Az alábbi szöveg Charles Gati www.the-american-interest.com weboldalon megjelent vélemény-írásának fordítása:

Putyin miniben

Az álarc lehullt

Orbán Viktor nyíltan megtagadta a nyugati stílusú demokráciát a nemzeti érzelmű, tekintélyelvű putyini Oroszországért.

2014. augusztus 7.

Röviddel azután, hogy 1998-ban először lett miniszterelnök, Orbán Viktor Washingtonba látogatott. Október 7-én a Freedom House által szervezett díszebéden, Mark Palmer korábbi magyar nagykövet, aki jól ismerte a vendégeket, és én üdvözöltük Orbánt Washingtonban, és a demokratikus Magyarország fiatal, ígéretes vezetőjének neveztük. A hallgatóság egyik tagja által készített jegyzetek szerint Orbán úgy reagált, hogy dícsérőleg beszélt Palmerről és rólam a szerepünk miatt, amit a kommunizmus bukásának előmozdításában játszottunk az 1980-as években. Ezután hozzátette, „akármit is tudok az újkori politikáról és történelemről, azt Gáti professzortól tanultam”.

Újra elolvasva ezeket a szavakat, egyre inkább zavarban voltam, miután megnéztem a YouTube-on majd el is olvastam Orbán 2014. július 26-i, 35 perces beszédének teljes leiratát a liberális demokrácia megszüntetéséről és annak az öt országnak a fényes jövőjéről, amelyeket Orbán követendő példaként állított Magyarországnak: Szingapúr, Kína, India, Törökország és Oroszország. (Hogy miért vette ide India működő demokráciáját, az nem egyértelmű.) Bárhogy is legyen, a beszéd megerősítette azt, amit számos, Magyarországot figyelemmel kísérő személy már 2000-2001 óta tudott, de legalábbis Orbán második, 2010-ben megkezdett, illetve az idén kezdődött harmadik miniszterelnöksége óta biztosan: azt, hogy ő nem demokrata, nem jó barátja és nem jó szövetségese a Nyugatnak, beleértve az Egyesült Államokat is. A beszéd meglepő volt egy olyan kelet-európai ország vezetőjétől, amely mind a NATO, mind pedig az Európai Unió tagja, és egy olyan politikustól, aki az 1990-es években vezető-helyettese volt annak a mélységesen nyugat-barát politikai pártcsoportnak, amelyet Liberal International néven ismerhetünk.

Orbán most levetette demokratikus maszkját. Beszéde igazolja azt, amit belföldi és nemzetközi kritikusai már évek óta állítottak irányított demokráciájáról, és amit propagandistái és hű követői utálkozva utasítottak vissza. Most nyíltan és büszkén jelentette ki, hogy az il-liberális államot részesíti előnyben. “A Nyugat-Európában elfogadott dogmáktól és ideológiáktól elszakadva” Orbán azt mondta, az ideális államnak ehelyett valamiféle – ahogy ő mondta – „nemzeti alapokon” kell nyugodnia. Nem említette a hatalmi ágak különválasztását, a fékeket és ellensúlyokat vagy a sajtószabadságot, a kisebbségek jogait. Idézett egy feltehetően nagy tiszteletben álló (de meg nem nevezett) amerikai elemzőt, megjegyezte, hogy a liberális demokráciákat, ahogy az Egyesült Államokat is, a korrupció, a törvénytelenség, a szex és a drogok jelölték.

Az elemzés, amelyet Orbán a következtetései levonásához használt, eléggé szegényes és zavaros volt, hogy mást ne is említsünk. A prezentáció egy-egy része nem kapcsolódott a következőhöz vagy a megelőzőhöz. Néhány idézete pontatlan volt. És nem a fordítás minőségével volt baj; az eredeti magyar nyelvű szöveg pont ugyanannyira strukturálatlan és összefüggéstelen volt, mint az angol változat. Ha egy amerikai főiskolás ilyen hosszúra nyújtott és kérkedő hangvételű dolgozatot adna be a nemzetközi kapcsolatok szakán az első évében, akkor az osztályzata elégtelen lenne.

Azonban a beszéd, mint politikai demagógia, működött. Az alátámasztó témák majdnem biztosan termékeny talajra hullottak, Orbán sikeresen biztosította hazai támogatóit arról, hogy még mindig kész kiállni Magyarország ellenségeivel szemben, mint amilyen az Európai Unió és a nyugati bankok. Ugyanazt a nemzeti érzelmű üzenetet visszhangozta, amelyet a hallgatók rendszeresen hallhatnak a kormány által uralt rádió és TV csatornákon a nyugati összeesküvésekről a független magyar léttel szemben: mégpedig azt, hogy az első világháború után Woodrow Wilson elnök vezetésével a győztes hatalmak elrabolták Magyarország területének kétharmadát. Hogy a második világháború után Jaltában a magyarokat kiárusították a kommunistáknak. Hogy 1956-ban a Nyugat nem segített Magyarországnak a szovjet hatalommal szemben. És azt, hogy a kommunizmus összeomlása óta az Európai Unió és a nyugatról pénzelt civil szervezetek arra törekszenek, hogy megfosszák Magyarországot szuverenitásától. Ennélfogva, beszédében Orbán egyszerű üzenetet küldött hallgatóságához, mivel ígéretet tett arra, hogy véget vet Magyarország megalázásának és annak, hogy az ország mások áldozatává váljon.

A legfőbb oka annak, hogy Orbán úgy véli, Magyarországnak új kormányzati rendszerre van szüksége, az a 2008-as pénzügyi válság orbáni interpretációjában keresendő. “Ha alaposan körülnézünk és elemezzük a körülöttünk történő dolgokat”, mondta „[azt találjuk], hogy a világ már nem ugyanaz, mint hat évvel ezelőtt volt.”Az Egyesült Államokat és a liberális értékeket okolta a krízis rendkívüliségéért és globális következményeiért. Fenntartja, hogy az amerikaiak – beleértve az Egyesült Államok elnökét – annyira féltek 2008-ra, hogy olyan „ötletekhez nyúltak, melyekről hat évvel korábban még beszélni sem mertek”. Orbán nem részletezi, hogy melyek voltak ezek az ötletek, de azzal érvel, hogy napjaink alapvető kérdése, hogy „olyan államot hozzunk létre, amely leginkább alkalmas a nemzet sikeressé tételére”. Majd hozzáteszi: Ezért kell Magyarországnak olyan politikai és gazdasági rendszereket magáévá tennie, amelyek „nem nyugatiak, nem liberálisak, nem liberális demokráciák, sőt talán nem is demokráciák, mégis sikeressé tesznek nemzeteket”.

A beszédben volt egy szinte teljesen következetlen rész, az Egyesült Államok elleni primitív klisék áradata. Az amerikaiak Orbán megjegyzése szerint „olyan társadalomban élnek, amely egyre kevésbé kapitalista, és sokkal inkább feudális”. Ezt annak tudja be, hogy az amerikai elnök szerint “Amerikát átitatta a cinizmus.” Utalva az Egyesült Államokra, amelynek úgy tűnik, nem érti, vagy nem akarja érteni a törvényeit, gúnyolódik egy „demokratikus” országon, ahol az elnököt felelősségtúllépés miatt beperlik, és mégis hatalmon marad. Beszédében máshol azt állítja, „az amerikai elnök nyíltan beszél gazdasági patriotizmusról”, és ezt olyan módon teszi, amelyek „elképzelhetetlenek lettek volna akár csak hat-nyolc évvel ezelőtt is. Még egyszer, el lehet gondolkodni azon, mi járt Orbán fejében. Nem említette Amerika fokozatos – még ha az hosszú és részleges is – gazdasági felépülését, a munkanélküliség 6 százalékos szintre csökkenését, az amerikai technológia, felsőoktatás, kultúra példanélküli globális terjedését, és így tovább. Az sem került említésre, hogy a barátja és kollégája, aki az új magyar – rendkívül korlátozó és il-liberális – alaptörvényét írta néhány évvel ezelőtt, iPad-jén tette ezt, ami az amerikai leleményesség terméke.

Orbán a Nyugattal kapcsolat negatív megjegyzéseivel szemben egy szóval sem kritizálta az orosz vagy a kínai diktatúrát, nem említette a Krím-félsziget oroszok általi annektálását, vagy az oroszok kísérletét Ukrajna destabilizálására. Úgy tűnik, az mozgatta, hogy a világ vezető liberális demokráciáját úgy fesse le, mint egy reménytelen zsákutca – nem azért, mert Obama elnök, vagy bárki más rossz vezető lenne (Obama nevét nem említette Orbán), hanem azért, mert az összes liberális demokrácia attól a beépített rendszerszintű problémától szenved, hogy az egyénre helyezi a hangsúlyt a közösséggel szemben. Orbán számára ez jelenti az elvi igazolását a centralizált, nacionalista, tekintélyelvű jelenlegi magyar gyakorlatnak.

Előre tekintve, Orbán beszéde egy hosszú távú stratégiát vetít előre, ahol még keményebb, még diktatórikusabb lépésekre lehet számítani a török vagy esetleg az orosz minta alapján. A múltbéli viselkedés alapján világos, hogy képes radikálisan megváltoztatni hozzáállását. Végülis, az európai integráció hangos szószólója volt a 80-as évek végén és a 90-es évek elején, most pedig hasonlóan keményen védi a szuverenitás sérthetetlenségét. Valaha nevet szerzett magának kommunizmus-ellenességével, sőt orosz-ellenességével, ma pedig már csodálja Putyin „hatékony” államát. Valaha a kapitalizmust kedvelte, most pedig ellenségként tekint azokra a hazai és külföldi bankokra, amelyek nem saját kormánya irányítása alatt állnak. Régen ateista volt, most a kereszténységet emlegeti, mint iránymutató fényt, amilyen gyakran csak alkalma nyílik rá.

Ha beszédével elő akarta készíteni a terepet egy másik, új – és radikális – indulás felé, akkor mi lehet az?

Az a tény, hogy beszédét Romániában tartotta magyar nemzetiségűek előtt, azt sugallja, hogy Orbán, a négy-öt millió, szomszédos országokban élő magyar nemzetiségűre gondolva, egy Nagy-Magyarországról fantáziál. Ha megnézi a Krím-félsziget orosz elcsatolását, akkor folytatódó polgári viszálykodást és a háborút lát Ukrajnában, ahol – a magyar határ közelében – közel 200.000 magyar nemzetiségű él. A nyugati elemzők gyakran hagyják figyelmen kívül azt az elképzelést, hogy Orbán annyira elvakult, hogy Putyin példáját követi és szemet vet Ukrajna legnyugatibb, kárpátaljai területeire. Valószínűleg igazuk van; ez egy nagyon túlzó ötlet. Végülis, Magyarországnak igazi hadserege sincs, éves honvédelmi kiadása a GDP 0,8 százaléka körül van, ami az egyik legalacsonyabb a NATO tagállamai között. És mégis, ha Ukrajna destabilizálódott, nem elképzelhetetlen, hogy Orbán Magyarországa megkísérelné a halászatot a zavaros vízben. Nincs is jobb módja annak, hogy bekerülhessen a magyar történelemkönyvekbe, mint hogy megkezdi a történelmi, vagy Nagy-Magyarország helyreállítását.

Hogy így tesz-e, három tényezőn múlik:

Először, Orbánnak még több hatalmat kell központosítania saját kezében. Ismét újra kellene írnia az Alkotmányt, hogy Magyarország azután elnöki rendszerbe forduljon, vagy akár még az előtt is, jelenlegi miniszterelnöksége idején. Putyin példáját követve, Orbán magát nevezhetné ki Magyarország elnökévé.

Másodszor, el kellene mélyíteni baráti viszonyát Oroszországgal, azzal az országgal, amely bemutatta, hogy érdekében áll a gyenge és megosztott Ukrajna. Mivel Magyarország már jelenleg is szinte teljes mértékben az orosz energiától függ az elkövetkező három évtizedben, a legjobb módja annak, hogy Orbán örömet szerezzen Putyinnak, hogy visszhangozza annak Amerika-ellenes szónoklatait és belülről gyengítse az Európai Uniót.

Harmadszor pedig, az Európai Uniónak és az Egyesült Államoknak nem kellene tudomást vennie arról, hogy mit csinál, vagy mit tervez Magyarország. Ez arra ösztönözné Orbánt, hogy kövesse történelemi küldetését.

Ha valóban küldetést teljesít a „magyar tér” kelet-európai növelése érdekében, akkor Orbánnak ki kell léptetnie Magyarországot az Európai Unióból. Alapvető gazdasági érdekei miatt ezt valószínűleg most nem fogja megtenni. Szüksége van arra a közel 30 milliárd euróra, amit az Európai Unió elkülönített, hogy finanszírozza a magyar infrastruktúra fejlesztéseket a 2014-2020-as időszak során. Ha levonjuk azt a 10-15 százalékot, amit a korrupt magyar tisztviselők és lojális üzlettársaik tesznek zsebre, ez még így is óriási hozzájárulást jelent a magyar gazdaság számára. Továbbá az olyan EU tagországokkal folytatott kereskedelem, mint például Németország, Olaszország, Ausztria és mások, tartja fenn az ország külkereskedelmi beállítottságú gazdaságát. Ezek és más okok miatt még a jelenlegi házelnök – Orbán politikai összekötője a Jobbikkal, az ország neonáci szélsőjobboldali pártjával – is megijedt korábban idén attól, hogy nyíltan támogassa a Jobbik felhívását az ország EU-ból történő kiléptetésére.

Másrészről, még mindig van esély, ha halovány is, hogy az Európai Unió büntető intézkedései arra ösztönözzék Magyarországot, hogy a teljes jogú EU tagságát egy korlátozott partneri megállapodással váltsa fel. Orbán biztosan élvezné, ha ő lehetne az első olyan európai vezető, aki ilyen módon „áll ki” Brüsszellel szemben.

Adna-e neki egy ilyen esélyt az EU? Túlmenne-e az EU a szóbeli és az írásbeli feddésen? Orbán július 26-i beszéde után a Wall Street Journal vezércikkében szólította fel Brüsszelt, hogy vegye komolyan a magyar esetet, és azt állította, hogy „Orbán il-liberális elkötelezettsége figyelmeztető jel arra, hogy a szabad piacoknak és a szabad társadalmaknak hatékonyabb védelemre van szüksége.” A New York Times 2014. augusztus 2-i számának vezércikke az Európai Bizottságot sürgette, hogy bánjon határozottabban Magyarországgal szemben „a szokásos dorgálásnál és kézírásoknál”. Arra szólították fel a Bizottságot, hogy csökkentsék a fent említett, Magyarország számára elkülönített 30 milliárd eurós fejlesztési pénzek mértékét. A cikk szerint “emellett meg kellene kezdeni az eljárást az Európai Unió Alapegyezményének 7. cikkelye szerint, amely lehetővé teszi az olyan tagállam szavazati jogának felfüggesztését, amely esetében fennáll a 2. cikkelyben felsorolt alapértékek- beleértve a jogállamiságot, a szabadságot, a demokráciát és az emberi jogok tiszteletét – megsértésének komoly kockázata”. Európában a Süddeutsche Zeitung hasonló hangnemben írt.

Míg az EU, ismétlem, valószínűleg nem fog jelenleg ilyen intézkedéseket hozni, az újonnan megválasztott vezetői az „európai értékek” védelmében újfajta figyelmeztető szankciókat léptethetnek életbe. Ebben az esetben legalábbis valószínű, hogy ilyen körülmények között Magyarország „megtorolja” azt annak érdekében, hogy megszabaduljon Brüsszel mélyen megvetett korlátozó intézkedéseinek valamelyikétől, vagy akár az összestől. Ebben az esetben Orbán népszerűsége az egekbe szökne. Széles körben csodálnák, hogy a viharos magyar történelem legendáinak nyomába lépve hősies és dacos tetteket hajt végre, amelyek bár rövidtávon örömet okoznak neki, végül azonban legyőznék őt.

A problémáknak, melyek megosztják az Egyesült Államokat és Magyarországot, semmi közük sincs biztonsági vagy gazdasági kérdésekhez. Magyarország nem különösebben aktív NATO tag, bár küldött csapatokat Afganisztánba, és nem hivatalosan tájékoztatta a brüsszeli tisztviselőket, hogy növelni kívánja igencsak visszafogott védelmi kiadásait az elkövetkezendő öt évben, évente a GDP 0,1 százalékával. Szemben Lengyelországgal, Romániával és a három Balti állammal – illetve már Csehországgal is – Magyarország eleinte vonakodott attól, hogy támogassa az Oroszország elleni szankciókat, bár egyszer Németország is megváltoztatta álláspontját, ahogy Magyarország is. (Tipikus, hogy a figyelmes magyar közvélemény is annyira a belpolitikával van elfoglalva, hogy a kormány külpolitikai lépéseit alig veszik észre.)

Washington szemszögéből az számít leginkább, hogy a magyar kormány egyre ellenségesebb a demokratikus értékekkel – sajtószabadság, vallásszabadság, civil szervezetek működésének szabadsága – szemben. Hillary Clinton külügyminisztersége alatt az Egyesült Államok számos tiltakozást fogalmazott meg, beleértve egy bizalmas diplomáciai lépést is, amelyet kiszivárogtattak egy még független újsághoz. Budapest szemszögéből az amerikai tiltakozás a magyar belügyekbe történő beavatkozást jelentette. A kormány szabadjára engedte véget nem érő gunyoros támadássorozatát a kormány által irányított sajtóban Clinton asszonyról és az Egyesült Államokról. Az Egyesült Államok elleni támadások folytatódtak, mióta John Kerry átvette a külügyet, de magát a külügyminisztert – a magyar kérdésekkel kapcsolatban – nem részesítették „clintoni bánásmódban”.

Ugyanakkor úgy tűnik, Orbán miniszterelnöknek fontos, hogy javítsa a kormányáról kialakított képet az Egyesült Államokban. 15 millió dolláros költségvetéssel létrehozott egy lobby-csoportot, a Hungarian Initiatives Foundation-t annak érdekében, hogy fiatal magyarokat küldjön gyakornokként Washingtonba, a kongresszusi hivatalokba, illetve – ami még fontosabb -, hogy befolyásolja a Magyarországról folytatott párbeszédet a város agytrösztjeinél azáltal, hogy Orbán-párti tisztviselőket és társaikat az Egyesült Államokba utaztatja. A csoport támogatott számos prominens agytrösztöt, és aktív szerepet játszik az általa támogatott programok kialakításában.

Szerepet játszottak emellett Orbán következő, október közepén esedékes Egyesült Államok-beli látogatásának a megszervezésében is. Várhatóan New Yorkba és Los Angelesbe is elutazik, hogy elérje a magyar-amerikaiakat és üzleti vezetőket, de nem áll meg Washingtonban. Szemlátomást nem sikerült megfelelő találkozókat megszervezni sem a Fehér Házban, sem a külügyminisztériumnál, és a Georgetown Egyetemre meghívták ugyan előadást tartani, de ragaszkodtak hozzá, hogy nyilvános fórumot tartsanak az előadás után.

Bizonytalan, hogy a Hungarian Initiatives Foundation képes lesz-e folytatni tevékenységét Orbán júliusi beszédét követően is. Néhány megbízottja, – köztük George Pataki, New York korábbi kormányzója, Kurt Volker, a McCain Institue magyar-ajkú vezetője – nehéz helyzetben lehet, hogy összeegyeztesse Orbán Magyarországának támogatását a miniszterelnök Amerika-ellenes szónoklataival. Nem különben Katrina Lantos – egy másik megbízott, a Lantos Foundation vezetője, a néhai Tom Lantos kongresszusi tag lánya -, aki ezidáig háttérben maradt és nem emelte fel hangját, hogy támogassa az édesapja által mélyen vallott demokratikus értékeket.

Mi tehet Washington?

• Aktívan bátoríthatná az Európai Uniót – amely emlékeiben még ma is tisztán él, hogy elmulasztotta távol tartani Joerg Haider szélsőjobboldali pártját az osztrák kormányból 2000-ben –, hogy tűzze napirendre Magyarország EU tagságának kérdését.
• Ismertethetné az amerikai szenátussal, hogy nem sürgeti semmi Colleen Bell, alkalmas, de nem feltétlenül túl jól-informált politikai nagykövet-jelölt végső jóváhagyását. Ha szükséges, az Obama-kormány küldhetne egy magyarul beszélő, profi diplomatát is helyette.
• Leépíthetné diplomáciai kapcsolatát azáltal, hogy csökkenti a szükségtelenül nagy, budapesti amerikai nagykövetség méretét, és kinevezhetne egy alacsony rangú hivatalnokot a washingtoni magyar nagykövettel és munkatársaival való kapcsolattartásra.
• Büszkén, de udvariasan folytathatná tevékenységét abban a kulturális harcban, melyet az Amerika-ellenes „banditák” ellen folytat, akik az ország hivatalos médiáiban írnak és nagyképűsködnek. A folyamat eljuthatna odáig, hogy az a mainál is jobban eljusson Amerika barátaihoz az értelmiségben és a politikai elitben.

Azt leszámítva, amit az EU tehetne, ezek kicsi, szimbolikus lépések. Nemsokára azonban a legtöbb magyar értékelni fogja, hogy életben tartottuk a reményt.

Charles Gati, Vezető kutató professzor, Európai és Eurázsiai kar, Johns Hopkins University, Haladó Nemzetközi Tanulmányok szaka, a Failed Illusions: Moscow, Washington, Budapest and the 1956 Hungarian Revolt (2006) szerzője, valamint a Zbig szerkesztője: The Strategy and Statecraft of Zbigniew Brzezinski (2013).