„Elsőként ember vagyok, aztán anya és csak ezután magyar” – mondta egy tanárnő, miután több zsáknyi ruhát osztott szét menekült gyerekek között a budapesti II. János Pál pápa téren. Számos civil magánemberként, saját elhatározásból segít azokon, akik kilátástalan körülményeiket egy talán még kilátástalanabb útra cserélték. Lestyánszky Ádám képriportja.

Amir, felesége, Sevda és kisfiuk, Reza egy évvel ezelőtt indult útnak Iránból egy jobb élet reményében. Amir birkózó volt, hazájában komoly sikereket ért el, mégis el kellett jönniük, mert keresztények. Féltek, hogy megölik őket, és féltette őket családjuk is, akik viszont mohamedánok, így ők otthon maradhattak – mondta Amir. Úgy próbálnak segíteni, hogy pénzt küldenek, ami most éppen elfogyott, így kénytelenek a szabad ég alatt éjszakázni. Még nem tudják, hova mennek, de itt biztosan nem maradnak. A magyarok egyébként nagyon kedvesek, segítenek, de a rendőrökkel kapcsolatban nincsenek jó élményeik: Iránban a rendőr azt mondja egy nőnek, hogy maradjon csöndben, Magyarországon azt, hogy kuss – mondta Sevda.

Önkéntes segíti a menekülteket a Nyugati pályaudvarnál. Elmagyarázza nekik, hol tisztálkodhatnak, vagy hogyan juthatnak a kijelölt befogadóállomásra. Aki kér, vizet és élelmet is kap.

Kurd családok – nők és férfiak külön csoportban – hűsölnek a Podmaniczky utcában. A Nyugati pályaudvartól menekültek ide a tomboló augusztusi hőség elől. Szíriából jöttek, Németországba tartanak.

Egy anya tartja szemmel gyerekeit a józsefvárosi II. János Pál pápa téren. Közben egy idős környékbeli férfi azt meséli, mit élt át itt 1945-ben. Azt mondja, az ember nem arra született, hogy tizennyolc évesen meghaljon. Sem akkor, sem ma.

Rendőrök utasítanak egy asszonyt, hogy ne a park közepén lévő kerítésen szárítsa a ruhákat. Sok választásuk nincs, marad a bokor, vagy egy másik kerítés – amíg rájuk nem szólnak.

Afgán kisfiú mászott fel a II. János Pál pápa tér egyik fájára. Egy, a kisfiú családját segítő férfi – aki azt kérte, hogy ne fotózzuk le – Németországból érkezett, gyerekkora óta ott él. Azt mondja: azért jött, hogy segítsen a honfitársainak, ahogyan valamikor régen neki is segítettek. A helyzet szerinte egyre rosszabb lesz, miközben Európa megtelik. „Ez persze még nem elég indok, hogy ott maradj, ahol csak a halál vár rád. Allah nem segít” – mondja, és kényszeredetten elmosolyodik.

Afgán fiatalok csoportja a II. János Pál pápa téren. Optimisták, vidámak, jól érzik magukat. Sokakkal ellentétben kíváncsiak, érdeklődnek, szinte kérik, hogy fotózzák őket. Jönnek, megnézik az elkészült képet, vállba veregetnek. Azt mondják, azért hálásak igazán, ha valaki emberként beszél velük.

Önfeledten játszó gyerekek a II. János Pál pápa téren. Ők talán nem is értik, mi zajlik körülöttük. Fociznak, kergetődznek, éppen ugyanolyanok, és épp ugyanazt csinálják, mint magyar kortársaik.

„Elsőként ember vagyok, aztán anya, és csak ezután magyar” – mondja egy tanárnő, aki ruhát oszt a gyerekeknek a II. János Pál pápa téren. A gyerekek türelmesen várnak a sorukra, miközben egy-két Túró Rudi előkerül a zsákból. A tanárnő egyébként egy középiskolában tanít történelmet. Amikor elvitték a zsidókat, akkor miért hallgatott mindenki? – kérdezik sokszor a tanítványai. „Hát épp ez történik most” – mondja keserűen.

Kisfiú mutatja büszkén új pulóverét.

Szieszta a délutáni forróságában.

A két fiatalember Afganisztánból jött. Bizakodóak, de láthatóan megviselte őket a hosszú út. Az embercsempészek rendesen megszedték magukat rajtuk – mondják.

Pakisztáni fiatalok. Az éjszakát a Keleti pályaudvaron töltötték, de már indulnak is tovább Németországba. Azt mondják: a magyarok kedvesek, rendesek, segítenek amennyit csak tudnak, csak hát Magyarország egy szegény ország.

Éjszaka a Nyugati pályaudvaron. Senki nem szól a menekültekre, úgyhogy a középső peron padjain éjszakáznak.

Szír kisfiú a Teréz körúton. Édesanyjával és bátyjával indult útnak hónapokkal ezelőtt. Még nem tudják, hová mennek, de az biztos, hogy innen el.