Homsz mostanság

Miután a rendőrség lezárta Budapesten a Keleti pályaudvart a menekültek előtt egy szerencsés véletlen vagy sorsszerű találkozás részeként szerdán a tömegben a Budapest Beacon helyszíni tudósítóját egy szír fiatalember szólította meg. Azt mondta: nem akarnak sem ételt, sem italt, még csak fedelet sem a fejük fölé, csak azt, hogy elmehessenek. Egyetlen mondat volt csak, de bő másfél óra beszélgetés követte.

Napok óta nem tudnak elutazni a menekültek Budapestről, hiába van sokuknak érvényes jegye, a rendőrség lezárta előttük a Keleti pályaudvart. A tranzitzóna gyakorlatilag teljes csődöt mondott. Az emberek egymás hegyén-hátán fekszenek az aluljáróban, a pályaudvar előtt a téren, de még a környező utcákban is. A rendőrség közben sorfalat áll, és láthatóan tanácstalan. Időnként megpróbálják kiszorítani a tömeget egy-egy területről, néhány pillanat múlva pedig visszahőkölnek, ha kicsit ölesebb léptekkel indulnak meg feléjük az egyre feszültebb és elcsigázottabb emberek.

Nem akarunk ételt, italt, vagy fedelet a fejünk ölé, csak el akarunk innen menni – fordul oda hozzám egy fiatalember a tömegben. Töri az angolt, de értjük egymást, így hát szóba elegyedünk. Kiderül, hogy szír, Homszból érkezett, és három napja van a Keletiben. Ezután még bő másfél órán át beszélgetünk emberségről, háborúról, múltról és jövőről, de leginkább arról, ami most Magyarországon történik velük. Ez Ánász története.

Ánász egy népszerű – sok névadó oldal szerint – a legnépszerűbb szír név. Azt jelenti: „barátságosság”. Nem ez a fiatalember igazi neve. Az igazit nem akarta, hogy közöljem, ezért választottam neki egyet. Mondanom sem kell, miért éppen ezt, már ha nem árulna el sokat a szírekről maga a tény is, hogy náluk ez az egyik legnépszerűbb név.

Homsz a libanoni határ közelében, a Földközi-tenger partjától mintegy hetven kilométerre fekvő egymilliós város. Szerettem volna látni, mit hagyott hátra Ánász. A The Guardian honlapján találtam is egy képet (ebben a cikkben pedig az „előtte-utána” képeket érdemes megnézni), melyet elnézve nehezen érthető számomra, miért bánja, hogy eljött. Ha nem mondja el háromszor, talán nem is hiszem el, pedig így van: bánja, és ha tehetné, visszaforgatná az idő kerekét, bár hozzáteszi: az ember sosem tudja, mi a végzete, és úgy tűnik, neki az, hogy most itt legyen.

Ánász augusztus közepén indult el Szíriából. Otthon vállalkozott: egy szitanyomó műhelye volt, tudják, olyan, ahol különböző grafikákat vagy feliratokat nyomnak pólókra. Munka mellett egyetemre járt, tanult, anyanyelvén kívül három nyelven is beszél: angolul, franciául és németül. „Homszban pezsgő éjszakai élet volt, munka után kiültünk egy kávézóba, még a kórházak is jobbak voltak, mint manapság például Görögországban” – meséli.

Miután kitört a polgárháború, minden szétesett körülötte: vállalkozását elveszítette, nem tudott tovább tanulni, de legalább az Iszlám Állam (IS) nem jutott el a városba, így ott most jelenleg viszonylagos béke honol. Azért hallani időnként a puskaropogást, de egyébként nem érzik magukat veszélyben a helyiek – mondja.

Azért indult el, hogy folytassa a tanulmányait, és hogy emberhez méltó életet éljen, de most úgy érzi, ez az ígéret hamis volt, mert ami itt várta Magyarországon, annál még Homszban is jobb. Pedig – sokakkal ellentétben – könnyen jutott el idáig: a görögök mindenben segítették, és simán átengedték. Megkérdezték, akarja-e hogy regisztrálják – erre nemet mondott –, aztán következett Macedónia és Szerbia, majd a magyar határ. Átjött a kerítésen, de kétszáz méter után elfogták a hatóságok. Három napot töltött őrizetben – azt mondja, börtönben, mert bár még nem járt börtönben, számára ez annak tűnt –, azután jött csak Budapestre. Három napja van a Keletiben. Ő is hallotta Angela Merkel ígéretét, ezért vett jegyet Németországba, de hiába, mert a vonatra már nem tudott fölszállni.

Nincs semmi pénzem, csak sétálgatni tudok itt föl-alá – mondja. Úgy érzi, átverték és kirabolták. Miért adták el nekünk a jegyeket, ha nem akarnak elengedni? – kérdezi.

„Ha a rendőröktől útbaigazítást kérsz, csak rád üvöltenek, mint az elsőéves kadétra az első hadgyakorlatán” – panaszolja Ánász, pedig ő csak annyit szeretett volna, hogy emberként bánjanak vele. Ezt a hangnemet Szíriában senki nem engedi meg magának – mondja. Szerinte a magyar rendőrök frusztráltak, kimerültek, és olyat kell csinálniuk, amit nem akarnak, de ettől még nem helyénvaló a durvaságuk, és az agresszivitásuk. „Az utcán – legalábbis Budapesten – az emberek mások, mint a rendőrök: barátságosak, ha mosolyogsz, visszamosolyognak rád” – teszi hozzá.

„Gyere és nézd meg éjjel, hogy alszanak itt az emberek. Ez a magyar kormány munkájának az eredménye” – folytatja. Ez egy krízis, de megoldásról senki sem beszél. Miért nem engedik el az embereket, ha nem akarnak itt maradni? „Kérdezz meg bárkit: csak rossz élményük van Magyarországról. Miért maradnának? Tudod, az emberek nem felejtenek” – mondja szomorúan.

„Előtte azt gondoltam Magyarországról, hogy ott lépek majd be Nyugat-Európába, hogy Magyarország olyan, mint Németország vagy bármely más európai ország. Ehelyett egy csapdába sétáltam, ahol úgy bánnak velünk, mint az állatokkal. Ez nem civilizált. Ha sikerül hazatelefonálnom, senkinek nem fogom ajánlani, hogy Magyarországra vagy Európába jöjjön. Otthon legalább még az emberi méltóságunk megvolt” – folytatja.

„Biztos, hogy hibát követtem el. Most már bárhova elmennék, akár Szerbiába is, csak el innen. Nehéz elmagyarázni, mit érzek, mert ilyet csak akkor érez az ember, ha elhagyta a hazáját.”

„Ha te Szíriába jönnél, és bármelyik házba bekopogtatnál, kapnál enni és egy kávét. Mi, szírek ilyenek vagyunk” – mondja Ánász. „Szerettünk élni, szerettünk szórakozni, szerettünk bevásárolni, szerettünk nyaralni menni. Nem akarom, hogy megmondják, dohányozhatok-e vagy sem, mint ahogyan azt az IS akarja. Ezért jöttem el, de már bánom, mert ennél még otthon is jobb volt.”