafigyelő és határozott véleményalkotó típus, aki fontosnak tartotta, hogy átadja az olvasónak mindazt, amit tud, amit gondol. Személyében szimbolizálta az újságírás felelősségét, fontosságát, tisztességét.

[…] Mindig baloldalt dobogott a szíve. Kiérdemelte a tiszteletet, mert soha nem lett elvtelen, bár a történelem fordulatai helyzeteket kínáltak rá neki is. Elvhű volt, de egy parancsokkal követelőző történelmi korban főnökként mégis páratlan volt, az az, hogy soha sem tette kötelezővé, soha nem erőszakolta rá senkire azt, amit ő vallott.

[…] Még legközelebbi kollégáinak sem mesélt róla, hogy kamaszként megjárta Auschwitzot. Aztán ő is megírta a maga Auschwitzát a németül is megjelent Időmozaik című könyvében. Két éve méginkább a mélyére ásott a személyes történelemnek a Beszélgetés a halott apámmal című könyvében, melyben a haláltáborban elvesztett apjával folytat párbeszédet. Megrendítő, szíven ütő vallomás mindkettő. Amelyen mégis átsüt az a feledhetetlen életigenlés és derű, ami a mi Bernáth Lászlónkat jellemezte.

Azt írja Auschwitz-könyvében: »Nevetséges gyermeki elbizakodottsággal meg sem fordult a fejemben, hogy én is meghalhatok. Pedig láttam Auschwitzban a krematórium négyszögletű kéménye fölött a hőségtől vibrálni a levegőt, s láttam később magam körül ismerősöket és ismeretleneket csontsovány hullaként heverni a targoncán«”.

Amennyiben tetszett a cikkünk, és a jövőben is olvasna hasonlókat, itt lájkolhatja az oldalunkat (ha már korábban lájkolt minket, akkor ne kattintson!):