A korábbi pénzügyminiszter, Békesi László elmondta, Magyarország „lassan araszoló, leszakadó, rosszkedvű, reménytelen ország lehet”.

Az alábbi interjú Békesi Lászlóval a 168 óra hetilap 2014. április 24-i számában olvasható:

Legfeljebb sejthető, hogy az újabb Orbán-kormány a világgazdaság változásaira miként reagál.  Mik a legfontosabb kihívások?

Az első, hogy mára csökkentek egy megrázó világgazdasági visszaesés kockázatai. A magyar gazdaságra változatlanul három fő veszély leselkedik. Folyamatosan szűkül a likviditás a világgazdaságban. A világ nagy jegybankjai – elsősorban az amerikai FED – a kibocsátott „ingyen pénz” mennyiségét hónapról hónapra csökkenteni fogják. Azt, hogy mikor ér véget a mesterséges keresletélénkítési kampány, nem tudjuk pontosan, de hamarosan beáll a fordulat, amikor újra az infláció ellen kell védekezni, és lassú kamatemelkedési ciklus következik. Ez rendben is lenne, Orbánéknak bő egy évük van addig, amíg még a befektetők tolerálhatják a hazai furcsaságokat.

Vagyis, ahogy Orbán fogalmazott a kampányzárón: „kedvező a csillagállás”?

Ebben a pillanatban valóban az. A másik fontos jelenség az euróövezeti stabilizáció sikere. Úgy tűnik, minden adott ahhoz, hogy egy újabb euróövezeti válság veszélyét elhárítsák. A német gazdaság jó állapotban van, a periférián még a görög összeomlást is sikerült elhárítani. A harmadik nemzetközi kockázat persze az orosz-ukrán válság eszkalációja, az esetleges gazdasági szankciók, amelyek fékeznék az EU gazdasági növekedését, köztük a magyar exportot is.

Ezek szerint a külgazdasági feltételek adottak az orbáni „széles jövőhöz”. Mi a kockázat?

A koherens magyar gazdaságpolitika teljes hiánya.

A Magyar Nemzeti Bank kamatvágási mániája az, amin az elemzők rendszeresen kibuknak.

Az ország külső finanszírozását több dolog veszélyezteti. Az egyik, hogy Matolcsy jegybankja túlzott kockázatokat vállal az erőltetett kamatcsökkentéssel. Április végén valószínűleg elérik a 2,5 százalékot. Ez vészesen szűkíti az állampapírokkal elérhető hozamot. Ez a végső határ. Ha az MNB itt megáll, azt talán még eltűri a piac. De vigyázat, bármi megtörténhet. Mert, félreértés ne essék, a magyar gazdaság még ma is sérülékeny.

A második kockázat a lakossági jelzáloghitel, amelynek rendezését Orbán megígérte. A függő hitelállomány négyszázezer devizaadóst sodor maga előtt.

Ha valami, ez óvatos elbánást igényelne. Ha az államnak kellene belépnie, kizárólag úgy tehetné, hogy tovább terhelné a bankokat. Azokat, amelyek már amúgy sem töltik be funkciójukat: képtelenek finanszírozni a gazdaságot. Persze akkor sem vonulnak ki, ha tovább terhelik őket. Legfeljebb még inkább hibernálják magukat, „zombiként” működnek.

A magyaros megoldás a „jut is, marad is” alku lenne.

Orbánék valóban ilyesmire játszanak. Ha a bankok egy meghosszabbított (akár végtelenített) árfolyamgát érvénybe léptetésével a különbözetet átvállalják, és a kormány e vállalás mértékének arányában csökkenti a különadójukat, az elfogadható alku lenne. Orbánék meg el tudnák adni bevett szólamaikat: „na ugye, megmentettük a devizahiteleseket, a gonosz bankokra hárítva a terhet”.

Mi az, ami költségvetési oldalon a kabinettől várható?

A 3 százalékos deficithez ragaszkodnak, ha már egyszer átkorbácsolták a lakosságon. Ezt semmiképp sem fogják föladni, Orbánnak eminens érdeke – és pénze – fűződik hozzá. Egyetlen dologtól fél igazán, hogy újra túlzottdeficit-eljárás jármába vonják. Az uniós fejlesztési pénzek – szabadságharc ide vagy oda – fontosak neki. Nagy a család.

Mármint a nagyobb és a szűkebb család.

Uniós pénz híján képtelenség lenne kistafírozni, megbízásokhoz juttatni kedvenc vállalkozói köreit.

És valóban lehetséges, hogy 9 százalékos szja-t tervez?

Sajnos valóban megígérte, miközben fennmarad a különadók rendszere. A rezsicsökkentés szomorú következményeit nem is ragozom, a legújabb cél katasztrofális hatással járna. Kiszivárogtatták, hogy 2016. január 16-tól bevezetik a 9%-os szja-t. Újabb 7 százalékot vágnának a jelenlegi 16 százalékon, ami 500 milliárdos kiesést jelent a költségvetésnek. Ennek semmiféle fedezete nincs.

Nyilván a remélt gazdasági növekedés fedezné.

Semmiféle gazdaságpolitikai lépést nem terveznek, ami a növekedést 2 százalék fölé tornászná. Ez az éve elketyeg a „fantasztikus” 2 százalékon, 2015-ben újra csökken az ütem, maximum másfél százalékon állna, és így tovább, többnyire lefelé. Ez nem fedezi a kieső évi 500 milliárdot. De beindul majd az ötletbörze. Orbán szokás szerint rátelepszik majd a nyereséges ágazatokra. Kinézi, hol van elég pénz, ehhez úgyis csalhatatlan érzéke van. Ha bevezetik a 9 százalékos szja-t, olyan költségvetési rés keletkezik, ami durva hiányemelkedésben csapódik le, vagy csak adóemeléssel lehet ellentételezni.

Azt is ígéri a miniszterelnök, hogy tovább bővíti a közmunkaprogramot.

Ami szintén jelentős költségvetési vonzattal jár. Azt is mondják, hogy a növekedés érdekében csökkentik a kis- és középvállalkozásokra nehezedő munkaadói terheket. Ez viszont az egészségügyi és a nyugdíjkassza bevételeit apasztja. Mivel a két kassza bevételcsökkenést nem visel el, megint a költségvetés terhei nőnek. Mindez, a 9 százalékos szja-val hét-nyolcszáz milliárdos kiesést jelent.

Mégis elő fogják teremteni, ha ezek valóban eltökélt tervek.

Tegyük fel, komolyak. Akkor a keletkező új terheket el kell osztani a lakosság és a magáncégek között, ami tovább csökkenti a beruházási kedvet, visszafogja a növekedést, a fogyasztást. Ha a gazdasági növekedés üteme csökken, megmarad az egy-két százalékos sávban, képtelenség az államadósság szintjét nyolcvan százalék alá vinni. Ezzel beláthatatlan időre kitolódik a csatlakozás a monetáris unióhoz. Nem lesz euró, nemhogy 2020-ig, 2030-ig sem. Nagyjából ez az, ami várható.

Pedig van egy feszítő kényszer: az új uralkodó osztályt finanszírozni kell.

Ilyen feltételek mellett kizárólag a belső elosztás módosításával tudja Orbán az „új arisztokratákat” és saját „középosztályát” menedzselni. Nyilván ez áll a 9 százalékos szja hátterében is. És nincs kétségem afelől, ha szükség lesz „új piacokra”, államosítani fog. Újabb földeket oszt, jogsértéssel, vagy az állami szabályozás eszközeivel beavatkozik a vállalatok, ágazatok belső életébe. Újra és újra fel fogja osztani a keletkező jövedelmeket. Ahogy a trafikokat lenyúlta, most a szeszkereskedelembe üti bele az orrát, vagy monopolizálja a benzin- és az olajkereskedelmét. Államosítja, mondjuk a Molt.

Mi az, ami még államosítható egy normális piacgazdaságban?

Ugyan, ez már rég nem piacgazdaság, hanem egy rosszul irányított, felemás, kelet-európai államkapitalizmus.

És mi lesz a fokozódó rezsicsökkentéssel?

Az kifújt, befejezték. Előbb-utóbb az államnak be kell szállnia és helytállnia.

Ki jár majd rosszul, és ki jól az újabb Orbán-rezsimben?

Aki eddig jól járt, az ezután sem fog rosszul járni – esetleg jobban. A társadalom nem Orbán-hívő többségének – benne hárommillió létminimum alatt élővel – semmiképp nem lesz könnyebb. Magyarország lassan araszoló, leszakadó, rosszkedvű, sokak számára reménytelen ország lehet.

Hivatkozás:

“Az új arisztokrácia évei”, 168 óra, 2014. április 24. 6-7. oldal