Tóth László sosem vágyott följebb a ranglétrán, csak tanítani akart. Nem lett sem igazgató, sem oktatáspolitikus, de véleménye mindig volt, és soha nem volt rest megosztani azt másokkal. Így tett akkor is, amikor a Facebookon közölte: magára nézve nem tekinti irányadónak a pedagógus etikai kódex rendelkezéseit. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Gyertyánffy István Gyakorló Iskolájának matematika-kémia szakos tanárát erről, és sok más – pedagógusokat és a jövő nemzedékét érintő – ügyről kérdeztük.

Budapest Beacon: Miért pont az etikai kódex elfogadása verte ki a biztosítékot?

Tóth László: Rettentően nyomasztott és fölháborított, hogy huszonöt évvel a rendszerváltás után megint valami olyasmivel kell szembesülnöm, amit legfeljebb az azt megelőző időszakban tudtam elképzelni. A Nemzeti Pedagógus Kar, ha nem is kilencvenkilenc százalékkal, de elfogadta az etikai kódexet. A gerincesebbek nem mentek el. A még gerincesebbek elmentek és ellene szavaztak, de ez a szám is (a 125 tag közül 71-en jelentek meg, közülük pedig 58-an szavaztak igennel – L. Á.) a Magyarországon tapasztalható állapotokat tükrözi. Elmegyünk, megszavazzuk, és megnyugtatjuk a lelkiismeretünket, hogy mi jót akartunk.

BB: Mi a baj a Nemzeti Pedagógus Karral?

T. L.: Az, hogy felülről létrehozott és irányított. Fő célja, hogy egy nagyon széles, időnként renitens módon viselkedő értelmiségi réteget megregulázzon. Mivel ezt kimondani nem lehet, ezért úgy szervezték, akár az előző átkosban, Rákosi és Kádár idejében: mintha alulról kezdeményezték volna. Ez számomra azt is jelenti, hogy elvből szembehelyezkedem. A tanár nem azért viselkedik úgy, ahogy egy tanárnak kell, mert ők ott fönt megmondják. Ha munkámmal, viselkedésemmel mégis megfelelek a kódexben leírtaknak, akkor az kizárólag a belső meggyőződésemből, hivatástudatomból, világképemből, és nem a hatalom által fölállított gittegylet akaratából adódik.

BB: Kikerült a kódexből például az a rész, amellyel a pedagógus magánéletét szabályozták volna.

T. L.: Arról, hogy kikerült belőle, nekem megint csak az előző rendszer, vagy akár az utóbbi időszak nem egy törvényhozása jut eszembe, amikor úgy kellett valamit megetetni a néppel, hogy először egy nagyon durvát mondunk, aztán a nép szavát meghallgatva engedünk belőle, elvégre, ha illiberális is, de demokrácia van. Az van, amit az emberek akarnak. Mi akarjuk megmenteni Magyarországot. Mi akarunk atomerőművet. Mi akarjuk eladni a földet. Mi akarunk etikai kódexet is, és ha nem igazán tetszik az, ami benne van, akkor korrigálják a látszat fenntartásáért, persze a lényeget meghagyva. A lényeg pedig az, hogy legyen egy olyan kódex, amire hivatkozva föl tudunk lépni a renitensekkel szemben.

BB: Mit jelent, hogy renitens egy pedagógus?

T. L.: Azt, hogy önálló véleménye van. Ha ne adj’ isten el is mondja, az már a bűn. Ha úgy mondja el, hogy annak valamilyen hatása van – például egy megnyilatkozását fölteszi a Facebookra, és ott van száz követője –, az már veszélyes. Az ilyen emberekkel szemben valahogy föl kell lépni.

BB: A kötelező tankönyvválasztás is regulázás?

T. L.: Igen, egyértelműen. Hat-nyolc évvel ezelőtt találtam egy remek tankönyvcsaládot, élmény tanítani belőle. Azóta tankönyvből tanítok, miközben mindenki tudja rólam, hogy ez soha nem volt rám jellemző. És akkor egyszer csak megszületett, hogy egy frászt tanítasz ebből, majd mi megmondjuk, mivel tömd a nebulók fejét. Iszonyú háborút kellett vívnom azért, hogy a nekem megfelelő tankönyvből taníthassak. A nekem nem tetsző könyvet nem vetettem meg a gyerekekkel, elvégre nem kötelesek kifizetni, de megtiltani sem lehetett nekik, hogy beszerezzenek egy másikat. Megkaptam, hogy milyen önző vagyok, hogy ezzel konfliktust gerjesztek a tantestületben, de hajlott koromra és makacs természetemre tekintettel, velem végül kivételt tettek.

BB: Nem regulázták meg?

T. L.: Nem, csak megint rossz pontokat gyűjtöttem be a szembehelyezkedéssel. De egy tanár számára nem létezik karrier. Nem veszélyeztetem a magamét se, amikor önfejű módon intézem a dolgaimat. Nincs mit kockáztatnom. Férfiak között viszonylag kevesen vannak, akik a pedagógusképzés után elkezdenek tanítani, és – eltávolodva a katedrától – nem indulnak el fölfelé a ranglétrán. Én azért maradtam, mert szenvedélyesen szeretem ezt csinálni. Ha valaki azt mondta volna nekem egy másik iskolából, hogy figyelj, kellene nekünk egy rátermett igazgató, akkor sem mentem volna el. Nincs az a pénz. De tudjuk, hogy nagyon sok olyan beosztás van, ahol az ember kénytelen meghajolni.

BB: Egy pedagógusnak nincs mit kockáztatnia?

T. L.: Ha én egy középkorú, két-három gyerekes családapa lennék és a párom is pedagógus lenne, akkor lehet, hogy meghúzom magam, amennyire lehet. De pár évvel a nyugdíj előtt? Eltenni láb alól nem fognak, kirúgni az iskolából nem tudnak, mert nem adok rá okot. Mindenki tudja, hogy az óráimon minden időt és lehetőséget kihasználva tanítok. Hogy nagy nyilvánosság előtt csúnyát mondok Orbán Viktorról, vagy pikírt megjegyzésekkel látom el Balog emberminiszter közösségi oldalát, még nem lehet ok a felmondásra!

BB: Mégis sokan félnek.

T. L.: Egyszerűen arról van szó, hogy az emberek féltik az egzisztenciájukat, de meggyőződésem szerint oktalanul. Negyven éve mondom a magamét, mégsem ért atrocitás, pedig a személyi anyagomban már évtizedekkel ezelőtt megfogalmazták az illetékesek, hogy politikailag képzésre szorulok, meg hogy meggondolatlanul fejtem ki a véleményem. Igazuk volt. Egy-két embert persze el lehet küldeni a pályáról, de ha a pedagógustársadalom rádöbbenne arra, hogy van érdekképviseleti súlya, akkor sokkal többre vihetné. Ettől viszont inkább a hatalom félhet.

BB: Sok pedagógus a gyerekekre hivatkozva nem sztrájkolna.

T. L.: Ha százezer ember azt mondja, hogy becsukjuk az iskola ajtaját, akkor nehogy amiatt essünk kétségbe, hogy kimarad egy-két hét a tanításból. Amikor a pedagógus tiltakozni – tüntetni vagy sztrájkolni – akar, akkor azt elsősorban nem magáért teszi, hanem a gyerekekért, és mert szenvedélye a hivatása. A gyerekekre hivatkozás nem lehet ürügy. Nem lehetne velünk kibabrálni akkor, ha volna komoly érdekvédelem.

BB: Miért, nincs?

T. L.: Nincs. Az egyetlen valamirevaló fickó, aki határozott és egyértelmű véleményt fogalmaz meg, az nyilvánvalóan Mendrey László, de mögötte a tanárok mindössze pár százaléka áll. A többiek meg mennek egy olyan szakszervezet után, amelyiknek a vezetője gyakorlatilag bármit elfogad azzal indokolva, hogy a konfliktus kezelése még mindig több a semminél, mert egy picit azért tudják befolyásolni a dolgokat. Hát kit érdekel, hogy egy picit lehet befolyásolni a dolgokat? Ebből a gödörből ilyen kompromisszumokkal nem lehet kilábalni!

BB: Ennyire megosztott a pedagógustársadalom?

T. L.: Az a sokat emlegetett ároképítés olyan rohadt mélyre sikerült, hogy ma az emberek kilencvenkilenc százaléka az árok egyik vagy másik oldalán van. Az pedig, hogy melyik oldalon állnak, egyértelműen eldönti, hogy egy téma kapcsán hogyan nyilvánulnak meg. Ezért megosztott a pedagógustársadalom is. Bármilyen rettenetes döntésnek vagyunk elszenvedői, sokan inkább kimennek a tanáriból, ha valaki kritikát fogalmaz meg. Párhuzamba lehet állítani a tanárok, és az egész társadalom bűnét. Széchenyi híres idézete: „minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel” – a tanárokra is vonatkozik. Olyan oktatáspolitikát érdemlünk, amilyet megengedünk. Volna hatalmunk ezen változtatni, de sokkal kényelmesebb a langyos vízben azzal vigasztalódni, hogy nekünk azért mégis több a fizetésünk, mint a szerencsétlen ápolónőknek, vagy az iskolában dolgozó technikai személyzetnek. Még azt a hazugságot is elhisszük, hogy ebben az évben már megint emelték a pedagógusok fizetését, miközben az csak az életpályamodell beindításakor beígért, majd elhalasztott fizetésemelés utólagos törlesztése.

BB: A mindenki által csak PÖCS-nek becézett Pedagógus Önértékelési Csoport is azért jött létre, hogy a renitenseket fülön csípjék?

T. L.: Ha erre egy határozott igent mondok, akkor sokan azt fogják mondani, hogy üldözési mániám van, miközben nincs, és valójában tényleg erről van szó.

BB: Hogyan mérjék egy pedagógus teljesítményét?

T. L.: Amikor a tanár munkájának hatékonyságát próbálják valamilyen módon mérni, akkor a hozzáadott értékkel foglalkoznak, hiszen nyilván nem szabad összehasonlítani egy hátrányos helyzetű térségben élő és egy Apáczaiba járó gyerek teljesítményét. A pedagógusokat minősíteni a legnehezebb. Még a saját munkám megítélésénél, negyven év után is sokszor zavarban vagyok, akár egy konkrét óra után is. Nem tudom, hogyan lehetne jól megítélni. Az évenkénti központi felmérés biztosan nem alkalmas erre, de ugyanígy nem alkalmas az sem, ha az új tanfelügyelők beülnek az órára, hiszen mindenki tudja, hogy az a tanár, akinek fontos, hogy mit írnak a jegyzőkönyvbe, még azt is tisztázza a gyerekekkel, hogy ki ne tudjon válaszolni. Olyan órát játszanak el, amilyet akarnak.

BB: Helyes, hogy a szülőnek is értékelnie kell a pedagógust?

T. L.: Én nagyon szerencsés vagyok, mert alig volt konfliktusom szülőkkel, de azért ha egy gyereket megbuktatok, és a szülőt szembesítem azzal, hogy ő mennyiben felelős, akkor lehet, hogy a véleménye nem lesz hízelgő rám nézve. A minap egy matekórán mondtam a gyerekeknek, hogy este tessék kimenni, és „vigyázó szemeteket az égre vessétek”, mert nem csak augusztusban van csillaghullás, hanem ilyenkor, novemberben is. A gyerek hazamegy, elmeséli, az egyik szülő meg majd azt mondja, hogy ez a matektanár állandóan ilyen hülyeségekkel küldi haza a gyereket, ahelyett hogy matematikát tanítana, a másik szülő meg azt, hogy na, ez végre egy pedagógus, aki nem csak szoroz vagy oszt, hanem kitárja a tudás kapuját. A szülők is szubjektíven értékelnek, nem lehet ezt rájuk bízni.

BB: Mitől jó pedagógus a pedagógus?

T. L.: Nem a stílus határozza meg azt, hogy mennyire jó. Sokan jönnek azzal mostanában, hogy hagyjuk ezt a poroszos stílust, elavult. Nem feltétlenül! Tőlem ugyan távol áll, de poroszos stílusban is lehet nagyon jól és nagyon rosszul is tanítani. Ma a pedagógiában a frontális tanítás szitokszó, de nagyon sok múlik a tanár személyiségén, azon, hogy mennyire tudja a tanítását összhangba hozni a saját személyiségével.

BB: Vannak ma jó pedagógusok a pályán?

T. L.: Szerencsére még vannak, ám nyilvánvaló, hogy az egyéniséget ki akarják irtani. Ez nemcsak a mostani rendszernek, hanem az 1989 előttinek is a bűne. Az, hogy Magyarország nagy koponyákat tudott fölmutatni, mindig néhány tanáron és az iskolájukon múlott. Ma kevés az esély arra, hogy ilyen tanárok legyenek. Miért? Mert aki megfelelne ennek az elvárásnak, az nem megy el tanárnak. Én évtizedeken keresztül voltam vezetőtanár, és a legzseniálisabb egyéniségek – akik megváltoztathatták volna az országot – szinte mind azt mondták: „jaj, én annyira szeretnék tanítani, tanár úr, de kérem, értse meg, férjhez megyek/nősülök, jön a gyerek, és nem tudom ezt csinálni”. Nem szabad, hogy az egzisztencia kérdése szabjon gátat annak, hogy valakiből pedagógus lehessen. A sikeres társadalmakban a tanár a legmegbecsültebbek egyike. Egy ország jövője szempontjából a legfontosabb, hogy jó pedagógusai legyenek, de az elmúlt évtizedek soha nem a jövőről szóltak. Egyszer sem volt egy olyan ciklus – akár egy-két év –, amikor azt lehetett mondani, hogy most talán többen jelentkeznek erre a pályára, és az alkalmasabbakat veszik föl, őket pedig meg is tudjuk tartani. A legnagyobb hazugság ezzel kapcsolatban a pedagógus-életpályamodell, amivel megpróbálják elhitetni a pedagógusokkal és közvéleménnyel, hogy most már olyan időszakot élünk, amikor érdemes pedagógusnak készülni, és érdemes a pályán maradni. Egy túrót! Hol van megbecsülve a pedagógus anyagilag, hol van megbecsülve azzal, hogy kreatív lehet?

BB: Tehát aki jó tanár lenne, az diploma után másfelé megy?

T. L.: Nyilván nem vonzó egy olyan embernek a pedagóguspálya, aki nem akar beállni a sorba, pedig éppen ők lehetnének a jó pedagógusok. Ma is képeznek ilyeneket, de amikor a saját értékük ismeretében kikerülnek az iskolából, nagyon hamar eljutnak oda, hogy bár szeretnek tanítani, ebben a rendszerben nem tudnak kibontakozni, és ezt a konfliktust nem vállalják. Nekem a tanítás szerelem: én becsukom az ajtót, és magasról teszek mindenre. A saját meggyőződésem szerinti maximális erőbefektetéssel tanítok és nevelek, és minden konfliktus ellenére örülök, hogy erre lehetőségem van.

BB: Mi a célja a kormányzatnak ezzel, amit most rázúdítottak a pedagógusokra?

T. L.: A tankönyvi választék szűkítése, a tanárok gondolkodásának és viselkedésének megregulázása mind-mind egyetlen célt szolgál: létrehozni egy könnyen manipulálható nemzedéket. Persze most lehet arra gondolni, hogy évtizedek kellenek, mire ez kialakul, és hol lesz akkor a mai hatalmi elit? Sehol, de ők a hasonló gondolkodásúakban látják az utódaikat. Tudjuk róluk, hogy az ő ideájuk valami olyasmi, ami a Távol-Kelet egyes országaiban van, ahol az emberek tényleg a hatalom által beállított módon viselkednek, ennek megfelelően pedig könnyen manipulálhatók. Egy ország eredményessége visszavezethető oda, hogy mennyire kiműveltek az emberfők. Ez lenne a garancia arra, hogy egy ország dinamikusan tudjon fejlődni. A mai pedagógiai gyakorlat és oktatáspolitika a saját hatalmi megfontolásából ennek az ellenkezőjét próbálja elérni. A kormány célja, hogy jól szabályozható pedagógusok még jobban szabályozott gyerekeket neveljenek. Ez működött a náci Németországban, csakhogy Magyarországon arra kellene büszkének lennünk, milyen sokfélék vagyunk. De mi hagyjuk a ránk kényszerített elveket, és nem teszünk ellenük semmit.

BB: Lesznek, akik követik majd önt?

T. L.: Nincsenek illúzióm. Ezt már nem lett volna szabad engedni a pedagógusoknak. Az etikai kódexet másnap el kellett volna söpörnie a népharagnak. Ez sokkal nagyobb horderejű dolog, mint a százezernyi embert utcára hívó internetadó ügye. És most hányan mentek ki az utcára?