[Első mérkőzésén a magyar férfi pólóválogatott 13-3-ra győzte le Ausztráliát a Hajós Alfréd Nemzeti Sportuszodában. Fotó: MTI]

Ha hasonlóságot vélnek felfedezni a tavalyi labdarúgó Európa-bajnokság idején tapasztalt diskurzussal, az nem a véletlen műve.

Két, meglehetősen szélsőséges véleménnyel találkoztam az elmúlt napok során: az egyik, miszerint aki nem képes örülni a budapesti-balatonfüredi vizes vb nagyszerűségének, az hazaáruló, illetve, hogy aki a lelátókon szorít a magyar sportolók sikeréért, az Orbán rezsimjét támogatja. Ha hasonlóságot vélnek felfedezni a tavalyi labdarúgó Európa-bajnokság idején tapasztalt diskurzussal, az nem a véletlen műve. De ahogyan akkor, úgy most sem értek egyet egyik szélsőséggel sem.

Kezdjük talán a másodikkal.

Nem kaptam jegyet a vízipólóra, pedig megpróbáltam szerezni. Kimentem volna a Hajós Alfrédba, mert szeretem a vízipólót. De hogy ettől máris Orbán támogatója lennék? Aligha. Szeretem a vízipólót. Meg a focit. Meg a sört. Gyerekkorom óta. Na jó, a sörre kicsit később kaptam rá. Akkor szerettem meg őket, amikor Orbán még nem egy putyini babérokra törő autoriter figura és Európa szégyene, hanem Európa és Magyarország ígérete volt, vagy kicsivel később az az ember, akiről akkortájt még talán csak Hofi Géza tudta, mivé válik majd.

Nem nőtt ki minden sarkon a földből egy közpénzből finanszírozott stadion, nem ömlöttek a társaságiadó-milliárdok a sportegyesületekbe, és nem költöttek majdnem kétszázmilliárdot egy világverseny megrendezésére – a beruházásokkal gondosan kitömve a haveri zsebeket –, amin csak a jegybankelnök rokonainak sörét lehet kortyolni.

Azt mondják, ha jegyet veszek a vízipólóra, annak az ára is elveszíti majd a közpénzjellegét? Nem vitatkozom: valószínűleg igazuk van.

De csak azért, mert egy rezsim bemocskol valamit, már ne is szeressem? Ne focizzak, mert a gázszerelő meg a földije stadionokban látják az ország – de legalábbis a magyar futball – jövőjét, miközben a jogállamot ledózerolták, szép lassan összedől a szociális szféra, óriási a szegénység, és belefullad az ország a korrupcióba? Mondja azt a sportoló, aki éveket-évtizedeket töltött edzéssel és felkészüléssel, hogy bocsánat, de egy szétlopott világbajnokságon nem veszek részt? Ne ünnepeljen önfeledten a szurkoló a labdarúgó Európa-bajnokság meccsein, aki 1986 óta egy szent türelmével nézte végig a nagyobbnál nagyobb zakókat abban a reményben, hogy egyszer végre – ha kis szerencsével is, de – világversenyen lássa a fociválogatottat?

Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című verse jut eszembe: „ha eszel, őt növeszted, gyermeked neki nemzed”. Illyésnek igaza van, csakhogy így nem lehet élni. Rákosi alatt sem lehetett, ma sem lehet. Ilyen alapon adót se fizessünk, hiszen azzal is a rezsimet támogatjuk. Vagyis, nem marad más, mint kiköltözni az erdőbe egy jurtába, és kettévágni a személyi igazolványt. Bár ezt jelenti, amit mondanak, felteszem, nem egészen erre gondoltak azok, akik szerint azért kell a magyar sikerek ellen drukkolni, mert azok is Orbán rendszerét erősítik.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne érthető ez az elkeseredettség, kilátástalanság, kétségbeesés szülte szélsőséges reakció. Gyerekek tízezrei éheznek, alig van orvos vagy ápoló, a bérek a béka feneke alatt, zuhan az oktatás színvonala, lábbal tiporják a sajtószabadságot, bohózattá silányítják a jogállam felett őrködő intézményeket, mindent átitat a korrupció, fasiszta ideológia köszön vissza az óriásplakátokról, embertelenség köszön vissza a kerítés mellől – Magyarország lett Európa szegényháza és szégyenfoltja.

Pokolian nehéz így örülni a sportsikereknek, pokolian nehéz így mosolyogni, pokolian nehéz nem nacionalizmust kiáltani a kalocsai minta láttán, és pokolian nehéz nem a gazemberséget belelátni abba, amiben egyébként valóban ott a gazemberség. Valakinek ez már nem megy, de ettől még nem lesz hazaáruló, csak egyszerűen elege van, ráadásul nem ő silányította a politika kicsinyes játékszerévé az élsportot, nem ő csempészte be azt szép csendben a hálószobákba. Az Orbán Viktor volt.

Az ő pályáján, az ő feltételei mellett játszik most az állampolgár, aki dühös, mert tehetetlen, zavarja, hogy mást örülni lát, szerinte a lelátó helyett inkább a parlament előtt kellene dudálnia annak a sok örülő embernek.

Lehet, hogy meg is teszik, lehet, hogy a maguk módján és eszközeivel nap mint nap lázadnak az egyre inkább önkénybe hajló rendszer ellen. Csak közben élni is akarnak, mert élni kell, mert az életből – legalábbis bizonyítottan – sajnos csak egy van.

Amennyiben tetszett a cikkünk, és a jövőben is olvasna hasonlókat, itt lájkolhatja az oldalunkat (ha már korábban lájkolt minket, akkor ne kattintson!):