[A számos atrocitás egyike. Fotó: Hajdú D. András]

Szerkesztőnk véleménye a március 15-én történtekről.

„Ne filmezzél, mert jól pofán váglak” – mondta egy ötven körüli férfi, amiért a kamerámat felé fordítottam a Múzeum körúti tömegben. Épp fennhangon magyarázott valamit egy, a Juhász Péter Együtt elnök nyomában az Orbán-beszédet kifütyülni igyekvő, szintén úgy ötvenes férfinak, aki azonban rá se hederített. Talán ez, talán, hogy újságíró vagyok, de valami annyira feldühítette az egyébként láthatóan jól szituált „úriembert”, hogy még jól meg is rángatott, mikor nem sikerült kivernie a telefont a kezemből.

Nincs ideje elolvasni? Hallgassa meg!

Bevallom férfiasan: kissé megrázott a dolog. Ha ezt az egyik, üresen kongó stadionlelátó valamikor szebb időket megélt szektorában szocializálódott biztonsági teszi, akkor is elkeserítő a helyzet, de legalább az ember nem számít nagyon másra. Itt azonban egy jól öltözött, a szó hagyományos értelmében vett polgárnak látszó személy volt az, akit a tettlegességig tüzelt a dühe.

Folytatta volna, ha egy szintén idősebb férfi nem lép közbe (ezúton is köszönöm neki), s nem hívja föl a figyelmét arra, hogy ez egy nyilvános rendezvény, ahol jó eséllyel bekerül valamelyik orgánum műsorába, kiváltképp akkor, ha aktívan tesz is érte. Az „úriember” a szitkozódást még ekkor sem hagyta abba, de a megpofozásomról legalább már letett.

Nem vagyok naív. Láttam már korábban is az emberekben egyre csak fortyogó indulatot kirobbanni, s számomra is nyilvánvaló volt, hogy addig mélyíti majd a társadalomban azt a bizonyos sosem betemetett árkot ez az egykor szépreményű, egykor fiatal(demokrata) politikus, hogy elérje azokat is, akik nem valamelyik lelátón szocializálódtak.

Nyilván nem 2017. március 15-én érte el őket, hanem már réges-rég.

Korábban is tudtam, hogy hazaáruló vagyok, pusztán azért, mert leírom, amit láttam; mert nem adják a számba a szavakat és mert azonnal fölállnék, ha olyannal egészítenék ki az írásom, amit én nem írtam és nem írnék le. Csakhogy más egy kommentár, egy közösségi oldalon és más, amikor öt centiről üvöltik az arcodba, hogy „dögölj meg te rohadék hazaáruló”. Attól az újságíró – bárki – elég rosszul érzi magát, és még csak nem is helyénvaló reagálnia. Igaz is, mit mondhatnék? Pontosan tudom, hogy érvekkel nem győzhetek. Ők már régen eldöntötték: nem vagyok magyar, és takarodjak ebből az országból, különben…

Azt mondják, olcsón megúsztam? Igazuk van. Nyíltan éppenséggel nem zsidóztak és nem köptek le, miközben az ATV riporterének mindebben része volt.

Ott tartottam, hogy különben. Hogy különben mi lesz? Az egyik lehetőségről egy biztonsági ember tájékoztatott, akinek a kollégájára – akarva-akaratlanul is kilépve egy pillanatra az újságíró szerepéből – azért szóltam rá, hogy ugyan ne ragassza már bele az előtte álló nő kapucnijába a rágóját, mert az már általános iskolában sem volt vicces. Mindezt egyébként azután, hogy a kollégájával lényegében ugyanazt csinálta kicsiben, mint Orbán az országgal nagyban: heccelte az embereket. A különbség csupán annyi, hogy a biztonságinak ez nem sikerült. A rágó végül nem a kapucniban landolt. Helyette a helyzeten jót derülő fiatalember kollégája arról tájékoztatott, hogy már rég szétverték volna a fejemet (mármint a feldühödött kormányszimpatizánsok), ha ők nem lennének ott, szóval leginkább köszönettel tartozom nekik.

Néztem a feldühödött embereket, a valami egészen mélyről jövő elemi dühvel átitatott arcokat. Lehet, hogy Juhász Pétert előbb rángatnák le a földre, de a „hazaáruló” újságírók sem biztos, hogy épségben kijutottak volna. Lehet, hogy igaza van a biztonságinak? – gondoltam magamban. Tragédia. Már önmagában az tragédia, hogy akár csak egy pillanatra is, de egy újságíró, egy ellenzéki politikus, vagy egy ellenzéki szimpatizáns úgy érezheti, hogy nincs biztonságban.

2017-ben, Magyarországon, a sajtó szabadságának ünnepén. Mi lesz ennek a vége?

Amennyiben tetszett a cikkünk, és a jövőben is olvasna hasonlókat, itt lájkolhatja az oldalunkat (ha már korábban lájkolt minket, akkor ne kattintson!):