[A Lex CEU elleni egyik tüntetés, 2017. április 9-én, Budapesten. Fotó: Budapest Beacon]

Az alábbiakban minimális szerkesztéssel, teljes egészében közöljük Jan–Werner Müllernek, az amerikai Princeton Egyetem politológiaprofesszorának az amerikai The New York Review of Books nevű lapban megjelent írását.

Az egyetemekkel szembeni szigorú fellépés a jobboldali populizmus egyre szofisztikáltabb repertoárjának legújabb eleme? Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke, egy európai antiliberális kormány régi úttörője, Donald Trump csodálója arra fogad, hogy az, ennek következményei pedig jóval túlnyúlnak Magyarország határain. Az amerikai-magyar befektető és filantróp Soros György által alapított és támogatott Közép-európai Egyetem (CEU) bezárását célzó új törvényről van szó, ám nyilvánvaló, hogy ez egy nagyobb léptékű kulturális háború része a liberális értékek ellen, illetve egy nagyon konkrét kísérlet arra, hogy Orbán ellenőrzése alá vonják bármely, Magyarországon még megmaradt független intézményt. Mind az Európai Parlament, mint pedig az Egyesült Államok Külügyminisztériuma a törvény felfüggesztéséért emelte föl a szavát, de az nem biztos, hogy meg is tudják állítani Orbánt.

Az utóbbi években Orbán Viktor minden más európai országnál autoriterebb irányba tolta el Magyarországot. 2010 óta új alkotmányt írt, legyengítette a bírói testületet, kormánybarát oligarchák kezébe juttatta a hírmédia nagy részét, kiépítette a haveri kapitalizmus rendszerét, ahol a gazdasági siker egyre inkább a pártjához fűződő kapcsolattól függ. Emellett szélsőségesen kemény álláspontra helyezkedett a menekültekkel kapcsolatban, kerítést építtetett a szerb határra és olyan, a kormány által fizetett hirdetéseket jelentetett meg, amelyek a menedékkérőket olyan illegális bevándorlóknak állítják be, akik fenyegetést jelentenek a nemzet keresztény-európai identitására.

Bárki azt gondolta volna, hogy a nemzet jólétét valójában sokkal inkább veszélyezteti Orbán az oktatás minden szintjén megvalósított drasztikus kiadáscsökkentése; ritka az olyan kormány a mai világban, mely elkötelezettnek tűnik abban, hogy társadalmát kevésbé tegye okossá. 2010 óta drámai mértékben csökkent az egyetemi hallgatók száma, miközben a tankötelezettség korhatárát a korábbi 18 évről 16 éves korra szállították le. Orbán az önmaga által hirdetett „illiberalizmus” felé fordulás részeként elővette a „munkaalapú állam” elképzelését. Elvben egy ilyen állam ellentéte az olyan államközösségnek, ahol a pénzügyi spekuláció teremti meg a javak legnagyobb részét, a gyakorlatban azonban ez közmunkaprogramot jelent – különösen a romák számára – amit a kritikusok rendkívül kizsákmányolónak tartanak; ennek eredménye lett, hogy megkísérelték az elsősorban kétkezi munkaerő létrehozását, ahol mindenki tudja, hol a helye, és leginkább arra törekszik, hogy a német ipar foglalkoztassa (a Mercedes jelenleg is euró-milliárdokat költ új gyáregységére közép-Magyarországon.)

Orbán pártja évek óta próbálja ellenőrzése alá vonni az ország felsőoktatási intézményeit. Nagy hatalmú kancellárokat nevez ki, és az akkreditációs folyamtokon keresztül igyekszik befolyásolni azt is, hogy mit tanítanak (emellett kiadtak egy új, rendkívül nacionalista tantervet is az iskolák számára). Maradt azonban egy szigete a függetlenségnek és a kritikus gondolkodásnak: a CEU, egy olyan posztgraduális intézmény, amelyet 1991-ben alapítottak meg 1440 tanulóval és kiváló, a világ minden tájáról érkező tantestülettel.

Március 28-án Orbán pártja, a Fidesz a beterjesztette a Parlament elé a felsőoktatási törvény módosítását, melynek célja lényegében a CEU bezárása. A javaslatot kiemelt nemzeti érdekekre hivatkozva egy héten belül el is fogadták. Az egyetemek vezetőinek, huszonnégy Nobel-díjas tudósnak és számos politikus – az Atlanti-óceán mindkét partjáról – nemzetközi tiltakozási hulláma ellenére – hogy a Budapesten nyolcvanezer utcára vonuló tüntetőt ne is említsük – a törvényt rövidesen aláírta Áder János köztársasági elnök, Orbán hű szövetségese.

Az új törvény nem említi közvetlenül a CEU-t, abban csak azt kötötték ki, hogy azoknak a nem-európai országokban akkreditált egyetemeknek, melyek a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) tagországaihoz tartoznak, a saját országukban is teljes képzési központtal kell rendelkezniük ahhoz, hogy Magyarországon is diplomát adhassanak. Ez a feltétel csak egyetlen egyetemet érint: a CEU-t, melynek alapszervezete New York államban van, viszont nem folytat képzést és nem végez kutatást az Egyesült Államokban. A törvény emellett lehetetlenül szűk határidőt szab az amerikai képzési központ létrehozására is, biztosítva ezáltal, hogy a CEU ne fogadhasson újabb hallgatókat 2018 elejétől.

A Fidesz politikusai nem rejtették túlzottan véka alá az új törvény mögött álló valósi motivációt. Soros, a CEU alapítója hosszú évek óta a nyílt társadalmak értékeit hirdette: a szabadságot, a toleranciát és a jogállamiságot. Bár a kormány szóvivői csak úgy emlegetik, hogy a „Soros-egyetem”, az üzletember nem irányítja az intézmény működését a színfalak mögül, nemhogy politikai eszközként használná azt. Olyan civil szervezeteket finanszírozott, melyek megvédik az emberi jogokat, és küzdenek a korrupció ellen Magyarországon. Soros amellett szállt síkra, hogy Európának egy viszonylag alacsony célszámot kellene rögzíteni a menekültek éves befogadására – hogy ne vállalják be oly sokan a gyakran halálos kimenetelű átkelést a Földközi tengeren. A felsőoktatási törvény módosításának beterjesztése előtt néhány héttel Schmidt Mária kormányközeli történész azzal támadta a CEU-t, hogy „gender studies” képzést (társadalmi nemek tanulmánya) folytat, egy kormányközeli újság pedig azzal vádolta meg az egyetemet, hogy csak azért rúgtak ki onnan oktatókat, mert magyarok voltak. A kormány propagandagépezete megpróbálta a CEU-t, a világ egyik legsokoldalúbb egyetemét – 115 országból érkeztek hallgatói – összekötni a migrációval is, ami pedig szükségszerűen összekapcsolható a terrorfenyegetettséggel.

Németh Szilárd, a Fidesz alelnöke már év elején azzal fenyegetőzött, hogy az állam minden rendelkezésére álló eszközzel meg fogja kísérelni a Soros által finanszírozott civil szervezetek „kitakarítását” az országból, ezek ugyanis szerinte a globális kapitalistákat szolgálják, és a politikai korrektséget támogatják a nemzeti kormányokkal szemben. A parlamenti vita alatt Balog Zoltán, az „emberi erőforrások” minisztere (alá tartozik az oktatásügy is) azzal vádolta meg Sorost, hogy „világszerte lejáratókampányba kezdett” Magyarország ellen, és a nemzetközi szintű tiltakozások csak arra voltak jók, hogy lerántsák a leplet Soros hálózatának hatalmáról.

Mindemellett, Orbán mintha elszámolta volna magát abban a tekintetben, hogy a Trump-kormány milyen mértékben támogatja majd a Soros elleni támadást. A Fidesz hangadói továbbra is hangsúlyozták, hogy a CEU-t meg lehet menteni, ha Magyarország és az „amerikai kormány” új nemzetközi megegyezésre jut az egyetem működésével kapcsolatban. Egyértelmű, hogy Orbán abban reménykedhetett, Trump esetleg leül vele, és együtt alázzák majd Sorost. És valóban, Donald Trump nem mondható Soros barátjának, hiszen számos demokrata jelöltet támogatott, és olyan előrejelzést tett közzé, miszerint az ingatlanfejlesztőből lett Trumpra csúfos bukás vár majd az elnöki székben. Orbán múlt nyáron első európai vezetőként állt ki Trump mellett, de hiába várt bármiféle politika kitüntetésre. Mintha Budapesten senki nem vette volna észre, hogy az amerikai egyetemek nem a szövetségi kormány jogköre alá tartoznak. (És azt sem, hogy, mint Charles Gati, magyar-amerikai történész mondta, egyetlen amerikai elnök sem fog évente fél óránál többet Magyarországra szánni.) Az Egyesült Államokban még a konzervatívok sem nézték jó szemmel, hogy egy amerikai intézményt be akarnak záratni külföldön; több szenátor, köztük John McCain és Orrin Hatch is felszólította Orbánt, hogy egyezzen meg a CEU-val. Végülis, ha a CEU megy, hogyan lehet biztonságban a bejrúti vagy a kairói amerikai egyetem? Még Trump külügyminisztériuma is hevesebben reagált – legalábbis az ügy elején – mint több európai partnere.

Mindeközben ahelyett, hogy megszerezte volna a magyar nép támogatását egy viszonylag kivételezett helyzetben lévő egyetem megtámadása miatt, a Fidesz-kormány elsöprő ellenállásba szaladt bele. Egyes becslések szerint a CEU áprilisi megleckéztetése miatti tüntetések a legnagyobbak voltak Orbán 2010-es hatalomra kerülése óta. A tiltakozások, melyeknek magam is tanúja voltam, a középiskolai tanulók és tanáraik együtt meneteltek idősebb párokkal; a hangulat komoly volt, de feszült nem – a demonstrálók humorral és szatirikus felszólalásokkal szórakoztatták magukat. A kormánybarát média magyarázata arról szólt, hogy minden tüntetőt Soros fizetett és utaztatott ide; röviddel ezután a tiltakozók papírrepülőket tartottak a magasba, melyekre azt írták hogy: „Soros Airlines”, miközben azt énekelték, hogy „Repülővel jöttünk”, sőt olyan is volt, aki egy régi kerékpárra a „magánrepülő” feliratot pingálta. Akárcsak az Egyesült Államokban, úgy magyar konzervatívok egy csoportját – köztük állami egyetemek vezetőit – is mélységesen aggasztotta a felsőoktatási-törvény módosításának szélesebb hatása, és védelmükbe vették a CEU-t, mint „Magyarország egyik kapuja a világra”. Az amerikaiakkal ellentétben ők valódi személyes kockázatot is vállaltak, amikor nyíltan kimondták, hogy Orbán immár átlépett egy határt.

A tiltakozások folytatódtak, és most már sokkal többről szólnak, mint a CEU. Az állampolgárok a jogállamiság helyreállítását követelik, és bírálják Orbán Vlagyimir Putyinhoz fűződő egyre szorosabb viszonyát is (Putyintól hatalmas hitelt kapott Magyarország a paksi atomerőmű megújítására és kibővítésére). A kormány válaszul kiszélesítette a civilek elleni támadást, és olyan törvényt alkotott, melyben a civil szervezeteket arra kötelezik, hogy egyértelműen tüntessék fel, amennyiben külföldi támogatást kapnak. Ez – a megközelítést Putyin indította el – célkeresztbe veszi a Soros által támogatott kezdeményezéseket Magyarországon. Ahogyan azt a kormány képviselői magyarázták: „Nem rossz dolog, ha egy kis csillag, vagy megjegyzés kerül azon szervezetek neve mellé, akiket Soros György támogat”. 

Az Európai Unió ugyanakkor keveset tett eddig a magyar kormány megállítása érdekében. Orbán továbbra is védve van a tényleges brüsszeli nyomástól, mivel pártja, az Európai Néppárt (EPP) pártcsalád tagja, amely a legnagyobb pro-európai kereszténydemokrata pártokat tömörítő csoport az Európai Parlamentben. Helmut Kohl elhíresült mondása szerint a kereszténydemokraták nem azért építették Európát, hogy azután a szocialistákra hagyják azt – így az Európai Parlamentben egy nagy többség, beleértve az olyan nagy nemzeti pártokat, mint a Fidesz is, már régóta rendkívüli fontossággal bír.  Orbán bohóckodása – önkényuralom otthon és agresszív, Merkel bevándorláspolitikája elleni retorika külföldön – gyakran feszült kapcsolathoz vezetett az európai pártcsaládjával, de miután gyengéden megdorgálták őt, az EPP mindig elnéző volt.

Orbán egyértelműen azt gondolhatja, hogy Trump győzelme érvényesítette menekültellenes álláspontját, most pedig arra pályázik, hogy az egész európai jobbközép vezetőjévé váljon. A máltai EPP-kongresszuson márciusban előadott beszédében a keresztény-nemzeti Európa látomását hirdette. Tüzes kommunikációja, miszerint a baloldal feltehetőleg tönkreteszi Európát azáltal, hogy annyi muszlimot enged be, amennyit csak lehet, általában csak a szélsőjobbnál talált nyitott fülekre, ám ez a 2015-ös menekültválság során megváltozott, amikor Magyarország kerítést épített a déli határára a nyugat-balkáni útvonalon érkező szíriai menekültek távol tartására. Angela Merkel koalíciós partnere, a bajor Keresztény Szocialista Unió (CSU) meghívta Orbánt, hogy helyezze nyomás alá Merkelt annak érdekében, hogy felhagyjon menekültbarát irányelveivel. Németország számára, amely idén döntő fontosságú választások elé néz, Orbán udvarlásának következményei nagyobb jelentőséggel bírnak, mint amekkorának elsőre tűnik, olyasfajta, mint amikor a brit konzervatívok rádöbbentek Nigel Farage-ra és a Brexit-re.

A magyar kormány a maga részéről régóta hisz abban, hogy politikailag sokat nyerhet Brüsszel ostorozásából. A CEU elleni támadás egybeesik egy közérthető, EU-ellenes hazai kampánnyal, melynek az „Állítsuk meg Brüsszelt!” címet adták. Hivatalosan a kampányt „Nemzeti Konzultáció” címmel illették, és nyolcmillió állampolgárnak postázták el a rendkívül manipulatív kérdéseket tartalmazó kérdőívet. Azt sugallták, hogy az EU magasabb adókulcsokat akar Magyarországra kényszeríteni, és illegális bevándorlókat akarnak betelepíteni. Számos magyar megfigyelő jegyezte meg ironikusan, hogy olyan országban bonyolítanak le ilyen kampányt, ahol a GDP 5,5 százaléka az EU-tól érkezik, és a munkahelyek hatvan százaléka az európai közös piactól függ. Az „Állítsuk meg Brüsszelt!” feliratú plakátok olyan hirdetőtáblák mellett is feltűntek, melyek például azt hirdették, hogy „ez a kórház az EU segítségével újult meg”.

Ez az égbekiáltó álszentség már túl sok volt az Európai Bizottságnak. Az EU vezető testülete pontról pontra cáfolta a konzultációs kampány állításait (míg néhány tiltakozó Magyarországon a plakátok szövegét átírta arra, hogy „Állítsuk meg Moszkvát!”). Brüsszel emellett jogi eljárást is kezdeményezett, azt állítva, hogy a CEU-elleni törvénymódosítás az EU közös piacra vonatkozó irányelveivel is szembe megy – például a szolgáltatások nyújtására vonatkozó szabályokkal –, továbbá az EU olyan alapértékét is sérti, mint a tanszabadság. Az ügyet beterjesztő uniós biztosnak, a holland szociáldemokrata Frans Timmermansnak maga Orbán Viktor válaszolt az Európai Parlamentben, aki ismét azzal a váddal állt elő, hogy az országot meg kell védeni az amerikai spekulánstól, aki milliók életét tette tönkre. Timmermans egy német hetilapnak adott interjúban azt mondta, Orbán antiszemita retorikát alkalmazott.

Egy április végi, kulcsfontosságú brüsszeli találkozón az EPP vezetői mintha még egyszer elengedték volna Orbánt. „Azt mondták, viselkedjek” – mondta Orbán a The Economist riporterének, teátrálisan magára vonva a figyelmet. A magyar újságíróknak azt magyarázta, hogy folytatni fogja a küzdelmet az ország nemzeti érdekeiért. Az EPP vezetői kérdőre vonták Orbánt az „Állítsuk meg Brüsszelt!” kampány miatt is, amire a magyar miniszterelnök ravasz módon úgy reagált, hogy az egy jóhiszemű igyekezet az EU megreformálása érdekében. Ugyanazon a hétvégén, amikor az EPP-találkozóra is sor került, a magyar állami televízió egy új hirdetést kezdett sugározni, ami azt sugallta, hogy a Soros által támogatott brüsszeli bürokraták arra igyekeznek rákényszeríteni Magyarországot, hogy még több illegális bevándorlót fogadjon be.

Orbán egyre eszkalálódó EU-ellenes kirohanásainak fényében néhány régi kereszténydemokrata szövetségese talán végül átgondolja, hogy támogassa-e. Végülis, kritizálják az olyan szélsőjobboldali populistákat, mint Marine Le Pen, amiért Európa-ellenes nyelvezetet használ, de Orbán nyelvezete sem más. Az EPP egyik politikusa arra szólította fel Orbán pártját, hogy „csak lépjenek le”. Május 17-én az Európai Parlament többsége megszavazta azt a határozatot, melyben a CEU-törvény hatályon kívül helyezését és a civil szervezetek elleni törvény visszavonását kérik, valamint indítványozták a magyar kormány jogainak felfüggesztését az EU-n belül – ez egy rendkívül erős jelzés, ugyanakkor ennek nem lesz azonnali, gyakorlati hatása. Több EPP-tag is megszavazta a határozatot, vagy inkább tartózkodott, mintsem az ellen szavazott volna – mégis, a csoport vezetője, Manfred Weber, a német CSU politikusa úgy döntött, folytatja Orbán támogatását. A szeptemberi választások előtt időszakban Merkel tűz alá kerül az Európai Parlament korábbi elnöke, a szociáldemokrata Martin Schultz irányából is, akinek vitathatatlan pro-európai érdemei vannak, így minden ösztönzés Merkel rendelkezésére áll, hogy bizonyítsa kiállását az európai értékek mellett azáltal, hogy megszabadul Orbántól.

Orbán sugallatával szemben (vagy inkább azzal szemben, amit Brüsszel-ellenes kampányával létre kíván hozni) Magyarország semmilyen mérce szerint sem az euroszkeptikusok országa. A CEU az európai uniós integráció szimbóluma, illetve szélesebb körben magáé a Nyugaté. Amikor csatlakoztak az Unióhoz, a kelet-európai emberek azt hitték, végre védve vannak az önkénytől. Ez nagyobb teret ad a „külsősöknek” – elvben legalábbis –, hogy nyomást gyakoroljanak a kormányra. Az EU-ból történő kilépés, a Huxit egy üres fenyegetés, a magyarok nem akarnak Európa fekete bárányai lenni. A tiltakozók azt kiabálták, „Európa, Európa” és az egyik középületre is az EU zászlaját tűzték ki (az ilyen zászlók eltűntek a magyar kormányépületekről).  Ez a teljesen normális, észrevétlen szimbolizmus más EU-tagországokban Orbán alatt bomlasztó cselekedetté vált.

Az olyan szélsőjobboldali populisták mint Orbán, mindig keresik a konfrontáció lehetőségét; olyan hangulatot akarnak teremteni, ahol az állampolgároknak az a meggyőződése, hogy a nemzetet belülről és kívülről is ellenség fenyegeti. Megpróbálják hitelteleníteni a tüntetéseket a bevált putyini (most már trumpi) startégiával, azzal, hogy azt állítják, mindenki, aki az utcára megy, fizetett tiltakozó – ahogyan Trump fogalmazott egy Twitter-bejegyzésében a muszlimok beutazását tiltó rendelete után. Perverz módon a tiltakozások jól jöhetnek a populistáknak: kárörvendhetnek, ahogy a magyar kormány számos tagja teszi is, amiért a nemzetet aláaknázni szándékozó árnyékhálózatok kiléptek a fénybe. Mégis, a populistáknak óvatosnak kell lenniük, nehogy kicsússzon a kezükből a kulturális háborújuk. Orbán talán jóval túllőtt a célon, amikor egyszerre kezdett konfrontálódni a civil társadalommal, az EU-val, Merkellel és az Egyesült Államokkal is: a népszerűségi mutatói meredeken zuhannak a CEU elleni támadás kezdete óta, a fiatal liberálisok által alapított Momentum Mozgalom pedig felbátorodott a tüntetések hatására. Kétséges azonban, hogy ez a 2018-as választásokon a vereséget jelenti-e. A Fidesz már rég bebiztosította, hogy a választási törvény és a választási csalások az ő kezükre játszanak, és bárhogy is legyen, ők nyernek azzal, hogy az ellenzék továbbra is rendkívül megosztott.

És a CEU? Még ha az EU intézményei, az EPP, és nem utolsó sorban az Egyesült Államok úgy is dönt, hogy növeli a magyar kormányra nehezedő nyomást, talán már túl késő. Orbán számára a tétek immár nagyon magasak és nagyon személyesek is egyben – ő áll Sorossal, a nemzet ellenségével szemben, csatlósai gyakran emlegetik a „háború” kifejezést is. Orbánnak azonban nem is kell megnyernie a háborút, csak nem szabad azt elveszítenie. Az idő neki dolgozik: az EU jogi lépései rendre elhúzódnak és az EPP is egyértelművé tette, nem fog valódi lépéseket tenni azelőtt, hogy az EU határozottan kimondaná, Budapest megfelel, avagy nem felel meg az EU szabályainak. Egyetlen egyetem sem működhet a bizonytalanság felhője alatt, ez pedig a potenciális hallgatók és a tanári kar elvesztésével járhat. Ha a CEU menni kényszerül – már folynak a tárgyalások Béccsel és Prágával – az mindazok szégyene lesz, akik hisznek a liberális demokratikus eszményképekben. Európában a második világháború óta először történhet meg, hogy politikai okokból bezárjanak egy egyetemet.

Amennyiben tetszett a cikkünk, és a jövőben is olvasna hasonlókat, itt lájkolhatja az oldalunkat (ha már korábban lájkolt minket, akkor ne kattintson!):