A 2014-ben alakult Független Diákparlament idén első alkalommal szervezi meg a DiákFeszt elnevezésű rendezvényét szeptember elseje és harmadika között a Városligetben, melynek mottója – ahogyan a szervezők fogalmaznak – nagyjából annyi, hogy „bulizzunk zseniális hangulatban, s közben kóstoljunk bele közösen a társadalmi felelősségvállalásba”. Az eseményről Gyetvai Viktor szervezőt kérdeztem, de hosszúra nyúlt beszélgetésünk során a Lex CEU-tól kezdve a fiatalok elvándorlásán keresztül egészen a választásra jogosultak körének szűkítéséig számos ügy szóba került. A tavaly érettségizett aktivista szerint hiába sugallják a plakátok, nekünk valójában nincs ellenségünk, ha pedig mégis van, azok mi magunk vagyunk; a bennünk lévő rossz szokásokat és a közönyt kell igazából leküzdenünk.

 
Budapest Beacon: Ez lesz az első DiákFeszt, de ha jól tudom, hivatalosan tavaly lett volna az első, csak aztán a rendőrség lényegében eljátszotta veletek ugyanazt, mint amit Vlagyimir Putyin februári látogatása idején Juhász Péterékkel.

Gyetvai Viktor: Igen. Ahogyan Hajós András fogalmazott az egyik videóban, „majdnem összejött”. Megtettük a bejelentést – a Margitszigeten tartottuk volna a DiákFesztet –, megvolt a program is, aztán két héttel a rendezvény előtt felhívott minket a BRFK, hogy gond van. Kiderült, hogy – jó másfél hónappal a területfoglalás után – egy kiemelt nemzetgazdasági beruházást jelentettek be, melynek megvalósításához fel kellett bontani az összes utat a Margitszigeten. Egyeztettünk a rendőrséggel és közben a TASZ-szal is – szerintük nekünk ezzel egyáltalán nem lett volna dolgunk, a rendezvényünket tudomásul vettnek kellett tekinteni, de a rendőrség úgy látta, magasabb rendű a beruházás, mint a gyülekezési jog. Végül betiltották a rendezvényt, mi pedig beadtunk egy bírósági felülvizsgálati kérelmet, amit szeptember másodikán kaptunk kézhez. Ebben hatályon kívül helyezték a tiltást, mi viszont ezzel akkor sokra már nem mentünk, hiszen a rendezvény elsején kezdődött volna.

BB: Hogyan akarjátok rávenni a fiatalokat (persze ez igaz lehet az idősebb korosztályokra is) arra, hogy közügyekbe ártsák magukat?

GY.V.: Amiből kiindultunk, az az, hogy bennünk van ez a sztereotípia, miszerint a politika rossz dolog. Ez két okból baj: egyrészt a politikusi szakma kontraszelektált, másrészt állampolgárként nem szólunk bele a közügyekbe, beletörődünk abba, hogy ez mindig is rossz volt és rossz lesz. Mi arról az oldalról próbáljuk megközelíteni a kérdést, hogy nem politizálni hívunk. A DiákFeszt nem a politikáról szól, hanem arról, hogy jó hangulatban beszélgetünk a közös ügyeinkről, koncerteken veszünk részt, egyáltalán, szóba állunk egymással, meghallgatunk más véleményeket. Mi nem tartalmat, hanem módszertant szeretnének átadni. Azt, hogy így is lehet foglalkozni ezekkel a kérdésekkel. Nem gondoljuk, hogy aki odajön, az majd azonnal rendszeres hírfogyasztóvá válik, és követni fogja a közélet minden történését; ez egy – sajnos, vagy szerencsére – hosszabb távú folyamat. Olyan konklúzióra tehát nem számítok, hogy szeptember 4-re hirtelen mindenki rájön, milyen fontos a közügyekkel foglalkozni, de arra igen, hogy azokat, akik eljönnek, aktívan be tudjuk vonni egy efféle eszmecserébe a későbbiekben is. Szeretnénk megelőzni, hogy csak akkor foglalkozzunk közéleti kérdésekkel, amikor minket személyesen érintenek problémák.

BB: Már-már megválaszoltad a kérdést, de azért mégis felteszem: mire számíthat, aki elmegy a DiákFesztre?

GY.V.: Nincs kötelező belépődíj, hogy anyagi okból ne zárjunk ki senkit. Nem lesznek neves nemzetközi sztárfellépők, arra nincs pénz. Elindítottunk egy adománygyűjtést, ami most (augusztus 29.) tart 2,2 millió forintnál, a fesztivál költségkerete pedig nagyjából hárommillió forint. Ott helyben is lesz adománygyűjtés, az a cél, hogy az Igazgyöngy Alapítványnak is tudjunk továbbadni (a szervezők a technikai költségeken felül összegyűlt bevételt az Igazgyöngy Alapítványnak ajánlották föl – a szerk.), mert ők egy nagyon fontos ügyet képviselnek. Ez egyúttal a másik célja a fesztiválnak: hogy felhívjuk a figyelmet arra, amivel az Igazgyöngy és a hozzá hasonló szervezetek foglalkoznak. L. Ritók Nóra, az alapítvány vezetője is ott lesz. Lehet beszélni a sajtószabadságról, de ahol a megélhetés az elsődleges probléma, ott az ember nem fog filozófiai dolgokról beszélgetni.

BB: És L. Ritók Nórán kívül? Láttam, hogy lesz például Ceglédi Zoltán, de hívtatok valakit, aki majd megvédi például a kormány oktatáspolitikáját?

GY.V.: Én kevés olyan szakembert tudok, aki támogatja a kormány oktatáspolitikáját, de minden oldalról hívtunk szakembereket. Akik elfogadták a meghívást, azok között egyelőre még nincs olyan, aki meg tudná védeni például az új Nemzeti Alaptantervet. Pedig nagyon örülnék, ha lenne.

BB: Hoffmann Rózsa?

Őt korábban már hívtuk egy rendezvényre. Közölte, hogy nem a sajtó jelenlétében, hanem a minisztérium épületében egy tea mellett szívesen beszél velünk. Mi fogtunk egy asztalt, pár széket, otthon főztem egy teát, és kiültünk a minisztérium elé a megbeszélt időpontban. Ő nem jött el. Mi megmondtuk neki, hogy nagyon szívesen teázunk vele, de mindenki vállalja azt, amit mond.

BB: Mi lesz a DiákFeszt után? Terveztek valamiféle utólagos akciót?

A Diákparlament készül egy közösségi kampányra, ami az új Nemzeti Alaptanterv tervezetéhez is kapcsolódik, mely szerint „a szülők nem tudják megoldani nyáron a gyerekek elhelyezését”, s emiatt két héttel meg akarják rövidíteni a nyári szünetet. Amikor ezt a tervezetet legelőször elkezdtük közzétenni a diákok körében, nagyon sokan felháborodtak – szerintem jogosan. Bosszantó, hogy tényleg egy légkondis irodából akarják megmondani a negyven fokban is az iskolában ülő diákoknak és tanároknak, hogy maradjanak bent tovább két héttel, és próbáljanak meg koncentrálásra alkalmatlan körülmények között valami érdemi munkát végezni, ráadásul úgy, hogy sokan még ezután egy hónap nyári gyakorlaton vannak, vagy nyári munkára mennének, mert valamiből pénzt is kell keresni – mert mondjuk nem olyan fényes a család anyagi helyzete. Ennek az ügynek a kapcsán tervezünk elindítani egy szélesebb körű társadalmi párbeszédet.

BB: Távol álljon tőlem, hogy elvegyem a kedveteket a munkától, de a kormány láthatóan nemigen ad a független szakmai szervezetek tanácsára. A diákokéra akkor miért adna?

GY.V.: Egyrészt van egy olyan sztereotípia, miszerint a diákoknak nincs véleménye a komolyabb témákban, másrészt azt gondolják, hogy még nem elég kiforrott a véleményük, vagy nem elég felnőttek ahhoz, hogy véleményt formáljanak. Ez az, amivel mi nem értünk egyet. Nyilván vannak olyan ügyek, amikre egy diáknak nincs rálátása, de rengeteg olyan van, amire igen, például, hogy az iskolai környezetet hogyan alakítjuk. Ez nem olyan nagy dolog, de ha beleszólhatunk, megtanuljuk, hogy egy demokráciában igenis ér valamit, hogy van véleményünk, és amellett ki tudunk állni. Ha bizonyos kor fölött nincsenek felnőttként kezelve a diákok, vagy legalábbis nincs elkezdve ez a folyamat, akkor ők hogyan lesznek választópolgárok 18 évesen?

BB: Aki nem végzik el a nyolc általánost, annak meg amúgy is ugrana a választójoga – legalábbis ha a Jobbikon múlna. A diákok mit gondolnak erről?

GY.V.: A Diákparlamentnek még nincs erről kialakult álláspontja, de az én személyes véleményem, hogy az a lépcső megint kimarad, hogy miként tesszük képessé önmagunkat, vagy az oktatás hogyan készít fel a felelős döntésre. Nincs egy „felelős választópolgár” kapcsoló, amit felkapcsolnak mondjuk tizenhat vagy tizennyolc évesen. Ezt elő kell készíteni. Ha egy iskolában nincsenek kisebb döntési helyzetek, amelyek után a diákok visszatekinthetnek az ahhoz vezető folyamatra, akkor magukra sem tudnak majd reflektálni. Márpedig, ha magunkra nem tudunk reflektálni, akkor a világ eseményeire sem tudunk. Bármeddig növelhetjük a korhatárt vagy a feltételeket, ha nem vagyunk felkészítve, hogy felelősségteljesen döntsünk, akár a saját életünkről, akár a közügyekről.

BB: Magyarország erősödik – ezt üzenik a kormányzati plakátok –, de közben már a középiskolások között is rengetegen vannak, akik az érettségi után külföldön folytatnák a tanulmányaikat. Ők jó eséllyel nem fognak visszajönni, és a közügyekkel sem igen akarnak foglalkozni, hiszen nem érinti őket, ami Magyarországon történik. Vagy épp ellenkezőleg: azért mennek el, mert eléggé tájékozottak?

GY.V.: Ennek a rétegnek egy bizonyos része abszolút foglalkozik közéleti kérdésekkel, csak már nem Magyarországon. Na jó, ez egy kicsit cinikus volt. Én a Radnótiba jártam, és amikor 2016-ban végeztem, akkor az osztály kétharmada jelentkezett külföldi egyetemre, ami elég durva arány. Megértem azokat, akik elmennek – például egy külföldi ösztöndíj, vagy egy tudományos műhely miatt –, de a problémákat ezzel nem lehet megoldani. Mégiscsak itt születtünk, itt nőttünk fel, rengeteg emlék köt ide minket. Ha valaki azt mondja, hogy itt már úgysem lesz semmi, az utolsó pedig kapcsolja le a villanyt, az nekem nagyon fáj. Egyrészt, nagyon sokan nem is tehetik meg, hogy elmenjenek külföldre, másrészt pedig ez az otthonunk, a hazánk, miért kellene nekünk bárhova is távoznunk?

BB: Ugorjunk egy kicsit vissza az időben. A Diákparlament csatlakozott a CEU melletti tüntetéssorozathoz.

GY.V.: Én jelenleg csak a szervezők nevében tudok beszélni, de abszolút egyetértettem a csatlakozással. Egyrészt a tanárokkal való szolidaritásból, másrészt sok olyan követelést fogalmaztak meg, ami a mi pontjaink között is szerepelt az elmúlt években. A CEU ügyét hiába próbálták politikai ügyként feltüntetni, az valójában egy nagyon egyszerű kérdés volt: van-e oktatási szabadság vagy sem?

BB: Aztán szép csendben elhaltak a tiltakozások, akárcsak a kockásinges kezdeményezés. Miért?

GY.V.: Hosszú távon fenntarthatatlan, hogy folyamatosan az utcára járjunk. Természetes dolog, hogy ezek nem tartanak a végtelenségig. A kérdés az, hogy mit tudtunk elérni? A CEU-nál mégiscsak tettek valamiféle hátralépést. Remélem, hogy ez csak része volt az ellenségkép-teremtésnek, de annyira nem fontos nekik, hogy ténylegesen szembemenjenek az Egyesült Államokkal. A kockásinges megmozdulásoknál pedig voltak látszatintézkedések, illetve egy dolgot lehet kiemelni, hogy a történelematlaszt egy évvel tovább lehetett kronológiával együtt használni az érettségin. Ez bár politikailag nem mondható eredménynek, azzal, hogy rengeteg diák, tanár és szülő csatlakozott az ügyhöz, sokan belekóstolhattak abba, miként foglalkozhatnak a minket érintő kérdésekkel. Sok olyan ismerősöm van, aki korábban nem beszélt ilyen kérdésekről, de a CEU ügye hozzá is eljutott. Ez egy nagyon fontos eredmény.

BB: Mindeközben viszont a NER gyakorlatilag ott folytatja, ahol abbahagyta: most épp a beígért fizetésemelés következő részletéről dönthet majd az igazgató, hogy kinek jár és kinek nem. Oszd meg és uralkodj?

GY.V.: Ez nagyon sok konfliktust szül, amiből így is van bőven a tantestületekben. Én nem akarom megítélni, hogy ez szándékos-e vagy sem, de ilyen formában nem látom értelmét, főleg annak fényében nem, hogy mostanában botrány botrányt ér az igazgatói kinevezések kapcsán – nem hallgatják meg a tantestület és a szülői munkaközösség véleményét, hanem felülről eldöntik, hogy ki lesz az iskola vezetője. Így egyébként sem lehet objektíven megítélni, hogy ki végzett és ki nem végzett jó munkát. Ezáltal megfelelési kényszerbe kerülnek a pedagógusok.

BB: Mostanában nagy divat lett mindenért a pedagógust hibáztatni. A diákok mit érzékelnek ebből az ellenszenvből?

GY.V.: Bár mindenhol vannak olyan tanárok, akik hivatásként kezelik a munkájukat, sajnos sokan vannak nem jó tanárok is, és belőlük csinálnak sztereotípiát. Ha valaki zöld pólóban van és idiótán viselkedik, akkor a zöld pólósok mind idióták. Ezzel magyarázható, hogy nemcsak oktatáspolitikai, hanem társadalmi szinten is tapasztalhatnak ellenszenvet a pedagógusok. Ha az ember arra a tanárára gondol, aki szívvel-lélekkel tanítja vagy tanította, akkor azt gondolom, őt meg fogja védeni.

BB: Pedagógus és pedagógus között is volt bőven feszültség, hiszen többen kiálltak a kormány oktatáspolitikája ellen, míg mások csendben tűrnek. Jelenleg is megvan az a feszültség, ami a kockásinges megmozdulások idején volt tapasztalható?

GY.V.: Én azt érzékelem, hogy megvan, mert egy tantestületben általában már jó ideje ismerik egymást, és aki kiment a kockásinges tüntetésre, az valamilyen szinten megbélyegzett lett. Megvan a feszültség, főleg, mert sokan várnak a csodára. Ismerek olyan iskolát, ahol a pedagógusok egy része kifejtette, miszerint alapvetően egyetértenek a megfogalmazott célokkal, csak nem akarják magukat kirúgatni. A kis településeken ez még sokkal nagyobb probléma, mint egy nagyobb városban. Sokan úgy vannak vele, hogy amennyiben a többi pedagógus sikerre jut, akkor ők nem kockáztattak, de mégis nyertek. Én egyébként inkább a csendes többség közönyét érzem.

BB: Ha már így szóba került: a pártok népszerűségét vizsgáló közvélemény-kutatásokban is elég jelentős számú a csendes többség. A választani nem tudók gyakorlatilag kormányváltó erő, de úgy tűnik, nem tudják őket a pártok megszólítani.

GY.V.: A történelemből megtanulhattuk, hogy a nehezebb időszakokban igazán a csendes, közönyös többség miatt történhetett meg szinte bármilyen gazság. Amíg az emberek közömbösek, addig tényleg bármit meg lehet csinálni. Főleg akkor, ha nemcsak közéleti szinten, hanem kisközösségi, családi, vagy személyes szinten is az tapasztalható, hogy mindenki mindent kapcsolatokon keresztül próbál megoldani, mindenki mindenkit megpróbál lefizetni. Amíg ez természetes, bevett gyakorlat, addig odafönt sem lesz ez másképp. Amire van kereslet, arra lesz kínálat is. Most épp elég szűk a kereslet, mert a kínálat is az. Jó esetben piaci alapon működik a közélet, rosszabb esetben monopólium. Ott azért még nem tartunk, még indulhatnak pártok a választáson. A változás talán ott kezdődik, hogy mindenki végiggondolja magában, ő mit tehet azért, hogy kicsit jobban csinálja a dolgait. Nekünk nincs ellenségünk, hiába sugallják ezt a plakátok, ha van, azok mi magunk vagyunk; a bennünk lévő rossz szokásokat és a közönyt kell igazából leküzdenünk. Én éppen ezért a keresleti oldallal foglalkoznék, mert nekünk – és ezt a szervezők is abszolút így gondolják – az emberekkel van dolgunk, és nem a politikusokkal. Azért a víz az úr!

 
(Fotók: Budapest Beacon, Lestyánszky Ádám)

Amennyiben tetszett a cikkünk, és a jövőben is olvasna hasonlókat, itt lájkolhatja az oldalunkat (ha már korábban lájkolt minket, akkor ne kattintson!):