Nem az a probléma, hogy most narancssárga bírók vannak, hanem az, ami 2010 előtt is volt: hogy egyáltalán bármilyen színű bíró van. Attól nem lesz jó a bíróság, ha kommunista helyett fideszes. Jogállamban színtelen a bíróság: nincs pártkötődése a bírónak, vagy ha van is, az nem tud megjelenni az ítélkezése során – mondja Ravasz László nyugalmazott címzetes táblabíró. A magyar bíróságokról szóló négyrészes interjúsorozatunk harmadik része.

A Budapest Beacon négyrészes interjúsorozatot indított, melyben egykori és jelenleg is státuszban lévő bírókat kérdeztünk arról, mi történik ma a törvénykezésben: hogyan csorbul a bírói függetlenség, miként lehet valakiből bíró, milyen befolyásolási kísérleteket tapasztalnak, mi a szerepe az Országos Bírói Hivatal élén álló Handó Tündének. A megszólaltatott szakemberek közül ketten névvel és arccal, ketten viszont – akik jelenleg is aktív pozíciót töltenek be a bírósági hierarchiában – csak nevük elhallgatásával, arcuk kitakarásával és hangjuk eltorzításával voltak hajlandóak nyilatkozni.

Sorozatunk első részében Székely Gábort kérdeztük. Az egykori bíró előre megírt ítéletekről és leköteleződésről beszélt, ugyanakkor hangsúlyozta, miszerint Handó Tünde vagy Polt Péter nem okozója a hibáknak, hanem csupán tünet, és szerinte hiú ábránd azt gondolni, hogy leváltásukkal gyökeres változás áll majd be a bíróságok életében. Székely állításaira a Zalaegerszegi Törvényszék hosszú levelében reagált, melyet a kiegyensúlyozott tájékoztatás jegyében leközöltünk, ahogyan így tettünk Székely a törvényszéki reakcióra adott viszontválaszával is.

A sorozat második részében egy neve elhallgatását kérő, jelenleg is aktív bíró interjúja következett,  aki arról beszélt, hogy sokan úgy vélték, Handó egy „bírói talárba öltözött politikus”, ezt a vélekedést pedig sok szempontból nem cáfolta meg. Interjúalanyunk azt is elmondta, miszerint ma nem az az elvárás, hogy valaki jó, hanem, hogy megbízható bíró legyen.

A harmadik – legfrissebb – interjúnk Ravasz Lászlóval készült, aki több, mint 30 évig dolgozott a Szegedi Törvényszéken előbb fogalmazóként, titkárként, járás- majd törvényszéki, végül címzetes táblabíróként. Ravasz részletesen beszélt nekünk a rendszerváltás előtti majd utáni bírósági rendszerről, arról, hogy a 90-es évek eleji reformerek közül volt, aki öngyilkos lett, más pedig elmegyógyintézetbe került, de arról is, mi (nem) változott meg 2010 után.

A rendszerváltás előtt „egy nagyon rafinált rendszer volt”

A rendszerváltás előtti években bírói függetlenségről nem, csak pártakarat végrehajtásáról beszélhettünk. „Ez egy nagyon rafinált rendszer volt” – így Ravasz. Nem a bíróságot, mint független szervezetet szüntették meg, hanem az egyéni bírói függetlenségen és felelősségen keresztül befolyásolták a bírói ítélkezést. A bíró nem felelt az ítéleteiért, illetve, ha jogellenes ítéletet hozott, akkor azért nem felelt személyében – emelte ki az egykori bíró, aki részletekbe menően magyarázta el, miként valósult meg a pártutasítás. Bírósági vezető valaki csak a párt jóváhagyásával lehetett – egyúttal feltételül szabva a párttagságot is. A fentről jövő utasítás könnyen leért a konkrét ügyhöz, lévén, hogy nem volt automatikus szignálás: a megyei elnök egy ügyben azt a bírót bízta meg, aki szintén párttag volt, és „szót fogadott”. A bírák teljes egzisztenciája és szakmai előmenetele egyébként a megyei vezető döntésétől függött.

Ez volt a direkt-befolyásolásos rendszer, volt ugyanakkor indirekt mód is: a bírák képzésén, szakmai továbbképzésén, szakmai irányításán keresztül érvényesítették a pártakaratot. Ilyen módon nem egyedi, hanem a társadalom szélesebb rétegeit érintő vitákba nyúltak bele fentről, például családjogi kérdésekbe. Leginkább olyan ügyek voltak ezek, melyeket – valamilyen nemzetközi egyezménnyel vagy nemzetközi jogi sztenderddel ellentétes mivoltuk miatt – nem lehetett jogszabályi szinten megfogalmazni. Jó példa erre a jogegyenlőség követelménye, miszerint a bíróság előtt minden személy egyenlő. Egyenlőnek egyenlő, de azért az nyilvánvaló, hogy egy párttagot nem lehetett ugyanazzal a mércével mérni, mint egy átlagembert. Így lehetett, hogy a párttagság kiemelt enyhítő körülmény lett a büntetés kiszabásánál. Az irányelveket jogegységi határozatba is foglalták, melynek végrehajtására a Szovjetunióban kitalált kollégiumi rendszer volt hivatott: tagjai összeültek, és jóelőre elmagyarázták a bíráknak, hogyan kell értelmezni a döntéseket.

Megkíséreltek jogállami normákra építkezni, de a 90-es évek közepén visszafordultak

Ravasz László szerint voltak kísérletek arra, hogy valóban a jogállami normáknak megfelelő bírósági szervezeti rendszer kerüljön kialakításra. A bírói függetlenség jegyében létrehozták – a rendszeren belül – az objektív vezetői értékeléstől független díjazási rendszert, a bírói illetményrendszert, illetve a bírói tanácsok létrehozása fontos lépés volt: utóbbi kontrollját jelentette a vezetői döntéseknek, sőt, a kinevezéseknek, és természetesen a bírák fele történő befolyásolási kísérleteknek. Ekkor kezdték bevezetni az automatikus szignálást is, hogy a vezetőnek ne legyen lehetősége szubjektív alapon eldönteni, kinek osztja az egyes ügyeket – mondja Ravasz.

Elkezdtek kiépíteni egy olyan bírósági szervezetrendszert, amely be tudta volna tölteni azt a funkcióját, amit Nyugat-Európában, illetőleg jogállamokban: hogy védelmet nyújtson az egyénnek a politikai és gazdasági hatalommal szemben, és, hogy korlátozni tudja a politikai, gazdasági, kormányzati túlhatalom kiépítését.

A folyamat azonban megrekedt a 90-es évek közepén, sőt, vissza is fordult: „az 1994-ben hatalomra került Horn-kormány alapvető célja a Kádár-rendszer restaurálása volt” – így a volt bíró. Ismét megszűnt a bírói függetlenség: a bírósági vezetők visszakapták a „pallosjogot”, a Bírói Tanácsok elvesztették vétójogukat a vezetői kinevezéseknél. Visszatért a már említett direkt és indirekt irányítási rendszer is, és ugyan létrejött  az Országos Igazságszolgáltatási Tanács (OIT) – hogy a bírák maguk tudják kiválasztani a vezetőket –, de a rendszer úgy volt felépítve, hogy esély se legyen a korábban kinevezett vezetők leváltására. Hornék ennek megfelelően még a 97-es reform előtt le is cserélték az összes vezetőt: „gyakorlatilag visszajöttek azok a kommunista bírósági vezetők, akik megtestesítették a korábbi kommunista rendszert” – így Ravasz, aki szerint több fiatal bíró is volt, aki ellenezte a visszarendeződést, a reformerek lendülete azonban csupán 94-ig tartott. Aztán jöttek a retorziók, aminek következtében volt, aki öngyilkos lett, más elmegyógyintézetbe került – emlékezett vissza a nyugalmazott táblabíró egykori kollégáinak kálváriájára.

„Engem kétszer rúgtak ki a bírói karból és tüntettek el. Kolléganőnket, akit molesztált a főnöke, és ezt nem volt hajlandó elviselni, elbocsátották a bírói karból húsz évi bírói munka után, és Németországba menekült ki menedékjogot kérni, Berlinbe, mert nem bírta tovább, és utána, amikor visszajött, elbocsátották és egy fillér kártérítést nem kap. Azóta is nyúlnak utána, nem tud rendesen elhelyezkedni jogászként. Ezek sajnos a mai napig nem egyedi és nem kirívó történetek a bírói karon belül” – hozott példát Ravasz László.

2010 lehetőséget adott a reformra, de csak annyi történt, hogy piros helyett narancssárga lett a bebetonozott bírósági vezető

Ravaszék a második Orbán-kormány hatalomra kerülésekor reménykedtek: a kétharmados hatalom birtokában végre lehetett volna hajtani a rég várt szervezeti reformot: az OIT rendszer felszámolását, s így az élethosszig bebetonozott kommunista vezetők eltávolítását. Fontosnak tartottuk egy pártatlan ítélkezést biztosító rendszer kiépítését, amely egyúttal kontrollja kormányzati, gazdasági túlhatalomnak – mondja Ravasz László, aki társaival reformtervet készített. A tervezetet megküldték az Igazságügyi Minisztériumnak és a bíróságok vezető testületeinek, a dologból azonban végül semmi sem lett.

Annyi változás történt 2010-ben, hogy az OIT-rendszer helyett egyszemélyi rendszer került kialakításra, de ugyanolyan pártkatona került a bírósági szervezet élére, akit ugyanúgy bebetonoztak a bírósági szervezet élén, mint az OIT-rendszer annak idején a szocialista pártkötődésű bírósági vezetőket. „Gyakorlatilag annyi történt, hogy piros helyett narancssárga lett a bebetonozott bírósági vezető” – mondja Ravasz. A bírói függetlenséget korlátozó jogosultságok ennek megfelelően természetesen bent maradtak a rendszerben.

Nem az a probléma, hogy most narancssárga bírók vannak, hanem az, ami 2010 előtt is volt: hogy egyáltalán bármilyen színű bíró van. Attól nem lesz jó a bíróság, ha kommunista helyett fideszes. Jogállamban színtelen a bíróság: nincs pártkötődése a bírónak, vagy ha van is, az nem tud megjelenni az ítélkezése során – emelte ki Ravasz László, egykori címzetes táblabíró lapunknak adott interjújában.