“Kezdetben teremté Isten az eget és a Földet. A Föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén. És mondá Isten: legyen világosság, és lőn világosság.” (Mózes I. könyve – A teremtés)
Körülbelül ezren vettek részt a kultúra és az érte dolgozók nyomora elleni tüntetésen, amelyet a Közművelődési és Közgyűjteményi Dolgozók Szakszervezete (KKDSZ) szervezett Budapesten. A résztvevők a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) épülete elől fáklyákkal a kezükben vonultak át az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) elé, ahol petíciót adtak át. A békés, már-már túlságosan is nyugodt hangulatot talán csak Schilling Árpád, és Gulyás Balázs szónoklata törte meg. A tüntetők között közismert személyek is feltűntek: ott volt soraikban például Vajda Zoltán, a 60 ezren a MAGÁN nyugdíjukért tüntetés szervezője, és Mécs Imre, volt SZDSZ-es, majd MSZP-s politikus is.
A tüntetés színpadát a korábbi kisebb tüntetésekhez hasonlóan ezúttal is egy kisteherautó platója jelentette, ahova elsőként Mészáros Balázs, a KKDSZ országos elnökségének tagja lépett, aki később az egész rendezvényt végigkonferálta. A köszönetnyilvánítások után Mészáros arról beszélt, hogy a korábbi tüntetéseken a szónokok csak a múlt és a jelen kárhoztatásával voltak elfoglalva, ezért ezen a rendezvényen nem eshetnek ebbe a hibába. A KKDSZ egy nagyon egyszerű és pozitív célkitűzés érdekében szeretne mozgósítani. Mészáros ekkor a zsebébe nyúlt, és egy könyvet vett elő, azt, amely szerinte az európai kultúra alapja, és felolvasott belőle egy részt:
Magyarországon percről percre egyre sötétebb lesz, ezért: “Legyen világosság!” – fogalmazta meg a KKDSZ célját Mészáros, aki ezt háromszor – egyre hangosabban – elismételtette a jelenlévőkkel.
1823 január 22-én látta el kézjegyével a Himnuszt Kölcsey Ferenc. Ennek a dátumnak állít emléket a Magyar Kultúra Napja, és ez az, amiért pont most – 2 nappal előtte – gyűltek össze az érte dolgozó emberek, mert azt a napot munkában ünneplik majd. De tényleg ünnep ez – tette fel a kérdést Mészáros. Egy méltatlanul elfelejtett költő méltatlanul elfelejtett művének ünnepe ez – a Himnuszt egyre kevesebben éneklik a nyilvános rendezvényen – ez pedig nagy keserűség. Méltatlan ez, ezért nem hagyhatjuk – mondta a szakszervezet szónoka, és színpadra szólította Zsolnay Júlia színművésznőt, aki elszavalta a Himnuszt.
Az Akadémia épületének homlokzata visszhangzotta Kölcsey szavait, amelyek az egész teret betöltötték. A színművésznő után néhány szóban még visszavette Mészáros a mikrofont, és biztosította arról a jelenlévőket, hogy Európa velük van, ezért ne keseregjenek.
Európa üzenetét az Európai Közszolgálati Szövetség regionális titkára hozta el, aki szolidaritását fejezte ki, és azt mondta a tüntetőknek: tudjuk, hogy Magyarországon a kulturális ágazatot és az ott dolgozókat a kormányok éveken át háttérbe szorították, tudjuk, hogy 10 éve nem volt béremelés, és a szegényes fizetés éppen csak a túlélésre elegendő, ezért 20 ország 80 szakszervezete támogatja a magyar dolgozók küzdelmét. A magyar kormánynak fel kell ismernie, hogy a kultúra alapvető emberi érték minden országban, ám amíg ezt nem ismeri fel, addig is legyetek erősek – tolmácsolta az európai szakszövetségek üzenetét Josef Krejbych.
Csóti Csaba, a KKDSZ alelnöke következett a színpadon – utolsóként az MTA előtt. Éljenek mindazok, akik ma este itt Budapesten, és számos vidéki városban fényt gyújtanak a magyar kultúráért – kezdte beszédét. Tudjuk, hogy a kultúrában dolgozók sem erkölcsileg sem anyagilag nincsenek megbecsülve – ők a nemzet napszámosai -, márpedig kultúra nélkül nem csak nem lehet boldogan élni, kultúra nékül nemzet sem lehetséges – mondta Csóti.
Beszéde után a menet elindult a Szalay utca és benne az Emmi épülete felé, azonban egy rövid időre még megállt a KKDSZ központja előtt. Az épület falára egy hatalmas molinó volt kifeszítve, melyen az állt: “ Üzenjük Brüsszelnek: Tiszteletet a magyaroknak”- Orbán Viktor, alatta pedig: “Üzenjük a magyar kormánynak: Tiszteletet a kultúrának!”.
Itt Papp Katalin muzeológus, a KKDSZ másik alelnöke vette kezébe a mikrofont, aki azt a kérdést tette fel: vajon érti-e a magyar kormány, hogy mit jelent a kultúra, miközben százmilliárdok mennek el látványberuházásokra. A kormány a várba költözne, veszélyeztetve ezzel a közgyűjteményeket, a Nemzeti Galéria páratlan anyagát, valamint a nemzet könyvtárát, amelyeket az egykor mocsaras városligetbe telepítenének óriási költségek mellett. Eközben a kisebb vidéki intézmények a túlélésért küzdenek. “Fontos a szakmaiság?” – tette fel a kérdést Papp, ami után rögtön megemlítette L. Simon László nevét, a tömeg pedig hangos fújólással nyilvánította ki véleményét az államtitkárról. A kormány Papp szerint nem fogja azt csinálni, amit a szakma kíván, és mára már a látszat sem érdekes, miközben a dolgozók félnek, hogy még azt a munkahelyüket is elveszítik, ahol 2002 óta folyamatosan csökken a reálkeresetük. “A kultúra maga az ember, a kulturálatlanból lesz az embertelen” – zárta beszédét a KKDSZ alelnöke.
Ezek után a kisteherautó lassan elindult a tömeg előtt, miközben újfent Mészáros vette kezébe a mikrofont, és emlékeztetett: a minisztériumban, amely elé vonulnak, Klebersberg Kuno ült egy sokkal nehezebb gazdasági helyzetben, egy lerombolt országban, szegénységben, Trianon után, mégis tudta, hogy mi a teendő. Több ezer népiskola és számos egyetem alakult azért, mert Klebersberg úgy tartotta: a magyar nép kultúrfölényét az biztosítja szomszédaival szemben, ha műveltebb, mint a környezete.
A tömeg lassan elindult, miközben azt skandálta: legyen világosság!
A minisztérium elé érve aztán megállt a teherautó, ahol Kiss Ernő, a KKDSZ elnökségi tagja felolvasta a szakszervezet petícióját, amelyet később a minisztérium illetékese át is vett.
A petíció pontjai:
- Követeljük azonnali bértárgyalások megkezdését az Emmi, a Nemzetgazdasági Minisztérium (NGM), és a KKDSZ megállapodási joggal felruházott vezetői között.
- A bértárgyalások alapja a bértáblák szerinti legkisebb nettó illetmény legyen legalább azonos a számított létminimummal, a többi illetmény összege a tábla arányában emelkedjen.
- A közgyűjteményi és közművelődési szférát érintő azonnali béremelés időpontja és mértéke legyen független a szféra ágazataira kidolgozandó életpályamodellek életbelépési időpontjától és mértékétől.
- Követeljük a nyugdíjkorhatár változásának harmonizálását a bértáblával.
- A bértárgyalásokon a megkötött megállapodást, illetve a megállapodásokat valamennyi megállapodó fél tekintse érvényesnek úgy a központi, mint az önkormányzati közgyűjteményi és közművelődési intézményrendszerre. A kormány adjon kiegészítő normatív támogatást a béremelések végrehajtáshoz.
- A 2016 évi költségvetésben történjen meg a teljes állami és önkormányzati közgyűjteményi és közművelődési intézményrendszer működési feltételeink pénzügyi megerősítése, a vonatkozó normatívák és az ágazathoz tartozó nemzeti intézmények támogatásainak megnövelésével.
A tömeg felkiáltással jelezte: “igen, egyetértek”
A petíció átadása után a kisteherautó keresztbe fordult a Szalay utca közepén, alig néhány méterre a Kossuth tér sarkától, és platójára lépett a következő szónok, Trencsényi László egyetemi tanár, a Hálózat a Tanszabadságért alapítója, aki mielőtt belekezdhetett volna beszédébe, a tömeg váratlanul azt kezdte skandálni: “Orbán takarodj, vidd az összes haverod”.
Trencsényi, miután a tömeg elcsendesült, azzal kezdte: azeri baltával hasították szét a művelődési központok rendszerét. Tanárember lévén rendhagyó irodalomórává változtatta beszédét Trencsényi, és idézett Babitstól, Radnótitól, emlékeztetve vele a tömeget a politikusok gazdagodására, az egyszeri és eldobható embereket képző oktatási rendszerre, a lezüllesztett iskolákra. Trencsényi egy kérdéssel zárta beszédét: “Vajon az illiberális demokrácia meddig engedi meg magának azt a látszatot, hogy az utcán elmondhassuk az akaratunkat, kifejthessük véleményünket?”
A következő szónok Schilling Árpád Jászai Mari-díjas rendező volt, aki szerint nincs értelme semmiféle tárgyalásnak, mert “ennek az elitnek nincs szüksége tárgyalásra”, ez a kormány nem akar tárgyalni senkivel. Kiderült, hogy nincs más megoldás, mint tüntetni, amit jó volt látni, ugyanakkor az is látszott, hogy a tüntetők egyre többfelé esnek szét, a szervezők egymást kezdték kritizálni, Schilling szerint azonban ezt a luxust nem engedhetjük meg magunknak. Össze kell fognunk, mert csak egy nagy tömeg érhet célt. Az összefogás mellett azonban tervekre is szükség van arra az esetre, ha Orbán mégis eltakarodna. Dolgoznunk kell azon, hogy milyen az a világ, amilyet szeretnénk – mondta Schilling, akit Gulyás Balázs, a Százezren az Internetadó elleni tüntetés szervezője követett.
Gulyás szerint a jövő felélését látjuk minden területen. Megújuló energiák megadóztatása, Putyin és Paks, az útdíj is előkerült példaként arra, hogy a kormány ott sarcol, ahol nem kellene. De nem csak a sarcokkal van baj: a kinevezéseknél is a Fideszhez való lojalitás számít. Hiába próbálta a Fidesz elrejteni a Statisztikai Hivatal (KSH) adatait, a szegénység folyamatosan növekszik, miközben most még az érettségi lehetőségét is elvennék sok százezer fiataltól. A Fidesz mindenkit becsapott – mondta Gulyás. A Fidesz a haveroknak adja a pénzt még a válságban is, miközben a könyvtárak napról napra élnek, a múzeumok pedig omladoznak.
Földiák András, a KKDSZ elnöke lépett utolsóként a színpadra, miközben a hideg és a szitáló eső miatt egyre többen indultak haza, a fáklyák zöme is elaludt. Földiák megjegyezte, hogy 19 másik városban is gyertyát gyújtottak a magyar kultúráért, ami hatalmas dolog. A KKDSZ elnöke emlékeztetett: rendkívüli szellemi sötétségben íródott a Himnusz, és minden fejlődés ezután kezdődött el Magyarországon, és vezetett aztán később a forradalomhoz – ezért égnek most a fáklyák. A KKDSZ elnöke beszélt a központosítás által okozott óriási károkról, a dolgozói nyomorról, amik ellen azért nem merünk szólni, mert fél lábbal a feudalizmusban élünk most is, ezért együtt kell megpróbálnunk legyőzni a félelmeinket – zárta beszédét Földiák András.
Garai Róbert színművész József Attila Hazám című versével zárta le a közgyűjteményi és közművelődési dolgozók demonstrációját.
József Attila: Hazám
1
Az éjjel hazafelé mentem,
éreztem, bársony nesz inog,
a szellõzködõ, lágy melegben
tapsikolnak a jázminok,
nagy, álmos dzsungel volt a lelkem
s háltak az uccán. Rám csapott,
amibõl eszméltem, nyelvem
származik s táplálkozni fog,
a közösség, amely e részeg
ölbecsaló anyatermészet
férfitársaként él, komor
munkahelyeken káromkodva,
vagy itt töpreng az éj nagy odva
mélyén: a nemzeti nyomor.
2
Ezernyi fajta népbetegség,
szapora csecsemõhalál,
árvaság, korai öregség,
elmebaj, egyke és sivár
bûn, öngyilkosság, lelki restség,
mely, hitetlen, csodára vár,
nem elegendõ, hogy kitessék:
föl kéne szabadulni már!
S a hozzáértõ dolgozó
nép gyülekezetében
hányni-vetni meg száz bajunk.
Az erõszak bûvöletében
mint bánja sor törvényhozó,
hogy mint pusztul el szép fajunk!
3
A földesúr, akinek sérvig
emeltek tönköt, gabonát,
csákányosokkal puszta tért nyit,
szétveret falut és tanyát.
S a gondra bátor, okos férfit,
ki védte menthetlen honát,
mint állatot terelni értik,
hogy válasszon bölcs honatyát.
Cicáznak a szép csendõrtollak,
mosolyognak és szavatolnak,
megírják, ki lesz a követ,
hisz „nyiltan” dönt, ki ezer éve
magával kötve mint a kéve,
sunyít vagy parancsot követ.
4
Sok urunk nem volt rest, se kába,
birtokát óvni ellenünk
s kitántorgott Amerikába
másfél millió emberünk.
Szíve szorult, rezgett a lába,
acsargó habon tovatûnt,
emlékezõen és okádva,
mint aki borba fojt be bûnt.
Volt, aki úgy vélte, kolomp szól
s társa, ki tudta, ily bolondtól
pénzt eztán se lát a család.
Multunk mind össze van torlódva
s mint szorongó kivándorlókra,
ránk is úgy vár az új világ.
5
A munkásnak nem több a bére,
mint amit maga kicsikart,
levesre telik és kenyérre
s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.
Az ország nem kérdi, mivégre
engedik meggyûlni a bajt
s mért nem a munkás védelmére
gyámolítják a gyáripart.
Szövõlány cukros ételekrõl
álmodik, nem tud kartelekrõl.
S ha szombaton kezébe nyomják
a pénzt s a büntetést levonják:
kuncog a krajcár: ennyiért
dolgoztál, nem épp semmiért.
6
Retteg a szegénytõl a gazdag
s a gazdagtól fél a szegény.
Fortélyos félelem igazgat
minket s nem csalóka remény.
Nem adna jogot a parasztnak,
ki rág a paraszt kenyerén
s a summás sárgul, mint az asztag,
de követelni nem serény.
Ezer esztendõ távolából,
hátán kis batyuval, kilábol
a népségbõl a nép fia.
Hol lehet altiszt, azt kutatja,
holott a sírt, hol nyugszik atyja,
kellene megbotoznia.
7
S mégis, magyarnak számkivetve,
lelkem sikoltva megriad –
édes Hazám, fogadj szivedbe,
hadd legyek hûséges fiad!
Totyogjon, aki buksi medve
láncon – nekem ezt nem szabad!
Költõ vagyok – szólj ügyészedre,
ki ne tépje a tollamat!
Adtál földmívest a tengernek,
adj emberséget az embernek.
Adj magyarságot a magyarnak,
hogy mi ne legyünk német gyarmat.
Hadd írjak szépet, jót – nekem
add meg boldogabb énekem!