Az első níceai zsinat során, 325-ben az egyház úgy rendelkezett, hogy a Húsvétot nem egy adott naptári napon tartják, hanem a márciusi napéjegyenlőséget követő első telihold utáni vasárnapon. Emiatt húsvét március 22. és április 25. közé esik.

A húsvéti időszak virágvasárnapon kezdődik egy héttel húsvét vasárnap előtt és nagyhétnek nevezik. Húsvét vasárnapot húsvét hétfő követi, ami nemzeti ünnep Magyarországon és más római katolikus országokban. A húsvéti időszak a következő vasárnapon, a fehérvasárnappal zárul le.

A húsvét előtti böjt

Történelmileg a húsvétot negyven napos böjt, a nagyböjt előzte meg. A VII. század óta a világi katolikusok széles körben éltek a negyven napos böjt gyakorlatával, de csak II. Orbán pápa 1091-es kánoni törvénye után lett hivatalos gyakorlat az egyházban.

Hamvazószerda számos különböző néven szerepel a magyar nyelvben, tükrözve a katolikus egyházi gyakorlatot és a böjti időszak világi népszokásait. A leginkább hamvazószerdának ismert napot böjtfogószerdának, szárazszerdának és aszalószerdának is hívják.

A hamvazószerdai mise után a pap felszentelt hamuval keresztet rajzolt az áldozók homlokára. Úgy hitték, ez a szokás megóv a fejfájástól.

Hamvazószerdát csonkacsütörtök követte és azt a napot jelölte, amikor a farsangi időszak után megmaradt ételeket elfogyasztották.

A nagyböjtöt és az évszázados szokásokat valójában a hivatalos egyházi szabályok szerint tartották Magyarországon. A legtöbb nagyböjti szokás a vidéki parasztság hagyományos szokásaiból ered.

Az egyik ilyen szokás az Ipoly menti régióban fellelhető mancsozás, amit a fiatal lányok és fiúk játszottak. A mancsozás egy csapatjáték volt, melynek lényege, hogy egy kisméretű labdát a magasba dobtak és ezt egy bottal kellett elütni. Ha valaki nem találta el a labdát, kiesett a játékból. Fontos volt, hogy a játékosok nem használtak sima régi botokat, a fiatalemberek mindig új botot faragtak a lányoknak. Ha egy fiatalember szemet vetett az egyik lányra, kiváló alkalom volt a mancsozás arra, hogy ezt a lánnyal tudassa. A fiatalok bújócskához hasonló játékokat játszottak.

Szegeden és a környező településeken a fiatalok olyan játékokat játszottak, mint a métázás, a dólézás és a csülközés, ahol szintén egy labdát kellett elütni egy bottal. Amikor a fiúk és a lányok együtt játszottak, akkor gyakran énekeltek és táncoltak is.

Turán a fiatalok egy úgynevezett kutyasutu nevű játékot játszottak. Ebben fából egy T alakú szerkezetet készítettek, amire egyikük ráült, majd két másik fiú pörgetni kezdte a szerkezetet. A játék addig tartott, amíg valaki le nem szédült a fáról.

A böjti időszak során a lányok bőrből vagy feltekert rongyból készített labdákkal is játszottak, melyeket kancsókba kellett bedobni.  Más játékok során, mint például az asulicskázás, vagy a hajujvárazás során, az idősebb lányok a fiatalokkal együtt játszottak.

Menyhén (ma Mechenice, Szlovákia), az idősebb lányok a fiatalabbakat keresztgyereknek hívták a fiatalok pedig az idősebbeket lánykeresztmamuskának. A lánykeresztmamuskákat a keresztgyerekek megkérdezték: „van-e szeretője?”. A lánykeresztmamuska ezután a magasba dobott egy követ, és azt kiabálta: „Ilyen magas ágya legyen, ilyen magas létrán járjon bele!” Ezután a lányok énekelni kezdtek a házasulandó fiatalemberekről.

Hajujvár mit keres hajujvári biró bálták!

Innét onnét amonnét az uj várnak mellőle

lányodat kéretjük!

Melyiket?

Szebbiket keskeny magasabbikat,

keskeny magasabbikat!

A pilikézés egy olyan játék volt, ahol három kislány együtt leült és őket körbejárta a többi lány, miközben énekeltek. A karikázás, vagy más néven cickomozás és szinalázás olyan játék volt, ahol énekeltek és táncoltak, miközben körbe-körbe sétáltak. Míg a negyven napos böjt alatt a tánc nem volt megengedett, ez a játék kivétel képezett a tiltás alól.

Egy másik érdekes játékot a böjt idején csak vasárnaponként játszottak. A falukban az utcán sétálva a lányok szembefordultak egymással, kinyújtott kezeikkel kaput formáltak, majd leguggoltak és így mentek át a kapun, miközben azt énekelték: „Új vár, új vár fényes vár, borsos kapitánya, megyek bátor jó vitéz, megyek hidon által”.

A szederindázás nevű játékot a fiúk és a lányok együtt játszották, egymás kezét fogva sétáltak sorban végig a településen. Az első pár felemelte kezét, és a többiek átsétáltak alatta.

Virágvasárnap

Virágvasárnap története Jézus feltámadását megelőző heti Jeruzsálembe meneteléhez kötődik. A katolikus papok a VII. század óta áldottak meg pálmaleveleket. Mivel Magyarországon nincsenek pálmák, itthon barkával helyettesítették azokat, a barkagyűjtés szorosan kapcsolódik az ünnephez.

A Zala megyében található Göcseji-dombság területén a fiúk kalapban és fakarddal az oldalukon mentek iskolába, míg a lányok fehér koszorút tettek a fejükre. A tanár párba állította a tanulókat és együtt mentek ki az erdőkbe barkát gyűjteni. Hazafelé egyházi énekeket énekeltek. Ezután a templomhoz mentek, háromszor körbejárták azt, majd a barkát bevitték a templomba és áldást kértek rá.

A magyar népszokások szerint mindenféle dolgot megáldottak a papok, és ez alól a barka sem volt kivétel. A falusi emberek a megáldott barkának gyógyító hatást tulajdonítottak, és úgy vélték, hogy az a villámtól is megvéd.

A Szeged környéki vidéken az emberek nem vitték be a barkát, mert úgy gondolták, hogy amiatt sok légy lesz nyáron. A jászdózsai emberek sem vitték be a barkát a házakba, mert azt gondolták, hogy attól elszaporodnak a legyek és a kullancsok. A Tápió mentén még egy mondás is volt: „Be ne vigyétek a házba, mert nem lesz fias a tyúk alatt a tojás”.

Ezzel szemben a zempléni falvakban nem csináltak ebből gondot, ott bevitték a megáldott barkát és Szűz Mária képe, vagy a gerendák alá tették az ágakat és a következő évig meg is őrizték azt. Azután vagy maguk elégették, vagy a templomban elégettették azokat. A barka hamvait használta a pap, hogy keresztet rajzoljon az áldozók homlokára.

Sokan gondolták, hogy a megáldott barkának mágikus ereje van, megóv a rontásoktól és még arra is alkalmas, hogy a jövőt megjósolja. Az észak-magyarországi Medvesalján és Egyházasbáston (ma Nová Bašta, Szlovákia) a nők úgy hitték, hogy tavasszal annyi kis libára számíthatnak, ahány rügy van a barkaágakon. Péterfalván (ma Petrești, Románia), a barka füstjével fertőtlenítették a disznóólakat és csirkeólakat is. Sándorfalván és Szegeden a barkát az ól bejárata alá tették, mert úgy vélték, hogy az megóvja az állatokat a sertéspestistől.

A megáldott barkának olyan hatalmat tulajdonítottak, ami a termőföldre is kihat. Tajtán (ma Tachty, Szlovákia), a földművesek a talajba tettek barkát, hogy távol tartsa a férgeket. Turán egy héttel virágvasárnap előtt ültették el a kertben a virágokat, mert úgy tartották, hogy akkor gyönyörűek lesznek azok. Magyarország bizonyos részein virághétnek is nevezték a virágvasárnap előtti hetet. A néphagyomány szerint az a hét varázserővel bírt, ezért akkor ültettek virágokat.

Az általános hit szerint a barka megóvta a házakat a tűztől, a villámcsapástól, sőt még a jégesőtől is. Hogy megóvják a házat az ilyen károktól, a barkavesszőket a kapufélfára kötözték. Andrásfalván (ma Măneuți, Románia), a barkacsokrot pimpónak hívták. A nagy viharok idején meggyújtották a barkát és hagyták, hogy a füst megtöltse a házat, mert „akkor nem csapott be a házba a menkő”.

A negyven napos böjt, de különösen a virágvasárnap alatt a fiatal lányok (gyakran a fiatal fiúkkal együtt) sétáltak végig a falu utcáin, frissen vágott zöld ágakat tartva kezükben. A zöld ágak a tavaszi vetést szimbolizálták, és úgy hitték, hogy az biztosítja a jó termést. Tiszaháton a zöldágazás szokása a XIX. század végéig fennmaradt. A fiatal hölgyek később a terményt eladták a faluban, azt énekelték séta közben, hogy: „Zöüd ág, zöüd ág, zöüd levelecske, Nyisd ki uram kapudat, hadd bújjak át rajta”.

Kalotaszegen (ma Ţara Călatei, Románia) a fiatalok együtt mentek virágot szedni. Ez a szokás a mai napig fennmaradt.

Az egyik érdekes népszokást csak a Nyitra, Hont, Nógrád, Pest, és Heves megye területén élő nők gyakorolták. A szokás neve kiszejárás vagy kiszehajtás volt. A gyakorlat régiónként eltért egymástól.

A kisze egy óriási szalmabábu volt, melyet esküvői ruhába öltöztettek. A kiszét néha kicinek, kiszőcének, kicevicének vagy banyának nevezték. A fiatal lányok körbehordozták a kiszét a faluban. Amikor az a falu végéhez ért, vagy a patakba dobták, vagy felgyújtották. Különböző elméletek vannak, hogy a kisze mit szimbolizált.

Néhányan úgy tartották, hogy a kisze a telet szimbolizálja, a böjtöt, sőt még a betegségek meggyógyítását is. A kiszi szó egy savanyú korpából készült levest is jelent, amit gyakran fogyasztottak a böjt alatt.

A kisze elkészítése előtt a fiatal lányok összegyűltek, hogy a bábu esküvői köpenyéhez szükséges dolgokat összeszedjék. Deménd (ma Demandice, Szlovákia) lányai olyan esküvői ruhát használtak, amelyet egy a farsang idején férjhez ment lány adott. Menyhén is esküvői ruhát használtak, amelyet egy abban az évben korábban megházasodott lány biztosított. Azonban az északi országrészben, Őrhalom, Hugyag, és Ipolyvarbó (ma Vrbovka, Szlovákia) településein a kiszét szándékosan csúnya és viseltes ruhákba öltöztették, amit még össze is piszkoltak. Drégelypalánkon úgy tartották, hogy aki felöltözteti a kiszét, az még abban az évben megházasodik.

Komoly jelentősége volt a kisze végighurcolásának a faluban. Ipolyszécsénkén úgy tartották, hogy az a lány házasodik meg először, aki először veszi fel a kiszét, Ipolybalogon pedig úgy tartották, hogy az a fiatal lány fog megházasodni, aki a falu azon részén él, ahonnan a kisze elindult. Horvátiban (ma Chorvatice, Szlovákia) és Tompán úgy tartották, hogy ha a kisze megfordul és arra néz, amerről jött, akkor a betegség visszatér a faluba. Kelenyén (ma Kleňany, Szlovákia) úgy hitték, ha a kisze rossz irányban áll, akkor jégeső jöhet a falura.

A kiszét megsemmisítették, miután céljához ért. A fiatal lányok levetkőztették, szétszedték, és a darabjait a patakba dobták vagy elégették. Azokon a helyeken, ahol a kiszét vízbe dobták, a lányok egy-egy marék szalmát dobtak a vízbe. Menyhén azt tartották, hogy meg lehet mondani, ki lesz a következő, aki megházasodik, abból, hogy a szalmaszálak merre úsznak a vízben.

Felsőszemeréden (ma Horné Semerovce, Szlovákia), Honton, Horvátiban és Tompán a szalmával megdörzsölték arcukat, hogy elkerülje őket a szeplő.

Nagyhét

A nagyhét jelölte a tavasz kezdetét, a megújulás idejét, amikor az ember és a környezet felkészül a megtisztulásra. A népszokások mellett az emberek mágikus rituálékat is gyakoroltak.

A nagyhét jelentős napjai voltak a nagycsütörtök, a nagypéntek és a nagyszombat.

Nagycsütörtök

Nagycsütörtökön a templomban nem szóltak a harangok. Az emberek azt mondták, „a harangok Rómába mennek”. A templomi harangok legközelebb nagyszombaton szólaltak meg.

Az egyik népszokás szerint a gyerekek kis harangokkal és kereplőkkel a kezükben sétáltak az utcákon, ezt hívták kereplésnek, miközben a gyerekek adományokat gyűjtöttek. A Győr-Moson-Sopron megyei Vitnyéden a szokás 1953-ig maradt fenn. A gyerekek nagypéntekig vagy nagyszombatig folytatták a kereplést. A kereplésre hajnalban, délben és késő este került sor, fából készített kereplőkkel. Ezeken a napokon a fiúk nem aludtak otthon. Ehelyett együtt aludtak annak a fiúnak az istállójában, aki a legközelebb lakott a templomhoz. Húsvétvasárnap a fiúk korán keltek, majd végigsétáltak a falun és azt énekelték: „Segillék ezeket a csörgető gyerekeket, egy pár tojással, Békaszemű garassal, vagy pedig egy százassal!” A falu lakói kinyitották az ablakokat és pénzt, vagy pirosra festett tojást adtak a gyerekeknek.

A kereplés szokása egy másik szokásból ered, a pilátusverésből, vagy pilátuségetésből, ami arra szolgált, hogy felébresszék a falusiakat. A Pilátusverésre nagycsütörtökön, nagypénteken vagy nagyszombaton került sor, amiben minden gyerek részt vett. A templomban egy hangos ütőt készítettek, majd a padokat ütögették és lábukkal dobogtak. Néhány helyen a templom bejáratához vittek padokat, faládákat vagy léceket és azokat nagyszombaton meggyújtották. A füstnek varázserőt tulajdonítottak. Az egész rituálé Poncius Pilátus megverését szimbolizálta.

Tolna megye bizonyos részein a gyerekek egy fadarabot kikiáltottak Poncius Pilátusnak és azt ütni-rúgni kezdték.

Szőregen a XIX. században a gyerekek pancilusoztak. Nádkötegekkel kimentek a magas fűbe és azt énekelték: „Pancilus Pilátus mért verted mög a Jézust?” Valószínűleg ez a rituálé áll a „Verik, mint a Pilátust!” mondás hátterében.

Nagycsütörtök másik neve zöldcsütörtök. A Jugoszlávia területén élő magyarok csalánból vagy spenótból készítettek ételt, mert szerintük ez volt gazdag termés záloga. A csalánból a csirkéknek is adtak.

Nagypéntek

Nagypénteken még a protestánsok sem ettek húst. A Tápió-menti falvakban a katolikusok galuskát tettek a levesbe, tejet, túrót és aludttejet ettek vacsorára. A kálvinista hívők tej és tojás alapú ételeket készítettek ebédre. A pálinka fogyasztásának nagypéntek reggelén a Tápió-menti falvakban nagy jelentősége volt.

Zemplénben a falvakban babsalátát ettek nagypénteken. Vacsorára tejeskávét, túrós tésztát és tojáslevest ettek. Turán az emberek egy gerezd fokhagymát ettek, mert úgy vélték, hogy ez megóvja őket a kígyómarástól. Emellett egy-két szem pattogatott kukoricát is ettek, hogy ne legyenek betegek. Ebédre ugyanazt ették, mint karácsonykor: bablevest és mákos tésztát.

Ezen a napon az országban az emberek nem sütöttek kenyeret, mert úgy vélték, az kővé válna. Nagypénteken tüzet sem gyújtottak.

Szeged környékén libatojás méretű kenyeret dagasztottak, majd félretették azt és hagyták kiszáradni. Csak akkor vették elő, ha valaki vízbe fulladt. Egy felszentelt gyertyát szúrtak a száraz kenyérbe, és a vízbe dobták azt. A kenyér úszott a víz felszínén, és amikor a gyertya felfelé fordult, úgy tartották, hogy ez megmutatja a holttest helyét.

Sok magyar szerencsétlen napnak tartotta nagypénteket, mivel ezen a napon feszítették keresztre Jézust. Az állatok gondozása és a kertészkedés is tilos volt ezen a napon. A moldovai magyarok nem érintették meg lovaikat ezen a napon, nehogy azok megbetegedjenek.

De voltak az állatokhoz kötődő szokások, melyeket ezen a napon végeztek. Ilyen volt az állatok farkának a megcsonkítása, a kasztrálás, és a szarvasmarhák billogozása is.

Borin (ma Bory, Szlovákia) nagypéntek napján hajtották ki a disznókat legelni. A kondás tojást, babot, és kenyeret kapott a falu asszonyaitól, ő cserébe pálinkát kínált.

Az élőállatokra és mezőgazdasági munkákra is voltak megkötések és kivételek. Sarkadkeresztúron volt egy mondás: „Krumplit legjobb húsvét nagyhetén vetni”. Zagyvarékason az emberek bizonyos munkákat nem végeztek ezen a napon, mert az szerencsétlenséget jelentett és a gabona gyökereinek a károsodását.

Voltak szokások az időjárás előrejelzésével kapcsolatban is. A bukovinai magyarok szerint, ha eső esett nagypénteken az jó időt jelent a tavaszi vetés idejére. Ezzel ellentétben Galgamácsán úgy hitték, ha ezen a napon esik, akkor gyenge lesz, és elrohad a termés. Zagyvarékason az a mondás járta: „Nagypénteki eső, annyi méreg, amennyi szem lehull. Rossz termés lesz”.

A víznek mágikus erőt tulajdonítottak a magyar folklórban. Betegségeket gyógyít, tisztít és fokozza a termékenységet. De nagypénteken különös jelentőséget tulajdonítottak a víznek!

Úgy hitték, nem lesz beteg, aki nagypénteken fürdőzik. A bukovinai magyarok mondása szerint: „Nagypénteken napfeljött előtt a folyóvízbe háromszor belémártózott, az semmiféle betegséget nem kapott el mástól”. Más helyeken elég volt egy nedves ronggyal megmosdani, hogy hasonló hatást érjenek el. Zagyvarékason még a XX. században is a folyóról hoztak vizet, hogy azzal otthon megmosakodjanak.

Nem csak megvédte a víz az embereket a betegségektől, hanem megőrizte a szépséget és óvott a szeplőktől is. A csépai emberek szerint csak akkor jutott hozzá valaki a víz varázserejéhez, ha teljes csendben maradnak, míg a vízpartra érnek, ott megmosakodnak, majd hazatérnek.

Turán a lányok csendben, kancsókban vitték haza a vizet, mert úgy tartották, hogy ha azzal mossák arcukat, attól szépek lesznek. Voltak, akik a sonkát és a szalonnát is vízbe mártották, hogy a kukacok elkerüljék azokat.

A menyhei szülők a gyerekeiket a patakhoz küldték fürdeni, nehogy ellustuljanak. Mohin (ma Mochovce, Szlovákia) azért mosakodtak ezen a napon, hogy ne fájjon a szemük. Borin úgy tartották, hogy ha napfelkelte előtt mosakszanak, akkor csinosak lesznek.

A Tápió-menti falvakban a fiatal és idős nők együtt fürödtek napkelte előtt, annak reményében, hogy ettől megszépülnek. Egy szót sem szóltak egymáshoz a vízhez vezető úton, mert komolyan hittek a mágikus hagyomány erejében. A nagypénteki mágikus vizet aranyos víznek vagy aranyvíznek nevezték.

A szegedi asszonyok a Tiszában fürödtek meg ezen a napon. A fürdés után egy parti fűzfa ágai alatt fésülködtek meg, hogy hajuk szép és hosszú legyen. A bukovinai magyaroknál viszont szigorúan tilos volt nagypénteken fésülködni.

Sokan úgy tartották, hogy a víz mágikus ereje nagypénteken az állatokra is hatással van. Hortobágyon ezen a napon mosdatták a lovakat. Jászdózsán az állattartók a Tarna patak vizét itatták a tehenekkel. Medvesalján úgy tartották, hogy az állatok egészségesek maradnak, ha a közeli patak vizét isszák. A tehéncsorda lehajtásának a gyakorlata a patakhoz a két világháború között szűnt meg, azóta inkább vödörrel viszik a patak vizét az állatokhoz. Turán a lovasok lovaikat megúsztatták a Galga patakban, hogy a lovak bőre ne viszkessen.

Nagyszombat

Nagyszombat a megtisztulás napja volt, amikor meg kell szabadulni a férgektől. Jászdózsán a harangok nagyszombat reggelén szólaltak meg újból. Ekkor az asszonyok seperni kezdtek, és azt kiabálták: „Kígyók, békák távozzatok!”. Szimbolikusan ekkor az edényeket és a lábasokat ütögették, hogy elriasszák a férgeket. A gyerekek is részt vettek ebben, nyakukba kis harangokat akasztottak és körbeszaladtak a ház körül, mialatt azt kiabálták: „Kígyó, béka, távozz el a háztú, kígyó, béka, távozz el a háztú!”.

Csépán a nők azt gondolták, hogy ha nagyszombaton sepernek a ház körül, az távol tartja a boszorkányokat.

A “Tavaszi nagytakarítás” mai gyakorlata is nagyszombathoz köthető. A lányok betapasztották a falon lévő lyukakat, mindent alaposan kitakarítottak ezen a napon.

A magyar folklórban a nagypéntek és a nagyszombat közti éjszakát szintén mágikus erejűnek tartották. Az egész napos pénteki böjt után a fiatal lányok megmosakodtak, de nem szárítkoztak meg. A száraz törölközőt a párna alá tették, mert azt remélték, hogy álmukban egy fiatalember a törölközővel megtörli nedves arcukat, és az az ember lesz majd a férjük.