[Hegyi Ildikó. Fotó: Budapest Beacon, Szegő Péter]

A romani nyelvtudása miatt a cigányok által többször is cigánynak hitt Hegyi Ildikót tizennyolc év munkaviszony után, Fülöpné Erdő Mária rektorsága idején 2012-ben elbocsátották főiskolai docensi állásából. 2015 óta Münchenben tanít menekülteket németre, a közeljövőben Irakba, majd Bangladesbe, Pakisztánba, Togóba és Ugandába készül. Interjú.

Új rektort nevezett ki az Apor Vilmos Katolikus Főiskola (AVKF) élére a Váci egyházmegye, augusztus elsejétől Libor Józsefné az intézmény vezetője. A korábbi rektort, Fülöpné Erdő Máriát – Erdő Péter bíboros húgát – a főiskolát ért botrányok miatt kellett eltávolítani. Erdő Mária 2012 óta töltötte be a rektori posztot. Azóta az oktatás minősége romlott, dolgozókat – köztük több tanárt – rúgtak ki mondvacsinált indokokkal – írja a szerdai Népszava.

Budapest Beacon: Önt Fülöpné Erdő Mária rektorsága idején bocsátották el a Zsámbéki Tanítóképző Főiskola – Apor Vilmos Katolikus Főiskoláról. Fülöpné Erdő Máriának a váci püspök, Beer Miklós volt a munkáltatója. Beer nem állt ki ön mellett?

Hegyi Ildikó: Volt akkor egy levélváltás köztünk, de ő nem tehetett egyebet, csak sajnálhatta a helyzetet. Erdő Máriának nagy hatalma volt akkor, Beer székét is megrezegtette: följelentette őt a pápai nunciusnál.

BB: A testvére, Erdő Péter bíboros segítségével?

H. I.: Nyilvánvalóan erkölcsi vagy bármilyen segítségével. Azt föltételezem, hogy igen. Erdő Pétert láttuk párszor a főiskolán. Nyilvánvalóan valamiféle véd- és dacszövetség volt a testvérek között. Erdő Péter nélkül mindezt nem tehette volna meg. A püspök atya többször kockáztatta a székét, amikor ellentmondott Erdő Máriának. Százötven embert nem tudott megmenteni, én voltam az egyik. Erdő Mária megígérte, hogy én Magyarországon nem nagyon fogok tanári állást kapni.

BB: Erdő Mária az ön Horger Antalja?

H. I.: Pontosan. Erdő Mária az én Horger Antalom.

BB: Abban, hogy Erdő Mária már nem rektor, benne van Beer Miklós keze?

H. I.: Azt nem tudom, hogy mik játszódtak le a kulisszák mögött. Az biztos, hogy a váci egyházmegye csak akkor, idén adott ki nyilatkozatot Erdő Mária munkáltatójaként, amikor a helyzet már védhetetlenné vált. Nem beszél egyetlen idegen nyelvet sem, és mégis egy szlovákiai katolikus egyetemen védte meg a disszertációját. Gyanítható, hogy nem is volt védés. Mind a lánya, mind a férje zsíros állást kapott a főiskolán. Az üresen maradt állásokat a hozzá lojális saját embereivel töltette föl. Püspök atya ezt nyilvánvalóan nemtetszéssel fogadta, de nem sokat tehetett, mert a nyájára is gondolnia kellett.

BB: Klasszikust idézve: és ezt így hogy?

H. I.: Vácott neki püspökként hatalmas tekintélye van, legendák keringenek a jóságáról, a segítőkészségéről. Mérlegelnie kellett, hogy a nyája vagy a főiskola munkatársai mellett lép-e föl. Van olyan volt kollegina, aki szerint püspök atya többet tehetett volna értünk, de szerintem ez nincs így.

BB: Önre visszatérve: már akkor, vagyis 2012-ben elköltözött Münchenbe?

H. I.: Nem, Beteg voltam, próbáltam összeszedni magam. Magántanítványaim voltak, tolmácsoltam.

BB: Mármint cigányra és cigányról?

H. I.: Igen, meg németre, illetve németről. Közben tönkrement a nyelviskolám, én pedig egy svájci frankos hitellel eladósodtam. A társadalombiztosításomat sem tudtam fizetni. Elköltöztem Salzburgba, ahol a Phurdo nevű cigány kulturális szervezet segítségével kerültem 2014 májusában a Salzburg mellett Grödigbe.

BB: Ön cigány?

H. I.: Tudtommal nem, de a volt férjem az. Tőle megtanultam cigányul. Huszonéves koromban, 1987 és 1991 között cigányul beszéltünk otthon. Sőt: előtte ő romaniul udvarolt nekem. A cigány második anyanyelvem lett, bár előtte egy szót sem tudtam cigányul. Úgy tudok cigányul, hogy általában a cigányok is cigánynak hisznek, én meg ilyenkor rájuk hagyom, és nem kezdek el magyarázkodni, hogy „nem, én nem vagyok cigány”. Szóval tolmácsoltam, segítettem a Phurdónak, majd vettem egy mély levegőt és onnan mentem 2014 végén Münchenbe, ahol több volt a lehetőség. Mindenképpen tanítani szerettem volna. Egy évet egy magánnyelviskolában, az Evolanguage-nél dolgoztam. Németet tanítottam, igen nagy sikerrel.

BB: Menekülteknek?

H. I.: Nem. Münchenben dolgozó külföldieknek. Voltak köztük európai uniós állampolgárok – lengyelek, olaszok –, de például amerikaiak vagy szaúd-arábiaiak is. Az Evolanguage-től kerültem a Hilfe von Mensch zu Mensch nevű, Németországban élő, az egykori polgárháborús Jugoszláviából menekült emberek – szerbek, horvátok, bosnyákok, macedónok, crnagorácok vegyesen – által alapított segélyszervezethez 2015 novemberében. A Hilfe von Mensch zu Mensch igazgatónője, Sadija Klepo például Bosznia-Hercegovinából származik. A tanárok közül sokan vannak a volt Jugoszláviából, de vannak Oroszországból, Magyarországról, sőt: echte német kolléganő is van.

BB: A tanítványok nagyjából az a társaság, mint az Evolanguage-nél?

H. I.: Abszolút nem. Itt főleg menekülteket tanítunk – bár a Hilfe von Mensch zu Menschnél is tanulnak európai uniós állampolgárok, például lengyelek vagy magyarok. A többség azonban itt menekült: Afganisztánból, Irakból, Marokkóból, Pakisztánból, Szíriából, Szomáliából, Tunéziából és még sok más országból. Etnikailag aztán teljesen színes a kép: például vannak jezid vallású, kurdul beszélő tanítványaim Észak-Irakból. Egykori pécsi professzorom, Horányi Özséb szerint ahhoz, hogy egy nyelvet nyelvként és ne csak dialektusként határozzunk meg, ahhoz nem árt, ha az adott nyelvet beszélőknek hadiflottájuk és hadseregük van. Ezt figyelembe véve fogalmazzunk úgy, hogy a jezidek – akik részben Észak-Irakban élnek – a kurd egy dialektusát beszélik. Az ISIS halálos ellenségei amúgy, de ez általában a kurdokra is igaz.

BB: A Hilfe von Mensch zu Menschnél németet tanít csak vagy cigányt is?

H. I.: Csak németet, de nem adtam föl, hogy a jövőben cigányt tanítsak. A későbbiekben még vannak ezzel kapcsolatos terveim, de erről egyelőre nem szeretnék ennél többet beszélni.

[Hegyi Ildikó. Fotó: Budapest Beacon, Szegő Péter]

BB: Úgy tudom, hogy utazik Észak-Irakba.

H. I.: Igen. Szeptember 4-én utazom tizenkét napra az észak-iraki Szulejmánijába egy Münchenben dolgozó, kurd, kendőt amúgy nem viselő angoltanárnővel. Ahová megyünk, az az észak-iraki kurd autonóm terület, egy Egyesült Államok-barát félállam, amelynek a zászlaja piros-fehér-zöld, középen egy napkoronggal. Két muszlim kurd családnál fogok vendégeskedni, mindkét család egy-egy tagja tanítványom. Az egyik családban kilenc gyerek volt, nyolc lány és egy fiú. Az egyetlen fiút lelőtte az ISIS, amibe a szülők teljesen beleroppantak. A nyolc lány a világ számos pontján él. Van köztük, aki Szulejmánijában maradt, mert az idős szülőket támogatni kell. A másik családban, akikhez megyek, él egy mozgássérült fiatalember. Kíváncsi vagyok, milyenek Szulejmánijában egy mozgássérült fiatalember mindennapjai. Azt tudom, hogy Észak-Irakban az orvosi ellátottság sokkal jobb, mint az ország más részein.

BB: Hogy utazik? Gondolom Ankaráig repülővel, de onnan hogyan tovább?

H. I.: Nem. Végig repülővel: Münchenben fölszállok, Szulejmánijában pedig leszállok. Közvetlen légi járat van.

BB: Jövőre Pakisztánba és Bangladesbe megy.

H. I.: Igen. Az utcagyerekeket szeretném tanulmányozni. Két év múlva pedig Togóban és Ugandában szeretném kutatni a családjaik által boszorkánnyá minősített gyerekeket. Megvádolják a saját gyerekeiket azzal, hogy rontást hoztak a családra, és elűzik őket. S mindez keresztény családokban is dívik.

BB: Teszem azt, autista vagy Down-kóros az adott gyerek? Tehát valahogy kilóg a sorból?

H. I.: Nem, semmi ilyenről nincs szó. Teszem azt, megbetegszik a család egy idősebb tagja, vagy történik egy autóbaleset a családban, és babonából ráfogják az egyébként teljesen egészséges gyerekre, hogy ő az oka, és boszorkánynak nyilvánítják. S mindez a helyi protestáns lelkész segítségével történik. Togóban egy iskolában egy tanár több tanítványát nyilvánította boszorkánynak. Onnan kezdve ezek a gyerekek páriák voltak. Van olyan, boszorkánynak nyilvánított gyerek, akit leöntöttek forró vízzel. Mindenképpen tenni szeretnék az ilyen dolgok ellen.

BB: Említette, hogy vannak marokkói és tunéziai tanítványai is. Azt nem értem, hogy ők, ha menekülnek, a nyelvi-kulturális hagyományok miatt mért nem inkább Franciaországba mennek. Hallottam Münchenben egy tunéziai fiatalasszonyt németül beszélni, francia akcentusa volt. Nem arab, hanem francia.

H. I.: Németország integratívabb Franciaországnál.

BB: Franciaországban él hatmillió mohamedán.

H. I.: Mégis Németország befogadóbb. Ez nemcsak Franciaországra, de Nagy-Britanniára is igaz: az angol anyanyelvű – sőt: Ugandában angol iskolába járt – ugandai tanítványom azt mondja, hogy Németországban inkább kap segítséget, mint Nagy-Britanniában. Hozzáteszem, hogy gyilkos az Afrika közepéből vagy Irakból Németországig vezető út. Vannak, akik egy-másfél hónapig gyalogolnak a negyvenöt fokban. Az egyik iraki jezid tanítványom – aki már hét éve él Németországban – például azt mesélte, hogy a menekülés utolsó egy hetében csak csokoládét ettek, semmi mást. Mert azt volt. Vagy fertőzött a víz, amit isznak, vagy nem, ha fertőzött, sokan megbetegednek az úton, lefogynak, legyengülnek. Sokan meg is halnak útközben, sok asszonyt megerőszakolnak, sokakat bántalmaznak. Nekem nagyon fáj, hogy a magyar politikai vezetés azt föltételezi, hogy ezek az embertársaink úri pásszióból indulnak útnak. Valamelyik magyar politikus föltette azt a kérdést, hogy miért nem repülőgéppel, útlevéllel érkeznek. Ezt a kérdést én föltettem nekik. Azért nem, mert például az iraki hatóságok mindent megtesznek azért, hogy az irakiak minél nehezebben hagyhassák el az országot. Kiürülne az ország, ha mindenki jönne, aki jönni akar.

BB: Mennyire látja az integrációt sikeresnek?

H. I.: Azt látom, hogy amit mi csinálunk, az sikeres. A B1-es Zuwanderer – azaz bevándorló – vizsgáig juttatjuk el a tanítványokat, ami egy nem tökéletes, de jó német írás- és szóbeli nyelvtudást jelent, beleértve a nyelvismeret gyakorlati alkalmazásának képességét. Az általam fölkészített diák tud például eladónőként vagy babysitterként dolgozni, illetve tovább tud tanulni, mondjuk ápolónőnek.

BB: „Annak, aki itt él, tiszteletben kell tartania a szabályokat. Ez azt jelenti, hogy nem ismerjük a többnejűséget, nem csonkítjuk meg leányainkat, nem vágunk le kecskét a lakásban, és tiszteletben tartjuk a Köztársaság szabályait” – mondta több mint tíz éve Nicolas Sárközy akkor még csak leendő francia köztársasági elnök. Nem volt igaza? Szavaiból úgy tűnik, az integráció erősen döcög.

H. I.: Mint említettem, Németországban sokkal sikeresebb az integráció, mint Franciaországban. Sokkal kevésbé jellemző Németországra, hogy a menekültek vagy a bevándorlók egy-egy városnegyedben, elkülönülten éljenek. Nem vagyok a kérdés szakembere, de azt gondolom, hogy Németországban jobb a helyzet, mint akár Franciaországban, akár például Svédországban.

BB: A 2005. július 7-i, ötvenkét áldozattal járó londoni metrómerényletnek a tettesei pakisztáni származású, de brit állampolgárok voltak.

H. I.: Az első generáció tagjai általában óriási elvárásokkal, reményekkel, álmokkal próbálnak beilleszkedni az új társadalomba. Aztán amikor kiderül, hogy nincs fölfelé mobilitás, nincs reális esély arra, hogy az egyetemet elvégezve bekerüljön az elitbe, ez retrográd irányba viszi el a következő generációt.

BB: Miért ne lenne mobilitás? London polgármestere a pakisztáni származású Sadiq Khan, Rotterdamé a marokkói születésű, berber Ahmed Aboutaleb, aki államtitkár is volt a holland kormányban. A szintén marokkói születésű Najat Vallaud-Belkacem pedig francia oktatási és kutatási miniszter volt 2014-től idén májusig.

H. I.: Persze, vannak ilyen példák, de nem ez a jellemző. A francia döntéshozó elitbe kívülről lényegében nem lehet bekerülni. Tömegek számára nem lehetséges a mobilitás, vagy csak egy bizonyos határig. Aztán ott az üvegplafon.

BB: Na, de hol jobb alsó-középosztálybelinek lenni: Malmőben vagy Ravalpindiben?

H. I.: Csakhogy Malmőben sokkal nagyobb a kontraszt, mint Ravalpindiben, ahol nincs az, hogy akinek világos a bőre, az sokkal nagyobb eséllyel juthat följebb, mint akinek sötét. Ez a kontraszt feszültségeket generál.

BB: Jól veszem ki a szavaiból, hogy az Európai Unión – most csak a 2004 előtti tagállamokra gondolok – belül az egyes államokban jelentős különbségek vannak a menekültek helyzetét illetően.

H. I.: Jól. Nincs egységes európai stratégia. Persze Németországban sem fenékig tejföl a helyzet. A németországi másod- sőt egyre inkább harmadgenerációs törökök a törökországi alkotmánymódosításról döntő áprilisi népszavazáson többségükben igennel szavaztak, vagyis Erdoğan elnököt támogatták – holott demokráciában élnek. Erőskezű vezetőt szeretnének. Vagy volt egy egyiptomi tanítványom, aki meg rajongott a juntáért és Sziszi elnökért.

BB: Nem jogos az elvárás, hogyha valaki emigrál vagy menekül A-ból B-be, akkor legyen olyan drága elfogadni B politikai, társadalmi, kulturális, gazdasági berendezkedését?

H. I.: Az előbb ön által említett alsó-középosztálybeli polgár Malmőben még mindig jobban keres, mint Ravalpindiben, a munkaerejére pedig Svédországnak szüksége van. Az a kérdés, hogy a gyerekeiket Németországban óvodáztató, iskoláztató szülők mit gondolnak a gyerekeik jövőjével kapcsolatban. A gyerekek az óhazában már nincsenek otthon, Európában viszont felemás az integráció.

BB: De iure nem, de de facto létező többnejűséggel találkozott Németországban?

H. I.: Nem. Illetve keresztényi viszonylatban igen: egy feleség, három szerető. Akkor már sokkal erkölcsösebb az iszlám világ egy részében megengedett négynejűség, mert ott legalább átlátható, tiszta viszonyok vannak. Hívő és gyakorló római katolikusként is azt gondolom, hogy ez sokkal tisztességesebb, mint nős igazgatóként titokban összejárni a titkárnővel.

Amennyiben tetszett a cikkünk, és a jövőben is olvasna hasonlókat, itt lájkolhatja az oldalunkat (ha már korábban lájkolt minket, akkor ne kattintson!):