Kényúr az EU-ban: Hogyan lett Orbán Viktorból, Vaclav Havel egykori ellenzéki polgártársából leendő Vlagyimir Putyin?

Író: Amy Brouillette

BUDAPEST, Magyarország — Július végén Orbán Viktor miniszterelnök, egy merész beszédet tartott az erdélyi Tusnádfürdőn. Üzenete, melyet a magyar vezetőktől távol fogalmazott meg, kétségkívül vitákat váltott ki; túl sok, a magyar politikát nyomon követő megfigyelő szerint is több, mint nyugtalanító volt. Orbán bejelentett tervei szerint az országából “illiberális államot” fog csinálni, és a világ több, leginkább elnyomó hatalmait –például Oroszországot és Kínát –, mint követendő példát hozta fel.

“Az új állam, amit Magyarországon építünk, illiberális állam, nem liberális állam” mondta Orbán. „Nem tagadja a liberalizmus alapvető értékeit, mint a szabadság, … de nem teszi ezt az ideológiát az államszerveződés központi elemévé”.

Ez volt eddig Orbán legpimaszabb anti-demokratikus „sortüze”, mióta 2010-ben a Fidesz elsöprő többséggel hatalomra került, pedig a lécet már eddig is magasra helyezte.

A “liberális demokrácia vége” beszéd, ahogy arról a magyar liberális média beszámolt, feltette a pontot az i-re az Orbán és az EU tisztviselők közötti birkózásban, azokkal az intézkedésekkel kapcsolatban, melyek a kritikusok szerint eltörölték a fékek és ellensúlyok rendszerét és bebetonozták a miniszterelnök irányítási jogkörét a kulcsfontosságú intézményekben. Néhány év leforgása alatt, felhasználva a kétharmados parlamenti többség adta lehetőséget, Orbán új alkotmányt, korlátozó média-törvényt léptetett életbe, lecsökkentette az Alkotmánybíróság jogkörét, és olyan választási törvényt vezetett be, amely a megfigyelők szerint idén áprilisban „szabad, de nem igazságos” választásokat eredményezett. Emellett pártkatonákat ültettek az összes fontos állami testületbe, beleértve a Nemzeti Bankot is. Sokan attól félnek, hogy „Magyarország putyinizálódása” történik éppen, és az aggodalmat egyre inkább alátámasztja Orbán egyre barátibb viszonya Moszkvával.

Ha valaki már régebb óta ismeri Orbánt, és nem csak az utóbbi évek miniszterelnökeként, akkor a beszéde többet is jelent: az utolsó lépést abban a rendületlen változásban, ami az egyszer kiemelt státusznak örvendő, legígéretesebb közép-európai reformertől az egyik leginkább aggasztó európai zsarnokig vezetett.

Idén nyáron volt a 25. évfordulója annak, hogy Orbán emlékezetes módon a politikai színtérre lépett. Orbán, az akkor alig ismert ellenzéki diák azonnal anti-kommunista hőssé vált az 1989 júniusában a budapesti Hősök terén megtartott, nagy jelentőségű beszédével, melyben a szovjet csapatok kivonását követelte Magyarországról. Az ország, csakúgy, mint a kommunista Európa többi része, hatalmas politikai változás peremén billegett. Az akkor huszonéves Orbán liberális joghallgatók csoportjának az élére állt, és megalapította a Fideszt (Fiatal Demokraták Szövetsége), és egyike volt azoknak az új és izgalmas közép-európai ellenzéki hangadóknak, akik új politikai nyitottságot és demokratikus reformokat sürgettek.

“Világnézetünk alapját az emberi jogok filozófiája képezi”, nyilatkozta Orbán a magyar politikai hetilapnak, a HVG-nek 1989 augusztusában. „Azt valljuk: a társadalmat úgy kell berendezni, hogy az egyén szabadsága a lehető legteljesebben érvényesülhessen.”

Önmagát „szociál-liberálisnak” nevezte, aki a „nyugati típusú demokráciért” küzd, és politikai példaképeként az „ellenzéki mozgalmak vezetőit, az ’53-as berlini munkásfelkelés résztvevőitől, az ’56-os forradalom utcai harcosain át a ’80-as évek kelet-európai demokratikus ellenzékéig” nevezte meg.

Provokatív stílusa miatt Orbán volt a magyar disszidensek idősebb generációjának büszkesége és reménysége, az „alapvető anarcho-liberális”, ahogy Haraszti Miklós, a korábbi demokratikus ellenzéki vezető 2002-es esszéjében felidézte, képzett a “kiszámított provokáció által új szabadság bevezetésének művészetében”, és akinek a jelenléte „egy évtizeden át megtöltött bennünket azzal az önelégült hittel, hogy a politikai tehetségek gazdag utánpótlásával van dolgunk”.

Orbán továbbra is tehetséges politikus. 51 éves korára harmadszorra lett Magyarország miniszterelnöke, ádáz politikai ellenfél, aki ugyanannyira félelmetes a hatalomban, mint ellenzékben. Agilitása a politikai arénában képessé tette arra, hogy formálja a magyar pártpolitikát, és nagymértékben hasson az ország mélyen polarizált, 1989 utáni politikai kultúrájának egészére is.

De az évtizedek során Orbán a Fideszt, a kis liberális demokrata pártot – amely már az első demokratikus választások során, 1990-ben bekerült a parlamentbe nagyjából az összes szavazat 9 százalékával és 21 képviselői hellyel – a legdominánsabb konzervatív politikai erővé tette Magyarországon és az egyik legerősebb ilyen erővé az Európai Unióban. Ma a pártnak gyakorlatilag korlátlan hatalma van.

Ezek pedig felvetik a nyilvánvaló kérdést: Mi történt Orbánnal, hogy ilyen átalakuláson ment keresztül? A válasz bonyolult, de legbelül az áll, hogy Orbán befutott politikusnak bizonyult. Elsősorban a hatalom érdekli, és nem számít az ideológiai vagy más ár, amibe annak megszerzése kerül. Zsáknyi retorikai eszközt és irányelvet tett magáévá, melyek közül azt választja ki (általában megfelelően), amely hite szerint lehetőséget teremt önmaga és pártja számára, hogy szorosan fogja Magyarországot. És sikeresen tette mindezt, bár ez sok magyar állampolgárt, emberjogi szervezetet, EU tisztségviselőt – és Orbán egykori demokratikus bajtársait is megrémítette.

***

Orbán mérhetetlen politikai sikerét éles ideológiai fordulatok során érte el, viszont ezek a gyakran mélyen ellentmondó irányelvek a kisebb politikusok számára a karrierjük gyors végét jelenthetnék. Legdrámaibb fordulata 1993-ban történt, amikor Orbán jobbra kormányozta a Fideszt egy évvel a választások előtt, és ez a lépés az akkor még kormányzó, jobb-közép Magyar Demokrata Fórum (MDF) által elfoglalt parlamenti székek besöpréséhez vezetett. Az MDF elvesztette a szavazók támogatását, akik türelmetlenek voltak a párt kevéssé hatékony reformjai miatt, és Orbán meglátta a lehetőséget, hogy a politikai rést kitöltse – még ha ez a rés ellentmondásban is volt a Fidesz hagyományos ideológiájával.

A váltás megosztotta a Fideszt. Az a maroknyi alapító tag, aki nem értett egyet azzal, amit Orbán tett, megalapította a mára már megszűnt Szabad Demokraták Szövetségét (SZDSZ), egy olyan pártot, amelyet az ellenzéki demokraták idősebb generációja alkotott, beleértve Harasztit és Kis János filozófust. A lépés átalakította az ország politikai játékterét, és olyan mélyen megosztotta a liberális baloldalt és a konzervatív jobboldalt, hogy az a mai napig megmaradt.

A Fidesz vesztett ugyan a népszerűségéből az elpártolás miatt, de néhány évvel később Orbán ravasz módon újabb lehetőséget ragadott meg: az SZDSZ szövetségre lépett a Szocialista Párttal, Magyarország korábbi kommunista pártjának reform-gondolkodású szárnyával. Orbán ismételten és erélyesen emelte ki ennek a szövetségnek a képmutató mivoltát. Ahogy Haraszti megjegyezte 2002-es esszéjében, Orbán sikeresen egyesítette a jobboldali erőket a baloldal ellen és “sulykolta „a liberálisok kommunisták” elméletét annak érdekében, hogy egyesült „másik oldal” alakuljon”.

1998-ra, amikor a Fidesz hatalomra jutott a konzervatív pártkoalícióval, Orbán vált a konzervatív, keresztény jobboldal emblematikus vezetőjévé – ami közel teljes hátraarcot jelentett az alig egy évtizeddel korábbi radikális baloldali gyökerektől – és ezt a pozíciót azóta is fenntartja. “Rájött, hogy politikusnak lenni többet jelent, mint anti-kommunista forradalmárnak, és nagyon motivált volt, hogy a politikai ranglétrán felfelé másszon” mondja Bozóki András, a Central European University (CEU) politikatudósa Budapesten, aki a Fidesz szóvivője volt 1990-ben. (A cikk szerzője a CEU munkatársa – a szerk.) Bozóki szerint Orbán sokkal inkább politikai „pragmatista”, mint ideológus, kiváló érzékkel bír, hogy felismerje – és néha szítsa – a politikai lehetőségeket annak érdekében, hogy megragadja és megtartsa a hatalmat. Orbánnak különleges képessége van arra, hogy megértse és reagáljon a közösség hangulatára és politikai kultúrájára. Ő egy “események által vezetett politikai állat”, mondta Hegedűs István, a korai Fidesz egyik vezető tagja. A ’80-as évek végén ez azt jelentette, hogy a napi szintű népszerű demokrata mozgalmak előörsébe helyezte magát. Az 1990-es évek közepén ez azt jelentette, hogy tőkét kovácsolt a demokráciával szembeni növekvő kiábrándultságból, ami jórészt a szabad piaci kapitalizmus nem várt nehézségeiből fakadt, mint például a munkanélküliség és az infláció. Orbán azóta is sikeresen használja ki a társadalom fásultságát a demokráciával kapcsolatban, ami gyógyírt jelent magának és pártjának.

Az is biztos, hogy Orbán mára védjeggyé vált mantrája, a politikai baloldal „kommunistának” bélyegzése és démonizálása, mint akik kifosztották az állami vagyont a privatizáció során, nem teljesen alaptalan. Az 1990-es évek közepén az elit számos tagja élt vissza előnyös helyzetével és hatalmas haszonra tettek szert. Gyurcsány Ferenc, korábbi miniszterelnök például az egyik legtehetősebb magyar lett a bennfentes helyzete miatt. Ugyanakkor a Fidesz sem tett nagyon mást. Az utóbbi években sokmilliárd forint került magán- és állami szerződéseken keresztül a párthoz köthető elithez, amely az egyre növekvő kormányközeli oligarchák körét gazdagította.

2008-óta Orbán tovább haladt a jobboldal felé, amivel önmaga is a populista, nacionalista mozgalmak hullámába került, melyek a globális gazdasági válság miatt Európa-szerte kibontakoztak. A külföldi tőkétől nagy mértékben függő kicsi piacgazdaságot a válság keményen érintette, mivel a nyugati befektetők visszavonultak és az ország valutája sokat vesztett értékéből, 2009-re az euróval szemben értéke negyedével csökkent. A magyarok nem tudták tartani a lépést a törlesztőrészletek meredek emelkedésével és ez súlyos lakhatási krízishez vezetett. Mindennek a tetejébe ott volt Magyarország begyűrűző adósságválsága, így 2011-ben Orbán azzal szembesült, hogy vagy az IMF-től vesz fel hitelt, vagy bevezet népszerűtlen megszorító intézkedéseket, vagy esetleg mindkettőt egyszerre.

Ehelyett úgy reagált, hogy egy “unorthodox” gazdasági csomagot vezetett be, melynek része volt az egyszeri „válság-adó” is, melyet az energia, a telekommunikáció és a banki ágazatra vetett ki, temérdek iparágban újra államosított – beleértve a magánnyugdíj-pénztárakat és üzemanyagelőállító cégeket. Emellett a bankokat arra kötelezte intézkedéseivel, hogy térítsék meg ügyfeleik számára a deviza bezuhanása miatti káraikat. Orbán azt is elmondta, céljai között szerepel a Magyarországon tevékenykedő bankok tulajdonjogának 50 százalékát magyar kézben tartani a kormánya „konszolidációs” törekvéseinek részeként; épp most júliusban a kormány megvásárolta az ország egyik legnagyobb pénzintézetét, az MKB Bankot a német tulajdonosaitól.

Az ilyen intézkedések a magyar gazdaságnak gondot okoztak, és ez nyugtalanságot eredményezett a piacokon. Mára, bár a gazdaság stabilizálódott, a külföldi befektetők számára a klíma ellenséges.

Akárhogy is, Orbán továbbra is úgy él az ellentmondásokkal, ahogy neki tetszik. Megtámadja a nyugati kapitalizmust, csökkentette az oktatásügy állami támogatását, és kizsigerelte a magyar szakszervezetek alkupozíciójából fakadó hatalmát. Míg elítéli a brüsszeli bürokratákat, mint imperialista elnyomókat, Magyarország sokmilliárd euró EU-s pénzt vesz fel. Ezalatt egyre nagyobb mértékben kölcsönzi a szélsőjobboldali magyar párt, a Jobbik retorikáját, amely jelenleg már a második legnagyobb parlamenti párt, és az egyetlen politikai erő, amely reális veszélyt jelenthet Orbán hatalmára. A Jobbikot többek között fasisztának, neonácinak és antiszemitának is nevezték. Orbán a párttól vette el és tette magáévá az erős Magyarország ideáját, amelyben a magyar nemzet dominál. Néhány megfigyelő azt mondja, Orbán kacérkodása a szélsőjobboldallal – csakúgy, mint a többi lépése – egy pragmatikus döntés, ami arra irányul, hogy a Fidesz megőrizze domináns pozícióját – de ez azzal is fenyeget, hogy legitimizálja a szélsőségességet.

Valószínűleg a júliusi, Tusnádfürdőn előadott beszéde volt Orbán legutóbbi erőfeszítése arra, hogy önmagát az általa gondolt következő politikai mozgalomnak az élvonalába helyezze, amely számára népszerű támogatást fog jelenteni: kiállni az európai liberális demokráciákkal szemben. Bozóki szerint Orbán nagyon sikeresen veszi észre Magyarország egészének társadalmi problémáit és politikai panaszait, és azokra mintha válaszokat is adna, de „valójában azokat egyáltalán nem oldja meg. Nem épít kórházakat és iskolákat. Épít viszont futball stadionokat”. (Orbán nagy futball rajongó, és az államkasszát használta arra, hogy számos futball stadiont építsenek fel országszerte, beleértve egyet szülőfalvában, Felcsúton is, a becslések szerint 17 millió dollárért.)

***

Nem meglepő módon párhuzamot húztak Orbán és az EU udvarában álló erős ember, Vladimir Putyin között. És úgy tűnik, ez nem is zavarja őt. Mind stílusában, mind lényegét tekintve szembetűnőek a hasonlóságok Putyin Oroszországa és Orbán Magyarországa között: Orbán egyre koncentráltabb politikai hatalma, melyet a Fidesz új oligarcháinak kartellje tart fenn számos kulcsfontosságú iparágat (különösképpen a kereskedelmi médiát) ellenőrizve, sok hasonlóságot mutat a putyini modellel. Hasonlóképpen, Orbán nemrégiben véghezvitt támadása a civil szervezetek ellen, mint akik “politikai aktivisták, akik a külföldi érdekeket kísérlik meg előmozdítani” – egy olyan lépés volt a kritikusok szerint, ami az emberjogi szervezetek és az oknyomozó újságíró civil szervezetek leállítását szolgálja, melyek gyakran lépnek fel kritikus hangnemben a politikájával szemben – tükrözi Putyin egyre nagyobb erőfeszítéseit a civil szervezetek kiszorítására, beleértva az új törvényt, melynek értelmében a (külföldről támogatásokat elfogadó – a szerk.) szervezeteknek „idegen ügynökként” kell regisztrálniuk magukat.

Áprilisi újraválasztása óta Orbán nyugat-ellenes kardcsörtetése egyre csípősebb lett, míg ezzel párhuzamosan folyamatosan kovácsolja új gazdasági szövetségét Oroszországgal, mint a „keleti nyitás” politikájának része. Csak pár nappal az áprilisi választások előtt, Orbán véglegesítette a 13 milliárd dolláros hitelmegállapodást Putyinnal a Paksi atomerőmű megújítására – ami egy olyan ügylet, ami Magyarországot harminc évre teszi Oroszország adósává. Az “illiberális állam” beszédében júliusban Orbán nyíltan kiállt amellett, hogy Oroszország egy „sikeres” politikai szervezeti modell.

A nemzetközi megfigyelők Orbánt Moszkva EU-s “trójai falovának” nevezték. Kovács Zoltán, a miniszterelnök nemzetközi szóvivője szerint azonban „a magyar-orosz kapcsolatok pragmatikusak és a magyar kormány abban a szellemben tartja fenn azokat, hogy a magyar nemzeti érdekeket képviseljék”.

Orbánnak a pénz keletről kevesebb kötlékkel érkezik – és kevésbé megkövetelt átláthatósággal –, mint Brüsszelből és a Nyugatról. A miniszterelnök orosz kötődése ugyanakkor erős kártyát is jelent számára az EU-val folytatott egyeztetések során, amely küzd a regionális szerepével szembeni növekvő szkepticizmussal és a feloszlás határán egyensúlyoz. Orbán megértette ezt és figyelmen kívül hagyta az EU legmélyebb félelmeit, arra kényszerítve ezzel Brüsszelt, hogy diplomáciai labdajátékba kezdjen vele. És tényleg, a 2010-óta tett lépései válságba sodorták az EU-t, rámutatva annak tehetetlenségére – vagy az akarat hiányára –, hogy az kikényszerítse azokat a demokratikus alapelveket és normákat, amelyeken az Unió alapszik.

2011-ben Közép-Európa több, mint 70 korábbi demokratikus ellenzéki prominens személyisége – közülük többen Orbán korábbi kollégái, beelértve Vaclav Havel cseh elnököt is – kiadott egy szenvedélyes nyilatkozatot, (a “Budapesti Felhívás-“t) amely az Orbán által az EU határain belül épített államra figyelmeztetett: “Súlyos veszélybe került a szabadságban egyesült Európa célkitűzése”. „Megtörtént az, amit az Európai Unió hivatott megakadályozni, és amit sokan elképzelhetetlennek tartottak: az Unió határain belül, a 2004 óta tagállam Magyarországon felszámolták a liberális demokráciát.” A csoport felhívásában szerepelt a következő is: „felszólítjuk tehát Európa parlamenti képviselőit, biztosait, kormányait és pártjait, hogy állítsanak fel világos normarendszert a demokratikus értékek tiszteletben tartására”.

Az EU azonban képtelen volt lényegi reakciót adni Orbán manőverezésére. Budapest és Brüsszel számos csörteváltása után a magyar törvényhozók apróbb változtatásokat léptettek életbe bizonyos jogszabályokban, beleértve a médiatörvényt és az alkotmányt is. Sok magyar baloldali, aki Brüsszeltől várta a megoldást, megdöbbent és csalódott maradt.

A nemzetközi zúgolódás közepette az „illiberális állam” beszéddel kapcsolatban, az EU ismét jórészt csendben maradt. A New York Times szerkesztői testülete felhívást intézett az Európai Bizottsághoz, hogy “a szokásos dorgálásnál és beírásnál is komolyabban reagáljon”; azt mondták, a bizottságnak fel kellene függesztenie a 29,33 milliárd dollárnyi magyarországi támogatást és fel kellene függesztenie az ország szavazati jogát az EU-ban. Ezidáig ebből semmi sem valósult meg.

***

Úgy tűnik, Orbán, a demokratikus szabadságharcos vesztett a történelemmel szemben. A miniszterelnök „illiberális állam” beszédével kapcsolatos kérdésre válaszolva Kovács, a szóvivő ragaszkodott ahhoz, hogy „Orbán már régóta következetes ebben a kérdésben”. Egy 2003-as interjúra hivatkozott a konzervatív Magyar Nemzet napilapban, melyben Orbán a liberalizmus hanyatlásáról beszélt: “Amit eddig a világrendnek hittünk, kiderült, hogy csak átmeneti állapot. Az új világrend most ölt formát”, mondta Orbán.

Kovács szerint „Orbán Tusnádfürdőn egyértelműen a gazdasághoz és az államszerveződéshez kötődő tényezőkről beszélt,” nem pedig alapvető emberi jogokról. Kovács azt is hangsúlyozta, hogy a beszéd kontextusa is egyedi volt: egy évente megrendezésre kerülő beszédsorozat, ahol az elmúlt 25 évben Orbán úr és más prominens magyar politikus tart előadást a nyári egyetem hallgatóságának, amelybe beletartozik a politikai irányelvek és az államvezetés elképesztően új perspektívája is, különös tekintettel a „magyar érdekre”. Orbán maga az augusztus 15-i szokásos heti rádióbeszédében a rezsimje előnyeit taglalta. “Mi nyíltan kimondjuk, hogy olyan demokráciát akarunk építeni, ami nem liberális demokrácia, nem olyat, amely kizárólag az egyéni érdekre épül, hanem egy olyat, amely a közjót tekinti a legfontosabb dolognak” – mondta.

Bozóki, ezzel ellentétben Orbán beszédét „hihetetlenül veszélyesnek” nevezte, mivel az a magyar társadalom elégedetlenséget aknázza ki, melyet a liberálisok által beígért gazdasági előnyök elmaradása okozott.

Sokan Orbán előző kollegái közül azt mondják, hogy lépései azokat a demokratikus alapelveket és védőbástyákat bomlasztották szét, melyek létrejöttén korábban dolgoztak. „Ez kiváltképpen élénk példája a korlátlan hatalom veszélyének” mondta Molnár Péter, Fidesz alapító tag, aki 1993-ban hagyta el a pártot. „Abban az időben az összes párt osztozott a hatalommal szembeni erős önuralom gyakorolás szükségszerűségének érzetében”, mondta Molnár, „de ez (Orbán viselkedése) megmutatja, hogy mennyire óvatosnak is kell lennünk a hatalom koncentrálódásának korlátozását védő intézményi rendszereink fenntarthatóságával.”

Orbánnak nincs szándékában az elkövetkezendő időkben félreállnia. Valójában, úgy tűnik, csak azt akarja, amit eddig mindig is: felhalmozni még több és még több hatalmat. Ezévben kinyilatkoztatta azt a tervét, miszerint beköltözik abba a budai várnegyedben található épületbe, ami az Osztrák-Magyar Monarchia idején királyi rezidencia volt, illetve, a két világháború között Horthy Miklós nacionalista államfő lakott ott. Sokaknak ez egy jel, ami azt mutatja, hogy Orbán hogyan látja magát – és hogy hogyan látja a hatalmat, amit országa felett gyakorol.

Ez a cikk nem tükrözi Central European University nézeteit.

Helyreigazítás, 2014. augusztus 21. Az eredetileg az Európai Bizottság Elnökének, Jean-Claude Junckernek tulajdonított twitter bejegyzés nem tőle származik. Nem ő kezeli azt a Twitter fiókot, amelyről az idézet származik, ezért az idézet törlésre került.