A MEFESZ nagygyűlése 1956. október 20-án. Lejtényi András felolvassa a szervezet alapszabályának tervezett szövegét. Mellette Kiss Tamás, valamint Perbíró József, a jogi kar megbízott dékánja, később a szegedi Forradalmi Nemzeti Bizottság elnöke.
1956. október 16-án Kiss Tamás és Lejtényi András vezetésével megalakult a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége, amely napok alatt lángra lobbantotta a forradalmat. Annak leverése után a két barát élete örökre kettévált. Előbbi – bízva abban, hogy megúszhatja a felelősségre vonást – itthon maradt, utóbbi azonban a megtorlás biztos tudatában elhagyta az országot. Hosszú évtizedekig semmit sem tudtak egymásról.
„A szövetség célja, hogy az egyetemekről és főiskolákról kikerülő ifjúság, mely a nemzet agyát van hivatva képviselni, ne közönyös passzív tömeg, ne gyáva, gerinctelen és önző réteg legyen, hanem népéért, hazájáért, boldogabb jövőnkért harcoló bátor, lelkes sereg. Ne riadjon vissza az igaz szó kimondásától, hanem képzettségével, tudásával, tehetségével népünket, hazánkat szolgálja”
– olvasta föl Lejtényi András 1956. október 20-án az akkor még csupán négy napja létező Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége (MEFESZ) alapszabályának ötödik pontját a Szegedi Tudományegyetem (SZTE) Bölcsészettudományi karán, az Auditorium Maximumban. Négy nap híján hatvan évvel később, 2016. október 16-án a szervezet emlékművének megkoszorúzását követően az SZTE József Attila Tanulmányi és Információs Központ Kongresszusi termében tartott szenátusi ülésen Szabó Gábor, az egyetem rektora beszédében is e szavakat idézve tudatta: „ilyen fiatalságot, ilyen embereket kívánunk az országnak.”
Mielőtt továbbmennénk, le kell szögeznem: bár a rektor beszédéből a későbbiekben még idézni fogok, ez az írás elsősorban nem a forradalom szikráját kipattintó szegedi események hatvanadik évfordulójáról való megemlékezésről, hanem arról a két fiatalemberről szól, akiknek – mások mellett – köszönhetően október 16-a ma az Egyetemi Autonómia és Önkormányzatiság Napja.
Áder János köztársasági elnök tiszteleg a MEFESZ emlékműve előtt Szegeden, 2016. október 16-án. Fotó: Budapest Beacon, Lestyánszky Ádám
„Október 13-án az orosz nyelv fakultatív oktatásának szükségességéről beszélgettünk, mikor érkezett egy aláírás nélküli megoldási javaslat Pestről. Ebben az állt, hogy ne menjünk be a soron következő orosz nyelvórákra. Mondtam az Andrisnak (Lejtényi András), hogy ez hülyeség; ha valamit el akarunk érni, akkor kellene csinálni egy szervezetet. Neki nagyon tetszett az ötlet, így a következő három-négy napban tudatosan kezdtünk szervezkedni” – meséli Kiss Tamás a MEFESZ megalakulását megelőző néhány napról.
Meglepetésükre mindenki rendkívül lelkesen fogadta az ötletet, ám besúgók – ahogy másutt – az egyetemen is voltak, így rövidesen a Dolgozó Ifjúság Szövetsége (a kommunista Magyar Dolgozók Pártjának vezetése alatt álló országos ifjúsági szervezet – rövid nevén DISZ) is tudomást szerzett a dologról. Október 16-án dél körül az jutott eszükbe, hogy összehívnak egy diákgyűlést, ahol elmagyarázzák, hogy ez az út helytelen, a DISZ és a párt pedig majd megoldja a problémákat. Ez akkoriban bevett gyakorlat volt, „így akarták kifogni a szelet a vitorlákból” – jegyzi meg Kiss Tamás. „A gyűlés este hétre volt meghirdetve, minket viszont még előtte, ötre behívtak a DISZ- illetve pártbizottságba” – folytatta.
Ott súlyos következményeket helyeztek kilátásba, a szervezők azonban hajthatatlanok voltak. Fél 7-ig próbálták jobb belátásra bírni az egyetemistákat, amikor azonban látták, hogy ez nem megy, fölálltak, és elmentek, hogy „föntebbről” kérjenek tanácsot, mit mondjanak a meghirdetett gyűlésen. Csakhogy, az Auditorium Maximumban – abban az előadóteremben, ahol mások mellett Radnóti Miklós is számtalanszor megfordult diákként – több száz fő előtt nem ők, hanem Kissék léptek a katedrához azon egyszerű oknál fogva, hogy a DISZ emberei nem értek vissza a feletteseikkel való megbeszélésről.
Vajda Tamás, az SZTE Egyetemi Levéltár vezetője, Kiss Tamás, az SZTE 1956 Emlékbizottság elnöke és Jancsák Csaba szociológus, az SZTE docense Az 1956-os forradalom és szabadságharc tudományos kutatása valamint helye az oktatásban elnevezésű konferencián. Fotó: Budapest Beacon, Lestyánszky Ádám
A többi már történelem: az oktatást érintő reformköveteléseket rövidesen politikaiak követték. „Minden olyan probléma előkerült, ami huszonegykét évesen nem a mi személyes ügyünk volt, hanem a szüleinké” – jegyzi meg Kiss Tamás. Az ülés végén azt javasolták, hogy minden karon válasszák meg a három MEFESZ-képviselőt, az így kialakult vezetőség pedig majd eldönti, mely követeléseket tűzzék zászlajukra. A több tanulmányi, és kevesebb politikai követelés közé végül nem került be a legsúlyosabb: a szovjet csapatok kivonása Magyarországról – meséli a szervezet alapítója. Nem úgy az október 20-i – ugyancsak az Auditorium Maximumban megtartott – gyűlésen, ahol már a média képviselői is jelent voltak.
A két gyűlés közötti napokban a pártvezetés és a DISZ igyekezett meggyőzni a MEFESZ vezetőit, hogy hagyják abba a szervezkedést, de „mintha nem egy nyelvet beszéltünk volna” – emlékezik vissza Kiss Tamás, hozzátéve, hogy a káderek bizonytalannak és kétségbeesettnek látszottak. E bizonytalanságon csak rontott, hogy ebben az időszakban a párt felső vezetése Jugoszláviában tartózkodott, ezért csak helyettesek képviselték a legfelsőbb hatalmat, akik – pozíciójuknál fogva – nem mertek radikális döntést hozni.
Október 16-a után még csak levélben értesítették a más városokban található egyetemeket, a 20-i gyűlés után azonban már maguk a szervezetők utaztak el Pécsre, Debrecenbe, vagy éppen Budapestre. Utóbbi – tehát a legnagyobb feladat – nem meglepő módon a két főszervezőre, Lejtényire és Kissre hárult.
A párt ebben az időben apróbb reformokkal igyekezett enyhíteni a korábbi évek terrorja miatt kialakult feszültséget: ennek a reformszárnynak volt a Petőfi Kör a képviselője, melynek vezetői a Budapestre érkező két egyetemistát hasonló módon próbálták jobb belátásra bírni, mint a DISZ emberei Szegeden, ám ők sem jártak sikerrel. Kiss Tamás ezzel kapcsolatban megjegyzi: Tánczos Gábor, a szervezet vezetője a tárgyalás végén azt mondta: „lehet, hogy nektek van igazatok.”
Így érkezett el október 22-e, amikor – látva az egyre radikalizálódó egyetemistákat – az ország számos egyetemén az október 16-i szegedi gyűléshez hasonló eseményeket szervezett a DISZ, hogy azokon próbálják lecsendesíteni a hallgatókat, ám a legtöbb helyen már ott voltak a szegedi MEFESZ vezetők – Kiss és Lejtényi a Műegyetemen –, így az irányítás hamar kicsúszott a DISZ kezéből.
A másnapi tüntetésen is együtt voltak, ott azonban egy idő után szétváltak, mert Kiss Tamás korábban találkozót beszélt meg Tóth Imrével, a szegedi MEFESZ másik vezetőjével, később pedig már hiába kereste Lejtényit, nem találta meg. Október 23-án estétől – a rádió ostromának kezdete után – már nem találkoztak.
Kiss Tamás később Tóth Imrével egy élelmiszert szállító teherautóval visszament Szegedre, ahol november 4-én ellenállás nélkül letették a fegyvert. Lejtényiről továbbra sem tudott semmit, egészen november végéig, amikor barátja alig fél napra leutazott a csongrádi megyeszékhelyre, majd azzal a lendülettel vissza is ment Pestre. Arról, hogy a fővárosban mi történt, Lejtényi nem beszélt – a súlyos harcokról és az óriási veszteségekről Szegeden semmit sem tudtak –, de ez nem is volt meglepő annak fényében, hogy társaságban az ember ilyenről nem beszélt, hiszen akkor már világos volt, hogy a megtorlás következik – folytatta Kiss Tamás.
Decemberben hazautazott Balatonedericsre – Budapesten keresztül –, ahol egy volt évfolyamtársuk azt mesélte neki, hogy Andrást az édesanyja kivitte a határra, és „átlökte”, mert „jó érzékkel úgy ítélte meg”, hogy a fia nem ússza meg a dolgot. „A szüleim címét tudta, és 1957 márciusában vagy áprilisában oda érkezett egy képeslap, amelyen csak annyi állt: »Kanadába érkeztem, üdvözöllek, Andris«” – meséli Kiss Tamás, aki innentől kezdve hosszú évtizedeken át semmit sem tudott barátjáról.
Hogy most, 2016. október 16-án mégis mellette ül Catherine Lejtényi, Lejtényi András lánya – az interjú közben többször egymásra mosolyognak –, leginkább utóbbi akaratosságának, és egy véletlen telefonhívásnak köszönhető.
Catherine Lejtényi és Kiss Tamás. Fotó: Budapest Beacon, Lestyánszky Ádám
Kiss Tamást a képeslap megérkezését követő hónapban letartóztatták – az eredetileg nyolcévnyi börtönbüntetésből csak kicsivel több mint három évet kellett letöltenie. „Engem elsősorban a MEFESZ szervezéséért – a forradalmat előkészítő jelszavak nyilvános megfogalmazásáért (a vád a Magyar Népköztársaság államrendjének megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezése és vezetése) – csuktak be” – fűzi hozzá. Előtte – mármint a letartóztatás előtt – 1957 januárjában Szegedre visszatérve azzal szembesült, hogy a kollégiumi szobáját fölforgatta a karhatalom. „A házinéni azzal fogadott, hogy Tamás, azonnal tűnjön el, mert két nappal ezelőtt egy teherautónyi rendőr kereste magát. Hát én eltűntem.” A nyugati határ közlében lakott egy nagyon távoli rokona, akihez elment, ám ott a tervezett szökést megelőző éjszaka úgy döntött, mégsem hagyja el az országot. Mint később megjegyezte: naivan abban bízott, hogy megússza a dolgot egy egyetemi fegyelmivel.
A börtönévek után segédmunkásként dolgozott, leginkább Pesten, ott volt ugyanis a legkönnyebb eltűnni az 56-os „börtöntöltelékeknek.” Kisebb településen óhatatlanul kiderült, ki vett részt az akkori szófordulattal élve „ellenforradalomban”, a párt pedig „kicsinált, nem hagyott még íróasztalhoz sem ülni.”
Kiss Tamás később megnősült, született három gyermeke, közben pedig az egyetemet is elvégezte, és a rendszerváltásig jogászként dolgozott. „A Kádár-korszakban azt kutatni, hogy hol vannak a disszidens barátaim, életveszélyes politikai cselekmény lett volna, én ráadásul a rendszer ellenségeként nyilvántartott másodrendű állampolgár voltam” – meséli. Ennek megfelelően a rendszerváltás után kezdett csak nyomozni Lejtényi után. Egészen a kétezres évek közepéig nem bukkant a nyomára, ám akkor egy volt szegedi, majd Kanadában is élő egykori egyetemistától kapott egy telefonszámot, amiről csak annyit lehetett tudni, hogy valamilyen Andrewé. Kiss fölhívta a számot, és mint kiderült, jó volt a „füles”, a vonal végén „Andris” szólt a kagylóba.
„Innentől kezdve kéthetente beszéltünk, de a forradalom eseményeiről soha nem esett szó. Ő erről nem volt hajlandó beszélni. Nem is akartam megtudni különösebben, tudniillik mi a politikai megtorlás fogaskerekei között megtanultuk, hogy nem beszélünk ilyen dolgokról” – magyarázza Kiss Tamás. „A börtönben sem beszéltünk az 56-osokkal egymás dolgáról soha” – jegyzi meg. Lejtényi minden alkalommal, amikor hallott valami hírt Magyarországról, idegesen fölhívta barátját, hogy kifaggassa, és bár szó volt róla, hogy ellátogat Magyarországra, több szívroham után már nem mert nekivágni az útnak.
Azt már a lányától, Catherine-től tudom meg, hogy a nyolcvanas évek végén egy hétre mégiscsak ellátogatott az édesapja Magyarországra, Kiss Tamással azonban nem vette föl a kapcsolatot, aki – közbeszólva még egy rövidke pillanatra – emiatt nem neheztel barátjára. Mint mondja, Magyarországon a rendszerváltásig bűn volt tartani a kapcsolatot az emigrált magyarokkal, ők pedig ezt jól tudták. Catherine erről azt mondja: mikor apja visszatért Kanadába, azonkívül, hogy milyen boldogsággal tölti el, hogy ott élhet, semmi mást nem mondott.
Catherine Lejtényi édesapja emléktáblájánál az SZTE jogi karának épületében. Fotó: Budapest Beacon, Lestyánszky Ádám
Lejtényi András 2010-ben halt meg. Az, hogy a lánya is itt van most Szegeden – ahogyan azt már korábban is említettem –, a telefonhíváson kívül Catherine akaratosságának is köszönhető, édesapja halála után ugyanis ő vette fel a kapcsolatot Kiss Tamással annak ellenére, hogy apja az évek során mindent megtett azért, hogy gyermekeit távol tartsa Magyarországtól. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy 2007-ben ők ketten már találkoztak akkor, amikor Catherine édesanyjával és egyik bátyjával átvette az egyetem emlékérmét Szegeden.
Édesapja – ahogy Catherine meséli –, a határ átlépése után néhány hónapig egy ausztriai menekülttáborban dolgozott, majd hajóval érkezett Kanadába. Bár eredeti célja az Egyesült Államok volt, végül nem utazott tovább, hanem letelepedett. Időszakos munkákat vállalt, később könyvelőként, végül tőzsdeügynökként kezdett dolgozni. Lejtényi András igazi reaganistává vált azt a logikát követve, hogy amennyiben a kommunizmus a világ legrosszabb rendszere, akkor a szabadpiaci kapitalizmusnak kell a skála másik végén elhelyezkednie. Catherine ezzel kapcsolatban megjegyzi: mindebből számára csak a szabadság maradt meg, a pénz viszont egyfajta méreggé vált a Lejtényi-családban. Apja végül egy, a törvényesség határát súroló üzlettel nemcsak saját, de ügyfelei vagyonát is elvesztette. Ezt követően nemcsak nyugdíjba ment, de egy kicsit az élettől is visszavonult – teszi hozzá.
A forradalomról apja szinte soha nem mesélt, csupán egy története volt, miszerint megölt nyolcvannyolc kommunistát, majd menekülnie kellett a hazájából. Lánya ennek hatására magyarul akart tanulni, ám ő ezt megtiltotta. „Talán, mert sötét múltként tekintett Magyarországra […] Egy olyan seb volt ez, amelyet nem szabadott piszkálnunk” – mondja. Sokat elmond Lejtényi András zárkózottságáról, hogy fiatalkori képével lánya először csak 2007-ben, Szegeden találkozott.
Ahogyan Kiss Tamásnak, úgy saját családjának sem mesélt arról a szűk másfél hónapról, amit október 23-a után Budapesten töltött. Catherine szerint apja egy teljesen új életet kezdett attól a naptól fogva, hogy kanadai földre lépett. Ennek ellenére nem hiszi, hogy ne szerette volna tovább Magyarországot, de „hitte, hogy képes, és muszáj nélküle élnie”. Igazi individualista volt, amolyan „self made man” (olyan ember, aki saját erőből valósítja meg önmagát), aki úgy gondolta, hogy akarattal a nagy lelki fájdalom – akár a kimondatlan honvágy – is legyőzhető.
Az Auditorium Maximum ma. Fotó: Budapest Beacon, Lestyánszky Ádám
Mindeközben szinte minden montreali barátja magyar volt – teszi hozzá Catherine, aki az egyetem után Európába költözött, és immár tíz éve Berlinben él, tanulmányai ugyanis korábban Németországhoz kötötték. Mint mondja – utalva ezzel apjára –, néhány barát nem pótolhatja a hazát. „Mint amikor a mozaik mindeddig ismeretlen darabja a helyére kerül” – idézi föl, milyen érzés, mikor „hazajön.” Az idézőjel ebben az esetben tulajdonképpen már nem érvényes, Catherine ugyanis az idei évben fölvette a magyar állampolgárságot, ráadásul Berlinben magyarórára is jár.
Most már Katalin, és nem Catherine – teszi hozzá Kiss Tamás, aki Lejtényi András fájdalmára is reagálva azt mondja: jól döntött, amikor visszafordult a határról, mert aki elment, annál kivétel nélkül azt tapasztalja, hogy bár nyugaton fölépített egy egzisztenciát, mégsem érzi jól magát. Gyötri őket a honvágy, aztán amikor hazajönnek, azt mondják, nem működik sem ez, sem az: nem az a technikai és társadalmi közeg fogadja őket, amit ők harminc éven át megszoktak. „Jó, itthon vagyok, de akkor miért nem nyithatom ki a számat szabadon, miért nem működik a lift?” – példálózik Kiss, hozzátéve, hogy maradéktalanul megelégedett, hajdan emigrált emberrel még nem találkozott. Én náluk boldogabb ember vagyok – teszi hozzá a MEFESZ alapítója, akit szombaton – még a beszélgetésünket megelőzően – a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciájának (HÖOK) jubileumi közgyűlésén a szervezet tiszteletbeli elnökévé választottak.
Visszatérve történetünk elejére, az október 16-i, vasárnapi megemlékezésre: a MEFESZ alapszabálya – bár ünnepi beszédében ezt a részt az egyetem rektora már nem idézte – a következőképpen folytatódik: „Sztálin és Rákosi rendszere szellemi nyomorékokat, fejbólintó Jánosokat nevelt. Kíméletlen és embertelen retorziókat alkalmaztak azok ellen, akik a józan ész, az emberiesség hangján mertek felszólalni brutalitásuk, baklövéseik ellen. Durva önzést, elvtelenséget, az önkény előtti szolgai hajbókolást próbálták több-kevesebb sikerrel belénk nevelni.”
Kiss Tamás, Áder János, Szabó Gábor, valamint Hajtó Ödön, a Műegyetem 1956 Alapítvány kuratóriumi elnöke a szenátusi ülésen 2016. október 16-án. Fotó: Budapest Beacon, Lestyánszky Ádám
Kellenek lelkes, tettre kész, az igazságért küzdő emberek, kellenek felelős vezetők, és kell az összefogás – sorolta Szabó Gábor, mi a siker receptje. „A kérdés persze az, hogy időszerű-e ez manapság? Hát attól tartok, igen. Nem merném azt mondani, hogy igaz világban élünk. Nagyon sok okból hazugságok vesznek körbe bennünket. Ezek gyakran anyagi érdekből, gyakran esetleg rövidlátó politikai haszonszerzésből születnek – folytatta a rektor, aki szerint a problémáink most is megvannak. Ezeket az 56-os forradalom receptjével lehetne megközelíteni. „Ez egészen biztosan ma is megoldást jelent a külső és belső problémáinkra, melyekből természetesen jócskán van” – jegyezte meg Szabó Gábor.
A szenátusi ülésen Áder János köztársasági elnök is beszédet mondott. Történelmi visszatekintésében egyebek mellett úgy fogalmazott: „A szegedi egyetemisták a maguk sorsáról akartak dönteni, de ennél sokkal többet tettek. Hangot adtak a kételynek, szavakba öntötték az elégedetlenséget, kimondták a kimondhatatlant: elég volt a hazugságok kényszeréből, elég volt a légvárakra épített gazdaságból, a kiszolgáltatott társadalomból, a fenntarthatatlan termelésből, az örökös hiányból, a mindenhová beszivárgó zsarnokságból. Elég volt a nemzet elnémításából, a szovjet tanácsadók parancsaiból, a Kreml urai előtti hajbókolásból.”
Az ünnepi szenátusi ülés után – visszatérve a hatvan évvel ezelőtti események helyszínére, az Auditorium Maximumba – jelenlegi és korábbi diákok előtt mások mellett Lejtényi András is megkapta a hallgatói mozgalomért emlékplakettet, melyet lánya vett át a nevében, és amelyet Kiss Tamás, valamint az elmúlt évek sorozatos botrányai miatt a sajtó kereszttüzébe került Török Márk, a Szegedi Tudományegyetem Egyetemi Hallgatói Önkormányzatának (EHÖK) elnöke adott át.
Török Márk, Catherine Lejtényi és Kiss Tamás. Fotó: Budapest Beacon, Lestyánszky Ádám
Catherine rövid beszédében egyebek mellett említést tett a néhány perccel korábban, Áder Jánossal történt eszmecseréjéről, Kiss Tamás ugyanis bemutatta őket egymásnak. Elmondása szerint a köztársasági elnök viszonylag hamar szóba hozta a menekültkérdést, ő azonban aligha meglepő módon inkább a német, mintsem a magyar kormány álláspontját osztja ebben a kérdésben, szóval nem túlzás azt állítani, hogy élesen ellentmondott az államfőnek, akivel aztán hosszú percekig beszélgettek még a kérdésről.
A jogi kar hallgatói vasárnap reggel megkoszorúzták Lejtényi András a kar épületében található emléktábláját, éjfélkor pedig közös gyertyagyújtással emlékeztek meg róla. Lánya mindkét eseményen részt vett. Utóbbiról röviden annyit mondott: „megérintett, ők valóban szeretik az édesapámat”.
Lejtényi András emléktáblája. Fotó: Budapest Beacon, Lestyánszky Ádám
(A cikk elkészültében közreműködött Tóth Csaba Tibor, a Budapest Beacon egykori munkatársa, valamint Jancsák Csaba, a Szegedi Tudományegyetem docense.)
Amennyiben tetszett a cikkünk, és a jövőben is olvasna hasonlókat, itt lájkolhatja az oldalunkat (ha már korábban lájkolt minket, akkor ne kattintson!):