“Nem tűrte, nem is tűrhette, hogy a magyar társadalom szó nélkül süppedjen a zsarnokság miazmás mocsarába.” – Gépnarancs
“Az élet vidám, csak keserű.” –Andrassew Iván
Andrassew Iván író, újságíró szerda délután elvesztette a hosszú harcot a rákkal szemben, 62 éves volt. A baloldali Népszava, melynek Andrassew szakmai karriere során legtöbb cikkét írta, bejelentette, hogy gyertyagyújtással emlékezik meg az íróról szombat délután 4-órakor a Szent István parkban.
Rendkívül változatos és termékeny élete során számos díjat nyert könyvei, életrajzai, regényei, novellái és versei elismeréseként. Számos cikke jelent meg több irodalmi és hírújságban, köztük az Élet és Irodalomban, a Hócipőben (szatirikus lap), és a baloldali Népszabadságban is, hogy csak néhányat emeljünk ki.
Halálos betegsége utolsó hónapjában blogot vezetett bátor küzdelméről, hogy megőrizhesse életkedvét és emberségét, miközben saját halandóságával nézett farkasszemet.
Alább a Gépnarancs megemlékezését tesszük közzé, melyet Andrassew 2014 novemberében írt nyolc blogbejegyzése követ. Ezzel emlékezünk az irodalom óriására és a nagyszerű emberre.
Gépnarancs: Iván
Iván elment, mert mennie kellett. Mi itt maradtunk, és még rá sem eszméltünk, mekkora veszteség ért minket vele. Ha azt mondom, a legtehetségesebb magyar újságíró halt meg, keveset mondok. Mert hozzá kell tennem, hogy a legbecsületesebb és a legbátrabb is ő volt. A legkülönb azok közül, akik manapság még betűt vetnek akna helyett.
Minden sorából sütött az a sajátos, andrassewi habitus, amit csak a maximálisan humánus megértéssel és valami egészen különleges, egyéni látásmóddal jellemezhetnék – képtelen volt érzéketlen maradni bármiféle szenvedés iránt. Éles volt a szeme, mint a sasé, mindent meglátott, mindent megérzett, mindent megírt. Ha a sajtószakmának manapság lehetne etalonja, ő kéne legyen az. Hozzá kellene mérjük magunkat – ha mérhetnénk, de csak töredékét hordozzuk annak a hatalmas tehetségnek és mély emberségnek, ami őt nem hagyta nyugodni. És még jó, mert így napról napra olvashattuk, amit említésre méltónak talált. A dolgok lényegét látta, nem kevés humorral és hatalmas empátiával. És láttatta is – hej, ha a negyedére képes volnék annak, amit ő tudott!
Végtelenségig becsületes volt. Soha, tévedésből sem írt le valótlanságot, de még a magánéletben sem hagyta el rossz szó az ajkát – igaz, indulatos sem. Erős volt, bölcs és igaz. Nagy dolog az, amit elmondhatok róla: ebben az elátkozott sajtószakmában, ahol mindenki mindenkinek farkasa, nem tudok ellenségéről. Nem volt. Sem ellensége, sem haragosa. De épp ez a végtelen becsület és tisztesség, ez a szigorú logika és mély humánum tette őt a mostani rendszer ellenfelévé: nem tűrte, nem is tűrhette, hogy a magyar társadalom szó nélkül süppedjen a zsarnokság miazmás mocsarába.
És bátor volt, bárkinek a szeme közé nézett, ha kellett – agresszív viszont sosem volt. Megállta a helyét akár a goj motorosokkal szemben is, ahogy arra tudunk is példát, megállta volna ő bárhol, bármikor. Nem félt a hatalomtól, nem félt a garázdáktól, betyároktól, csibészektől, mert tudta, hogy igaza van. Férfi volt, derék, erős, becsületes férfi.
Ember a talpán.
Mikor hírét vettem a betegségének, csak csóváltam a fejemet: nem gondoltam volna, hogy a tölgyóriást egyáltalán meg meri támadni a termeszhangyaboly. Hogy kárt tud tenni benne. Hiszen annyira erős volt, annyira bátor, nem hittem, hogy baja eshet. De mégis: az aljas, több felől támadó, átkozott kór legyőzte. Pedig eposzba illő csatát vívott vele. Nem panaszkodott sosem, csak tárgyilagosan tudósított az eseményekről, az állapotáról – ahogy az egy újságíróhoz illik.
Igazi újságíróhoz.
Utoljára az egyik Szabadság téri tüntetésen találkoztam vele. Nem volt jól, hogyan is lehetett volna – de mégis kiment, állta a sarat. Kiment, mert érezte, hogy ott a helye, a magyar demokráciáért tüntetők között. Ha sokan vannak, ha kevesen. Egyedül is kiment volna.
Kiment, mert kötelességének érezte a kiállást.
És fontosabbnak érezte a kötelességét, mint a szenvedését.
Ember volt, férfi a talpán.
Legkülönb a sorban, a még olvasható és szabad magyar sajtó soraiban.
Iván, a példát megmutattad, újságírónak így kell lenni.
Most már rajtunk a sor, hogy mi is ilyenek legyünk.
Tulajdonképpen nem haltál meg.
Mérce lettél: hozzád kell felnőjünk.
2014. november 1., szombat
Mindig várok
Pár hete beszélgettünk a kisfiammal, kicsit komolyabban, mint máskor. Atyai intésben részesítettem: ha nem számol be idejében, vagyis azonnal az anyukájának arról, hogy mi került az ellenőrzőjébe osztályzat vagy tanári, esetleg igazgatói bejegyzés gyanánt, akkor később sokkal rosszabbul jár. Lesz kiabálás az biztos, de az is lehet, hogy nem nézhet tévét, nem számítógépezhet, ésatöbbi. Úgyis minden kiderül, tehát fölös dolog a sumákolás. Plusz még nevetséges is. Arról nem is beszélve, hogy a méltán szomorú Mama bizalma is odavész, amit aztán rettenetesen nehéz visszaszerezni.
Azt vártam, hogy a múlt hétre a szegénység elleni harc világnapja alkalmából a kormány, vagyis Orbán Viktor mégis megengedi, hogy napvilágra kerüljenek a hazai szegénységi adatok, a Statisztikai Hivatal jelentése. De nem! Pedig már túl vagyunk minden választáson, és szivárognak is a szégyenletes adatok. Amelyek alapján a kormánynak kötelessége lenne lemondani. Egy polgári, nem a munka, hanem becsület alapú államban.
Ehelyett peckes hencegést és szánalmas hazudozást hallottunk világra szóló eredményeinkről.
Most azt várom, hogy ezen a héten kiket tartóztatnak le világra szóló korrupciós eredmények miatt, És hogyan jelenti be Orbán a lemondását. Szégyenében.
2014. november 1., szombat
Ravaszkák
Rendkívül ravaszak az amerikaiak. Majdnem annyira, mint Orbán Viktor.
Tudomásra hozták, hogy hat magyar főnemest kitiltottak az Egyesült Államokból főbenjáró bűn, korrupció miatt, ám egy létező törvényhelyre hivatkozva nem árulják el a neveket. A kormányzók és sleppjeik nagyot sóhajtottak, hogy akkor most nem buktak le valamelyik megvesztegetésen, és el is kezdődött a szokásos hadoválás, hogy az az ország elleni támadás, meg a kommunisták és pláne a liberálisok intézték az egészet, ami nettóbruttó irgum és burgum hazaárulás Addig se kell arról beszélni, hogy a kormányszintű korrupció a legsúlyosabb hazaárulás – a szó szoros értelmében is.
De mindegy is már. A lényeg az, hogy az amerikaiak belevitték Obánt – miután elemezték a jellemét, a “profilját” -, hogy ne mondjon névsort, mert az azonnal elsöpörné őt is – noha lehetetlen, hogy nem ismeri a neveket. Ebből az lett, hogy napok óta mindenki mindenkire gyanakszik, a kormányhoz közel állók adatokat gyűjtenek egymásról, a főnökeikről, mert pontosan tudják, hogy előbb-utóbb jön a felelősségre vonás, és aki csak tudott a mocskos ügyekről, és nem jelentett, az is börtönbe jut, ha megint lesz igazságfenyegetés és – szolgáltatás. Ahogy ez kinéz, nem is olyan sokára.
Addig is gyalázgatják az amerikai ügyvivőt. Már ott tartunk, hogy ő a magyar ellenzék vezetője. Bár figyelemre méltó gyengülés jele, hogy Orbán saját munkásőrségét, a Békemenetet nem meri bevetni,- még egy amerikai nagykövetség előtti morcoskodásra sem.
Mindez persze oda vezet, hogy egyre-másra szivárognak a nevek, sokan bemocskolódnak a Fideszben és a környékén. Pusmognak, ahelyett, hogy arról tanácskoznának, hogy ki legyen Orbán utódja – hiszen bármelyik pillanatban lemondhat, mert nevetségessé vált – és nyilván a Fidesz adhatja az új miniszterelnököt. Föltéve, hogy nem a netadó miatti népfölkelés sodorja el az uralmukat, és új választás lesz. Mindenesetre a keddi, egyre jobban orbánellenessé forduló százezres vonuláson szokatlanul sok fideszes volt. Nem valószínű, hogy a CIA vesztegette meg őket.
Az se valószínű, hogy a ravasz amerikaiak javasolták az internet megadóztatását. Bár ha Orbán gyors lejáratására törekednek, akkor nincs jobb és agyafúrtabb tanács.
2014. november 2., vasárnap
Pörgés
Az utóbbi hetekben pörögtek a dolgok. Előbb megtudtam, hogy új daganatok vannak agyamban, amiket csak akkor lehet operálni, ha a tüdőmben jók a viszonyok. Aztán kiderült, hogy jók: ott meg zsugorodott a daganat, sőt a kórosan kövér, mondhatni dagadék nyirokcsomó is. Ez azért meglepő, mert hónapok óta nem kaptak pusztító kezelést. Az agyba azért kell belepiszkálni, mert az egyik daganat olyan, amivel ugyan állítólag el lehet éldegélni akár két-három évig is, de közben a jobb oldalam lebénul. Valahogy egyre soványkább kedvem van ehhez az egészhez.
Viszont tudtam írni, novellát is. Grecsó írta, hogy beteszi a következő ÉS-be.
Ha mégis megbénulok és kerekesszékbe kényszerülök, akkor egy ilyen kutyát szeretnék.
2014. november 9., vasárnap
Boldogítók
Fura az ember: ha hatalomra jut, gyakran azt képzeli, hogy joga, sőt elhivatott kötelessége az emberi viszonyok megváltoztatása. Hiába mondjuk, üzenjük például egy pártoknak, hogy nem szeretnénk valamit, csakazértis újra és újra előveszik népboldogító ötleteiket.
Bár sohasem mondjuk ki, arra választunk embereket, hogy a jó, bevált dolgokat megtartsák, esetleg kicsit javítgassák, és csak akkor cseréljék le azokat, ha egyértelmű társadalmi igény mutatkozik a változtatásra.
Persze a hatalmon lévők még véletlenül se kérdeznek rá arra, hogy a nép mit szeretne. Így jöhet elő hirtelen a teljesen zavaros netadó ötlete, amiből aztán sunnyogva kell kimászni. És Orbán Viktor örülhet, hogy a tömeg nem zavarta el. Talán majd akkor, ha kiderül, hogy hazudozásával kiket és milyen főbenjáró bűnöket fedezett heteken át a NAV-ügyben.
Addig is a KDNP előveszi javaslatát a boldog vasárnap megteremtésére. Úgy látszik, a szeretet követei nem nagyon értik meg: egyrészt nem szeretnénk újabb csomóezer munkanélkülit, másrészt meg a kapitalizmusban az a jó, hogy alkalmazkodunk egymás igényeihez: ha a kereskedő, a dolgozó és a vásárló úgy dönt, hogy megéri vasárnap is nyitva tartani, akkor az az ő dolguk. (A KDNP nagyon sok szavazatot szerezhetne azzal, ha a vasárnap dolgozók érdekeit védő szakszervezeteket támogatná a dolgozóellenes ocsmány törvények hatásainak kivédésében.)
Nyilván semmi nem lesz a vasárnapi boldogságból, ám sokkal nagyobb baj, hogy a valódi hatalommal bíró Fidesz tönkre teheti a gimnáziumokat és a gyerekeket azzal, hogy felére csökkenti a diákok számát. Az egykor magát polgárinak hazudó párt ma már nem érti, hogy nem véletlenül hoztuk létre a polgári iskolarendszert. A tudásalapú társadalom alapja a műveltség. Tudom, nehéz megérteni, de a munkaalapú társadalomé is. Ráadásul az emberi jóléthez és boldogsághoz szükséges a harmóniák fölismerése és élvezete. Az meg például irodalom, rajz és énekórákon sajátítható el.
Megjegyzem: a kommunisták se tudtak visszafordíthatatlan károkat okozni, és hozzájuk képest Orbánnak aligha lesz ideje gyerekek százezreinek életét elhivatottan tönkretenni.
Van úgy, hogy a nép másképp akar boldog lenni.
2014. november 10., hétfő
Dezsa
Hatalmas dezsavűzás volt reggel. Jó régen volt, amikor ugyanebben a házban laktam és a reggelt azzal kezdtem, hogy lementem a Kosztolányi Dezső térre, újságért. És azok voltak a legjobb napok, amikor mindjárt bele is lapoztam valamelyikbe, hogy benne van-e valamelyik írásom. Most visszajött az a sok évtizedet átkísérő érzés: megvettem az Élet és Irodalmat, és benne vagyok, Vagyis a Lepkék című rövid, de annál szomorúbb novellám, amit két hete se írtam. És nagyon jól van ez így, Mindig azt hiszem, hogy ezek a dolgok már nem is érdekelnek, hogy elvesztettem a hiúságomat. Aztán dehogy.
2014. november 11., kedd
Választások
Elmentem F. doktorhoz. L. doktor üzenetét vittem, aki írásban is kifejtette: a tüdőm annyira jól van, hogy operálható és sugarazható az agyam. K. doktor fölhívta V. doktort – aki először operált, lassan másfél éve -, megtanácskozták, hogy akkor máris küld az altatóorvoshoz. Szólt is az asszisztensnőnek, hogy intézkedjen, de közben mégis úgy döntött, hogy talán a két kis daganatot kellene kisugarazni, aztán kivágni a nagyot. Szólt V. doktornak, hogy mégis inkább így legyen. Addig is figyelik a V. doktorra váró nagyobb daganatot, amit mindenképpen ki kell kanyarítani a fejemből.
Aztán figyelmeztetett, hogy ezek a beavatkozások kockázatosak. Megjegyzem, gondoltam, de azért rákérdetem. A válasz az volt, hogy megbénulhatok, de meg is halhatok. És persze ugyanez várható, ha nem csinálunk semmit. De azért ravaszan azt kérdeztem, hogy van-e választásom. „Nincs”. (Később a zöldséges a boltban megkérdezte, hogy milyen szőlőt szeretnék. Én meg azt, hogy van-e vörös. Mondta, hogy nincs, hanem csak a nagyszemű. Vagyis azt választhatom. Mondtam, hogy de azért köszönöm, figyelmes kérdését.)
Az, hogy nincs választás, a lehető legjobb válasz, mert nem kell spekulálnom, mérlegelnem. Az pedig kifejezetten komfortos érzést kelt bennem, hogy ismét V. doktor kutakodik és kaszabol majd a fejemben. Van úgy, hogy az ember megszeret egy agysebészt.
Másfél hetem van fölkészülni az újabb bátorságpróba-sorozatra. Isten próbára teszi azokat, akiket szeret, de nem egy demokrata, így aztán eszébe se jut választási lehetőséget adni.
Amint hazaértem, bosszúból csináltam egy brutális chilis babot. (Na jó, hazudok, mert már reggel beáztattam.) Levittem az öcsémékhez, akik az alattam lévő lakásban laknak. (A sógornőm etet minden nap.) Átjött Mirkó is. Megettük a babot. És jó vala. Nagyon jó. Nekik is ízlett.
Ez van most. Az élet vidám, csak keserű.
2014. november 11., csütörtök
Lepkék
Amikor Putaj, a Kis Buddha kamaszodott, és persze még soványka volt, sokat kérdezett a szerelemről. Hogy meséljek.
Hát meséltem, mert miért is ne:
Egyszer a barátaim születésnapomra hoztak nekem sok száz gyönyörű, tenyérnyi lepkét. Nem Afrikából vagy Dél-Amerikából csempészték, hanem itt tenyésztették őket, inkubátorokban, valami alföldi tanyán. A barátaim mondták, a használati utasításban az volt, hogy csak egyre kell vigyázni: nem szeretik, sőt néha ki se bírják, ha rosszra gondolunk.
Csodálatos nap volt. Körbe-körbe röpködtek a pillangók, soha nem ütköztek egymásnak. Csak néha szálltak le az ételünkre, a születésnapi tortámra leginkább – pörge nyelvükkel nyalták a cukros kakaót. A virágokat is megtisztelték, amiket nőktől kaptam, mert így próbálták jelezni a szeretetüket. Akkor is, ha tudták, hogy nem szerethetem őket, mert egy asszony tölti be a lelkemet, akit csak ritkán láthatok, de akkor se érinthetek.
Ha hallgattunk – pláne csukott szemmel -, fergeteges volt a suhogás. Néha szellőnek tűnt, aztán viharnak, és voltak percek, amikor orkán őrjöngött a szobában.
Aztán szinte vége lett: szellőt susogtak a lepkeszárnyak. És egyszercsak félni kezdtem, mert baljós csönd bújt a szellő mélyén. El is aludtam, mint rendesen, ha félek.
Azt álmodtam, hogy a ravasz halál, akit annyiszor legyőztem, szürke ködfelhő képében tüntet el a világból, és a szerelmem sohasem tudja meg, hogy nem vagyok többé. Nem is gondol rám, így aztán a lelkem nem melegedhet az aurájában, a bőre fölött lebegve, ha fázom a semmiben.
Sokáig aludtam. Mire megébredtem, a barátaim már elmentek. A húgom a szoba közepén állt, pusztult lepkék gyönyörű szőnyegén. Zokogott szegény.
Később azt mondta, nem engem siratott, hanem kétségbe volt esve, mert nem tudta eldönteni, hogy illik-e lepkéket porszívóval eltakarítani, vagy egyenként kell hajolni értük.
Végül az lett, hogy egy zsákban lehordta őket a patakra. Később mesélte, hogy a vízen is lepkeszőnyeggé terültek, ami csigalassan kúszott lefelé. Nyilván a tengerig.
2014. november 27., csütörtök
Megérte
Az a kép, amit tegnap tett ide a kisfiam (a Facebookra), közvetlenül a gammázás előtt készült. Ez meg utána. Azt hiszem mindkettőn valami szenvedésféle látható. De hiszen V. doktor, aki először operált, azzal engedett el szinte másfél éve, hogy “magára sok-sok szenvedés vár”.
Pontosabban a mai képen az látható, milyen állapotba jutottam abban a négy órában, amíg ketrecbe zárt fejjel kellett várakozni étlen és szinte szomjan – a különféle, friss felvételek alapján ilyenkor határozzák meg a sugarak célpontjait. Meg ami azután volt, az is az arcomon van.
Maga a beavatkozás megfoghatatlan és leírhatatlan. Valami csőben feküdtem, három részletben csaknem egy órán át, lekötözve, lecsavarozott fejjel, és bár estem már át ilyenen, mindvégig attól rettegtem, hogy mikor tör rám a pánikroham. Tulajdonképpen permanens pánikrohamom volt a pánikrohamtól való félelemtől.
Meditációval sikerült elkerülni a meghibbanást. Csakugyan ez volt eddig a legkeményebb bátorságpróbám.
De megérte. Tegnap két nővér támogatott, ha megtettem húsz lépést. Ma hajnalban fölkeltem, és úgy jártak a lábaim, mint amikor híre sem volt a felemben otthonra lelő és boldogan tenyésző agydaganatoknak. Ebédkor családom jelenlévő tagjainak bemutattam közismert és újraéledő tánctudásomat is.
A szemem nem javul, a gépelés még nem tökéletes, a beszédem még néha akadozgat, de remélem, úgy járnak majd, mint a lábaim.
Hivatkozás: