Az alábbi beszédet tartotta Áder János köztársasági elnök a Nagy Imre miniszterelnök és mártírtársai 25 évvel ezelőtti újratemetése, valamint a rendszerváltoztatás 25. évfordulója alkalmából rendezett emléknapon a Rákoskeresztúri Új Köztemető Nemzeti Emlékhelyén:
Tisztelt Elnök Urak!
Kedves Megemlékezők!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
1989. június 16-án a magyarok millióinak figyelme a Hősök terére szegeződött. Ma már tudjuk, a történelem igazolta szabadságszerető nemzetünk akkori várakozását. Ez a nap önmagán messze túlmutató jelentőségű fordulópontot jelentett a kommunista rendszer hazugságaiból és fojtogató öleléséből szabadulni akaró magyarok milliói számára.
25 esztendővel ezelőtt Magyarország polgárai ezen a napon adták meg a végtisztességet a magyar forradalom 1956-os mártírjainak és hőseinek. Köztük Nagy Imrének, hazánk 1958. június 16-án kivégzett miniszterelnökének.
A gyászszertartás híre tömegeket vonzott a budapesti Hősök terére. Az eseményről szóló tudósításokat pedig milliók figyelték lélegzet visszafojtva. A lelke mélyén mindenki érezte, hogy történelmi fordulóponthoz érkezett Magyarország. Erről beszéltek csaknem minden családban, erről beszéltek az emberek az utcán, a munkahelyen. Az ország levegőjében szinte tapintható volt a várakozás fojtott feszültsége.
Ez a várakozás nagyon is érthető volt. A magyar forradalom vérbefojtása után 33 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy politikai nemzetünk nyilvánosan emlékezhessen meg forradalmáról és szabadságharcáról. 1956 megrendítette a nyugati világot, és először rengette meg a szovjet birodalmat. 33 évnek kellett eltelnie a hősök és mártírok előtti első nyilvános tiszteletadáshoz. 33 évnek kellett eltelnie, hogy a gyilkosok nyilvánosan szembesüljenek áldozataikkal. A bűnös politikát folytatók nyilvánosan szembesüljenek gaztetteikkel.
A diktatúra hatalomgyakorlói nyilván azt remélték ettől a naptól, hogy a kommunista rezsim áldozatainak, a jeltelen sírokba, arccal lefelé, összedrótozott végtagokkal elföldelt szabadsághősöknek megadott végtisztesség az általuk fenntartott rendszer bűneinek megbocsátását hozhatja.
A bűn azonban nem valamiféle feleslegessé vált útipoggyász, amitől bármikor megszabadulhat az ember. A megbocsátáshoz bocsánatkérésre, a bűn megbánására és vezeklésre van szükség. De ez elmaradt.
Ezért ez a sokak által régóta várt és lélekemelő nap nem szólhatott a megbocsátásról. És nem is szólhatott csupán a közösen megadott végtisztességről.
Ez a nap nekünk, magyaroknak a közösen elszenvedett múltról, a soha el nem múló közös reményről is szólt, amit a magyarok milliói őriztek szívükben az elnyomás évtizedeiben. Ez a remény ugyanarról szólt, mint amit a keletnémetek, a szlovákok, a csehek, a lengyelek, a románok, a bolgárok és a kommunista blokk börtönébe kényszerített más népek fiai éreztek.
Ez a remény a szabadság lehetőségét jelentette. A diktatúra végét. Nekünk, magyaroknak pedig 1848-as demokratikus hagyományaink folytatását és a nyugatos polgárosodás reményét. Európaiságunk és függetlenségünk visszanyerésének reményét.
Június 16. volt az a nap, amikor harminchárom év után először mondtuk ki nyilvánosan, hogy a szovjet csapatoknak távozniuk kell Magyarországról. Először mondtuk ki, hogy a névtelen hősöket jelképező hatodik koporsóban nemcsak a szabadságért meghalt hősök emléke, hanem a szocializmus ránk maradó csődje miatt a jövőnk egy része is benne nyugszik. Ez volt az a nap, amikor hazánk nyilvánossága előtt először esett szó a szabad választások igényéről. Ez volt az a nap, amikor az 1956 hőseinek és mártírjainak megadott végtisztesség egy bűnökkel terhelt, szomorú, dicstelen korszak végének üzenetét közvetítette minden magyarnak és Európa minden szabadságszerető népének.
Nemzetünk 1989. júniusi közös gyásza így vált kiindulópontjává a szabadságunkért, függetlenségünkért, európaiságunkért és jövőnkért vállalt erőfeszítéseinknek.
Tisztelt Megemlékezők!
Mi, magyarok többször merítettünk hitet, reményt a hozzánk hasonló sorsú népek küzdelméből. Mint ahogy a mi erőfeszítéseink is többször váltak a szabadság közös ihletének forrásává más népek lelkében és történetében.
Amit mi 1956-os forradalmunkkal elkezdtünk, az 1968 tavaszán Prágában folytatódott. És ami akkor elbukott, annak zászlaját a lengyel Szolidaritás emelte fel a 80-as években.
A diktatúra terror- és hazugsággépezetével lehetett ugyan késleltetni a történelmi folyamatot, ami 1956-ban elindult, de csak késleltetni. Hiszen időről időre bebizonyosodott, hogy nincs az az erő, amely képes lehetne megálljt parancsolni az elnyomott népekben élő szabadságvágynak. A rendszer 80-as évek végére bekövetkezett erkölcsi, gazdasági, politikai csődje pedig kézzelfogható közelségbe hozta a történelmi lehetőséget. A szabadság és a függetlenség vágya láncreakciószerűen inspirálta cselekvésre a kelet-közép-európai nemzeteket a szovjet birodalom hanyatlását jelentő 1989-es esztendőben.
Június 16-a fontos mérföldkő ebben a folyamatban. Fontos mérföldkő, mert a diktatúra erői ettől a naptól folyamatos hátrálásra kényszerültek. Ezt a folytonos hátrálást olyan európai jelentőségű események fémjelezték Magyarországon, mint a magyar–osztrák határ megnyitása a keletnémet menekültek tízezrei előtt. Ebbe a sorba tartozik a temesvári forradalom melletti kiállás vagy a prágai bársonyos forradalom iránti szolidaritás is.
Kelet-Közép-Európa szabadságmozgalmai újabb és újabb erőt merítettek egymás sikeréből. A vasfüggöny magyarországi átvágásához vezető folyamattól pedig egyenes út vezetett a berlini fal lebontásához. Közös sikerünk – és büszkék vagyunk rá –, hogy mi, magyarok is hozzájárultunk a német újraegyesítéshez. Június 16-a ezért nemcsak a magyar, hanem a 20. század végén újjászülető szabad Európa történetének is meghatározó része lett.
Tisztelt Megemlékezők!
Ahol most állunk, a magyar szabadság hősei nyugszanak. Egy olyan korszak vértanúi, amelynek hatalomgyakorlói szemben álltak mindennel és mindenkivel. A második világháború után csalással és erősszakkal ránk kényszerített diktatúra lényegét valójában nem a kommunizmus délibábja, hanem az európai jogállamiság és a polgári demokrácia értékrendjének kíméletlen tagadása jelentette.
Ez a saját polgáraival szemben is bármikor kíméletlenül fellépő diktatúra – a tagadásra épült. Európaiságunk megtagadására. Függetlenségünk megtagadására. Szabadságunk megtagadására. Demokratikus hagyományaink megtagadására. És ez így volt a szovjet blokk valamennyi országában.
A mai napon, 1989. június 16-a huszonötödik évfordulóján azért gyűltünk össze itt a 301-as parcellában, hogy tisztelegjünk azok előtt a bátor férfiak és nők előtt, akiknek életét azok vették el, akik nem akarták, hogy mi, magyarok szabadságban élhessünk Európában. Emlékezzünk azokra a hősökre is, akik más, velünk rokon sorsú népek fiaiként vagy lányaiként adták életüket a demokráciáért és a szabadságért!
A kommunista rezsim soha el nem évülő bűne, hogy honfitársainknak azért kellett meghalniuk, mert kifejezésre juttatták szabadságvágyukat. A gyilkosok azért ölték meg őket, hogy sem ők, sem mások soha többé ne emelhessék fel szavukat a szocializmus ellen. Azért ölték meg őket, hogy senki még álmodni se merjen a szabad és független Magyarországról. Nemcsak bosszúból végeztek velük, hanem hogy mindenki okuljon példájukból. Azért ölték meg őket, hogy Magyarországon és a kommunista blokk minden országában rettegést keltsenek, félelmet ébresszenek a szabadságvágyó emberekben.
De a kommunista rezsim súlyosan elszámította magát. Mert hőssé lett honfitársaink emberi helytállásában valójában magyarok millióinak vágya jutott kifejezésre. 1956-ban azt adta a világ tudtára nemzetünk, hogy több mint száz év eltelte után is ragaszkodunk 1848-as hagyományainkhoz.
Ragaszkodunk nemzeti függetlenségünkhöz, szabadságunkhoz, európaiságunkhoz.
Mi magyarok 1956-ban és 1989-ben is kifejezésre juttattuk, hogy a szabadság nemzete vagyunk. És nincs az a hatalom, ami ettől eltántoríthat minket.
Ezért el kell mesélni gyermekeinknek, hogy 56-ban sokan adták életüket azért, hogy mi, mai magyarok szabadon élhessünk. El kell mesélni gyermekeinknek, hogy 1990-re kivívott szabadságunk forrását azok bátorsága és áldozatvállalása jelentette, akiknek példája a legnehezebb időkben is milliókban és milliókban tartotta a lelket. El kell mesélni gyermekeinknek, hogy a szocializmussal szembeni forradalmak igazi fényét mindenütt, így nálunk is a szabadság, a függetlenség és a demokrácia eszméje táplálta.
Szabadság.
Függetlenség.
Demokrácia.
Gyermekeink számára 25 év elteltével ma már milyen természetes, milyen magától értetődő mindez. És, hogy az is maradjon, érdemes megfontolnunk Deák Ferenc szavait, aki 1867-ben – 18 évvel az elbukott szabadságharc után – mondta a következőket:
„Örültünk és örülünk, hogy alkotmányos szabadságunknak évezredes élő fája, melyet annyi vihar ostromlott, de gyökerében meg nem rázott, ismét zöldülni kezd… Kérjük a Mindenhatót, hogy dértől, fagytól mentse meg a gyönge hajtásokat… gondos ápolás szükséges tehát, folytonos őrködés, erély, óvatosság és türelem, hogy a kincset, melyet vissza nyertünk, jövőre megőrizhessük.”
Komorowski elnök úr!
Gauck elnök úr!
Zeman elnök úr!
Kiska elnök úr!
Köszönöm, hogy a mai napon együtt emlékezhettünk meg a magyar forradalom mártírjairól és a 25 évvel ezelőtti sorsfordító eseményekről.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Köszönöm, hogy meghallgattak. Figyelmük megtisztelő volt számomra.
Hivatkozás: