| Zgut Edit, Murányi András, Bátorfy Attila, Gidai Judit és
Nimmerfroh Ferenc. Fotó: Budapest Beacon, Szegő Péter |
Az Index és az Origó közt az a különbség, hogy az Indexben újságírók írják a cikkeket, az Origóba pedig a cikkeket beküldi a Századvég – többek közt ez hangzott el a Political Capital és a Friedrich Ebert Alapítvány által közösen jegyzett Média és politika új viszonya – független újságírás és álhíripar című szerdai budapesti konferencián. A rendezvény végén villáminterjút készítettünk a Népszabadság utolsó főszerkesztőjével, Murányi Andrással.
A Facebookon is meghirdetett eseményen megnyitó gyanánt erős kezdést abszolvált Molnár János, a Friedrich Ebert Alapítvány tudományos munkatársa, aki közölte, hogy „nem rabolnám a türelmüket”, de nem állt meg félúton: azt is mondta, hogy „tágabb horizontú holisztikus rendszermegközelítés nagyon fontos lenne”.
Juhász Attila politológus, a rendezvényt ugyancsak jegyző Political Capital (PC) szakmai vezetője azt mondta: ami 2010 óta zajlik Magyarországon, az nem médiaháború, hanem az újságírás elleni háború.
A Political Capital Média és politika új viszonya című tanulmányát ismertette Wessenauer Veszna jogász, az intézet munkatársa. Eszerint Kelet- és Kelet-Közép-Európa országait a sajtójuk alapján négy nagy csoportra lehet osztani: hibrid-liberális, átalakuló, tekintélyelvű, és átpolitizált. Magyarország ez utóbbiba sorolható Bulgária, Horvátország, Románia és Szerbia társaságában. E csoport országait az jellemzi, hogy szoros a kapcsolat a politikai pártok és a sajtó között.
2010 után a jogi és intézményi keretek – mint a Médiatanács vagy a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) – aláásták a média függetlenségét, a „közmédia” pedig állami érdekeket szolgál
– hangsúlyozta Wessenauer, hozzátéve, hogy „az újságírók bekerültek a nemzetiellenség-képbe”. A médiaszakember a címadás jelentőségére hívta föl a figyelmet. Egyre több a szenzációvadász cím, ahol a tartalom eltér a címtől – emelte ki.
Wessenauer a Reuters egy idei felmérését idézte. Eszerint Magyarországon a médiafogyasztók hatvannyolc százaléka részben vagy egészben a közösségi médiából fogyasztja a híreket. A közösségi média azonban a legnagyobb álhírterjesztő, ilyetén jellege pedig csökkenti a sajtóval szembeni bizalmat.
A felmérés szerint Magyarországon a megkérdezettek harmincegy százaléka bízik általában a hírekben, de ötvennégy százaléka bízik az általa fogyasztott hírekben – folytatta a PC szakértője.
A bizalmi deficit lehetséges oka többek közt az alacsony médiatudatosság, a politikai polarizáció, az, hogy úgymond bárki lehet újságíró és az átpolitizált, a belső pluralizmust nélkülöző újságírás.
Magyarországon politikai paradigmaváltásra és független médiafelügyeletre, illetve a tényalapú újságírás fenntartására és támogatására lenne szükség – zárta előadását Wessenauer Veszna, majd beült moderátornak az első pódiumbeszélgetéshez, ahol három újságíró és egy médiaszakember a média és a politika kapcsolatát boncolgatta.
Magyari Péter, a 444 újságírója két nagy, a sajtóra vonatkozó félelmét osztotta meg hallgatóságával. Egyrészt – azzal a fölkiáltással, hogy politikai szereplők – megpróbálják az újságírókat belekényszeríteni egy politikai szerepkörbe, a politikai lövészárokba. Másrészt nő az újságírásban az érzelemvezéreltség szerepe. Magyari szerint azonban
„bármekkora is a kísértés, nem az őrjöngés irányába kell mindig elmozdulni”.
Nagy kihívás, hogy mit kezd a sajtó egy populista párttal – folytatta az AfD-re célozva, nemzetközi keretbe ágyazva az eddigieket Orosz Márta, Berlinben élő oknyomozó újságíró, aki arra hívta föl a figyelmet, hogy 1949 óta először került be egy ilyen párt a Bundestagba.
Bajomi-Lázár Péter újságíró, a Médiakutató alapítója szerint álhírek, kacsák mindig is voltak, és most nem feltétlenül van több mint régebben, csak azért tűnik úgy, mert most több lepleződik le.
Ezzel erősen vitába szállt Magyari, aki szerint nemhogy az elmúlt évtizedekben, de az elmúlt négy évben is drámaian romlott a helyzet. „A hazugság vízágyújával szemben az igazság vízipisztolya nem sokat ér” – idézte az Ayn Rand Institute egy tanulmányát. Magukat komoly sajtótermékeknek bemutató szerkesztőségek dolgoznak az álhírek – mint például a Soros-terv léte – elterjesztésén. Nem lehet mit kezdeni az álhírgyártással szemben. „Elveszőben van a sajtó” – fogalmazott.
Bajomi-Lázár rekontrája szerint azonban 1903-ban megjelent a Cion bölcseinek jegyzőkönyve, mint a kor Soros-terve, úgyhogy semmi új sincs a Nap alatt: az álhírgyártás száz éve is működött.
A kormánypropaganda nem újságírás
– mondta Urbán Ágnes, a Mérték Médiaelemző Műhely munkatársa. „Szép szakma, és van rá igény, de nem újságírás” – jellemezte a kormánypropagandát. Szerinte az álhírek és a gyűlöletbeszéd elleni meccs eleve elveszett, „mert a hülyeség mindig sokkal gyorsabban terjed, mint a nem hülyeség, és a hülyék mindig jobban ráérnek, mint a nem hülyék: akik az álhíreket és a gyűlöletbeszédet cáfolnák, azok nem tudnak napi öt órát ezek cáfolatára szánni”.
Orosz szerint mindezzel az is a baj, hogy a cáfolat nem ugyanahhoz a közönséghez jut el, mint azok a hírek, amelyeket cáfolnak.
A most igazán veszélyes álhírek a politika eszközei, nem pedig a szenzációhajhász újságírásban gyökereznek – emelte Magyari a tétet, hozzátéve, hogy ezek 2013 végétől, az ukrán konfliktustól élesedtek igazán a világsajtóban, mégpedig a Kremlből – azaz az álhírgyártást nem az újságírás találta ki, hanem ez egy, az újságírást újraértelmezni akaró politikai aktus. A 444 munkatársa szerint az Index és az Origó közt az a különbség, hogy az Indexben újságírók írják a cikkeket, az Origóba pedig a Századvég beküldi a cikkeket. A Origóban esetleg a sportrovatban van újságírás, máshol nem: az Origó készen megkapja a cikkeket a politikától – mondta Magyari.
Nem biztos, hogy tömegigény van a kiegyensúlyozott újságírásra. Nem biztos, hogy egy, a kormánnyal nem szimpatizáló újságolvasó számára érdekes, mit írt a néhai Seszták Ágnes „vagy a sajnálatos módon még élő Bayer Zsolt” – emelte a tétet Bajomi-Lázár.
Kissé depressziósra sikerült ez a beszélgetés, de ennyire nem reménytelen a helyzet: a médiafogyasztókban van tanulási képesség – látta meg a fényt az alagút végén Urbán Ágnes. „A hallgatóim sokkal inkább képben vannak, mint öt éve: tudják, hogy a médiában ki a tulajdonos, milyen céljai vannak, satöbbi” – tette hozzá.
A konferencia második pódiumbeszélgetésében főleg a Nemzeti Együttműködés Rendszere által beszántott szerkesztőségek egykori munkatársai vettek részt. Murányi András, a Zoom hírigazgatója, a Népszabadság utolsó főszerkesztője szerint, ha azt meg lehet csinálni, amit a Népszabadsággal megcsinált a hatalom, akkor ezt bármely orgánummal meg lehet csinálni. „Vidéki újságírás már nincs, csak szabadcsapatok” – fogalmazott.
„Semmi lehetőséget nem látok a sajtó központosításának megszüntetésére. Ahhoz teljes rendszerváltás kell”
– folytatta Murányi.
Gidai Judit, a Veszprém megyében egykor megjelent Napló volt szerkesztője a lap kicsinálásának történetét osztotta meg a hallgatósággal: a német tulajdonosnak nem volt szándéka kormányközelivé tenni a Naplót, de ahogy eladták azt a Mediaworksnek, Mészáros Lőrinc rátette a kezét. 2014 májusában jött egy Fidesz-közeli főszerkesztő, négy hónap múlva pedig elküldtek a laptól kilenc embert. „Engem nem rúgtak ki, de én ezek után fölálltam” – mondta Gidai, aki most – saját elmondása szerint – Kész Zoltán, Veszprém független országgyűlési képviselője stábjában dolgozik, emellett pedig egy fideszes képviselő alapítványánál kulturális közmunkás. Alapítója a Veszprém Kukacnak, amit ingyen csinálnak. Gidai szerint Kész – habár Veszprém és környéke egyéni országgyűlési képviselője – csak akkor szerepel a helyi médiában, ha valami negatív dolgot írnak róla. Arra hívta föl a figyelmet, hogy a megyei lapok öt és fél millió (sic! – Sz. P.) háztartásba jutnak el Magyarországon.
Sok tekintetben hasonló helyzetről számolt be a Dunántúl Napló volt és a Szabad Pécs mostani újságírója, Nimmerfroh Ferenc.
Murányi szerint korábban is előfordult, hogy a hatalom odaszólt a médiának, hogy mi jelenjék vagy ne jelenjék meg, de nem úgy, ahogy mostanság. Egyszer Horn Gyula miniszterelnökként fölhívta Eötvös Pált, a Népszabadság akkori főszerkesztőjét, aki annyit reagált a kormányfő kérésére, hogy a szerkesztőség „köszöni szépen az olvasói észrevételt”.
A Zoom hírigazgatója úgy folytatta: mostani lapja mögött három nagy cég áll, de szakmai titkok, hogy kik: szándékosan kerülik a nyilvánosságot.
A Népszabadság volt főszerkesztője úgy folytatta: a lap bedöntése után számos mágnással tárgyalt, akik megmondták, hogy lenne benne a lapba történő befektetésben üzleti racionalitás, és szeretik is a Népszabadságot, de politikai okokból nem mertek beszállni.
Arról az esetről, hogy Tarjányi Péter laptulajdonos fölszólítására a Zoomról lekerült az Orbán család meggazdagodását megíró cikk, Murányi azt mondta: ő hírigazgatóként csak utólag értesült a cikk levételéről. Megegyeztünk a tulajdonossal abban, hogy soha többet ilyen a Zoomnál nem történhet, és abban is, hogy az által alapított politikai mozgalom és a Zoom egymástól teljesen függetlenül működik.
Hirdetőt a Veszprém Kukachoz nem találtunk, mert nem mernek hirdetni – erősített rá az eddigiekre Gidai.
Nimmerfroh arról számolt be, hogy – hasonlóan, mint a Népszabadságnál Horn Gyula – a boldog békeidőkben Toller László szocialista polgármester és képviselő is szeretett volna valamit megjelentetni a Dunántúl Naplóban. Azt a választ kapta, hogy írja meg olvasói levélként.
„Nem lesz oktatási és politikai fordulat a közeljövőben”
– festett sötét jövőt Bátorfy Attila, az Átlátszó újságírója, aki szerint a kormányzat még meg is nehezíti a munkájukat: közérdekűadat-igénylés esetén nem egy Excel táblázatot kapnak, hanem egy Excel táblázatot ábrázoló digitalizált fényképet, amivel teljesen fölöslegesen megnehezítik az újságírók munkáját.
A közönség soraiban enyhe derűt generált Gidai, amikor úgy kezdte egy mondatát: „Ha jövőre lesz kormányváltás”. Kiderült: ha esetleg lenne kormányváltás, akkor sem lehetne törvényesen mit csinálni azzal, hogy az egész vidéki sajtó Mészáros Lőrinc vagy Vajna András kezében van. „Egyet tehetünk. folytatjuk a gerillaharcunkat” – tette hozzá.
Nimmerfroh a közösségi finanszírozásban látja a kiutat: nyáron egy kampány után a Szabad Pécsnek bejött több mint hatszázezer forint.
Egy közönségkérdésre Murányi úgy reagált: elég sokat tanulmányozta a Szabad Népet. „Elég sok a hasonlóság a mostani vidéki lapokkal”, csak akkor Soros helyett imperialisták voltak – mondta, hozzátéve, hogy
hatalomtechnikailag is sok a párhuzam a Rákosi-korszak és a NER között.
Villáminterjú Murányi Andrással
Budapest Beacon: Említette, hogy van a Zoom három befektetője, akiknek a nevüket nem hozzák nyilvánosságra. Amikor tavaly ősszel a Népszabadság kormányközeli bedöntése után kereste a befektetőket a lap föltámasztása érdekében, ugyanilyen feltételek mellett – hogy tudniillik nem lépnek ki a nyilvánosság elé – miért nem talált befektetőket?
Murányi András: Erre nyilván nekik kell a választ megadniuk. Az biztos, hogy a Népszabadság megszüntetése akkora csapás, akkora üzenet volt Magyarországon mindenki számára, hogy szerintem azt a következtetést vonták le ezek a potenciális befektetők, miszerint ha a Népszabadságot így megszüntetik, ők pedig gründolnak egy új Népszabadságot, akkor nekik a piaci pályafutásuk abban a pillanatban véget ér. Voltak viszonylag előrehaladott befektetői tárgyalások. Volt, aki azt mondta, hogy a saját nevében nem csinálja meg, de a tőkéjét odaadja egy noname kft-n keresztül…
BB: Magyarul stróman.
M. A.: Igen, egy strómanon keresztül, hogy ő működtesse a Népszabadságot. Aztán egy hét múlva fölhívott, hogy nem jó, mert – ahogy utalt a kormányzatra – „ezek megtalálják a strómant, eljutnak hozzám a szálak, és abban a pillanatban nekem végem”. Hogy értsem meg, azt szeretné, hogy a kislánya boldogan járhasson iskolába, és ne faterja legyen a vágókép híradóban, amint épp viszik el, ahogy Móra Veronikát vitték el.
BB: Új Népszabadság címen blogot indított a lap egykori főszerkesztője, Kereszty András. Ehhez mit szól?
M. A.: No comment.