Minden harmadik áldozat Auschwitzban magyar zsidó volt. Itt lelte halálát közel félmillió honfitársam. Ők azok, akiket Magyarország német megszállása után a magyar állami szervek közreműködésével alig néhány hét leforgása alatt szisztematikus kíméletlenséggel gettókba zártak, majd ide Auschwitzba deportáltak. Ez a hely Magyarország legnagyobb temetője.

– Áder János köztársasági elnök, 2014. április 28.

(A holokauszt áldozatai és leszármazottaik) még mindig elő akarják nekünk írni, kit gyászolhatunk, és kit nem, kiért könnyezhetünk, és kiért nem. Empátiát írnak elő a számunkra az év minden napjára, miközben bezárják a szívüket, süketek és vakok maradnak mások fájdalmai iránt. 

– Schmidt Mária (fenti képen), nemzetközi csoportvezető, “Sorsok Háza” Holokauszt múzeum

Alig több mint 70 évvel ezelőtt, két évtizednyi állami antiszemitizmus csúcsosodott ki annak a törvénynek az elfogadásában, amely előírta a magyar zsidók számára, hogy sárga csillagot tegyenek magukra és házaikra. Röviddel ezután 437.000 magyar zsidót gyűjtöttek össze és deportáltak Auschwitzba, ahol legtöbbjük a megérkezést követő néhány órán, vagy napon belül életét vesztette.

A magyar kormány hivatalosan csak 2004-ben – mintegy 15 évvel a kommunizmus bukása után – ismerte el az állam szerepét a háború előtti magyar zsidóság mintegy egyharmadának deportálásában és meggyilkolásában a II. Világháború idején.

Orbán Viktor nacionalista, populista kormányának a jelenlegi narratívája pontosan az, amit számos jobboldali hallani akar: Magyarország 1944. március 19-i német megszállása legalább annyira volt minden magyar tragédiája, mint a faji alapon üldözötteké.

A német megszállás vitatott Szabadság téri emlékműve, amely egy sast (Németország) és Gábriel arkangyalt (keresztény Magyarország) ábrázolja, fizikailag is megtestesíti ezt a narratívát (annak ellenére, hogy Orbán Dávid Katalin művészettörténésznek írt levelében azt írta, az arkangyal minden ártatlan áldozatot jelképez).

Ez az értelmezés kényelmesen figyelmen kívül hagyja a kormány érintettségét az 1944. március 19. előtti eseményekben, beleértve az 1941 augusztusában Kamenec-Podolszkijba deportált zsidók meggyilkolását, valamint az újvidéki zsidók magyar csapatok általi meggyilkolását 1942 januárjában. Azt a tényt is meghazudtolja, hogy ezt megelőzően mintegy 100 zsidóellenes törvényt és szabályt fogadott el a magyar parlament.

Schmidt Mária, vezető magyar történész, aki az új „Sorsok Háza” holokauszt múzeum megszervezéséért felelős bizottságot vezeti, felkarolta a jelenlegi kormány narratíváját. A valasz.hu (a Nyerges Zsolt Fidesz-oligarcha tulajdonában lévő kormány oldali Heti Válasz újság online változata) honlapon közzétett legfrissebb cikkében azt írja, hogy azok, akik kritizálják a kormány magatartását, részesei egy olyan “egyetemes mindentudó csoportnak, akiknek a nemzeti érdek nem is számít”.

Schmidt része annak a növekvő magyar jobboldali értelmiségi kórusnak, amely azt szándékozza érthetően kimondani, hogy sok magyar neheztelve érez a holokauszt túlélőivel és leszármazottaikkal szemben, akik feltételezésük szerint 1944 tragédiáját saját politikai, társadalmi és gazdasági előnyük megszerzésére akarják használni, mialatt kisebbítik, sőt akár figyelembe se veszik a nem-zsidó honfitársaik szenvedését. Még tíz évvel ezelőtt is szinte elképzelhetetlen lett volna, hogy kormányzati tisztségviselők ilyen nézeteket nyilvánosan hangoztassanak. Zuschlag János MSZP képviselőnek nem a hivatali korrupcióban való érintettsége miatt kellett távoznia a parlamenti képviselői posztjáról 2004-ben, hanem a holokauszt áldozataira tett vállalhatatlan megjegyzése miatt.

Ma a tudományos alapú zsidó-szidalmazás teljesen elfogadott Magyarországon.

1944 történelmi örökségéről Schmidt így ír:

Nem egyszer előfordult az is, hogy az áldozatok közül néhányan a későbbiek során tettesek lettek. Az utolsó évtizedek azonban az áldozati státusz abszolutizálásához vezettek. Oda jutottunk, hogy egyes csoportok örökölhető és előnyökre váltható kiváltságnak szeretnék tekinteni felmenőik tragikus sorsát és az „áldozatiságot” ki akarják terjeszteni azokra a generációkra is, amelyek semmiféle atrocitást nem szenvedtek el.

Ezzel, és korábbi „marxista-kozmopolitákra” tett megjegyzéseivel Schmidt retorikája tartalmazza a modern antiszemitizmus szokásos elemeit. A magyar közszereplők óvakodnak attól, hogy elismerjék, hogy amikor a “mindentudókról”, a “marxista kozmopolitákról” és az „internacionalistákról” beszélnek, akkor valójában a zsidókra utalnak. Schmidt Mária sem kivétel ez alól. Amikor Rónai Egon újságíró szembesítette, Schmidt azt állította, hogy „nem kizárólag a magyar zsidókról” beszélt, hanem egy „jelenségről szélesebb értelemben”.

A (emlékmű ellen) tiltakozók közül többen is vannak, akiknek lenne, sőt kellene is mit mondaniuk saját vagy családjuk pártállami múltjával kapcsolatban. Abban bíznak, ha szüntelenül a hetven évvel és a még régebben történtekről beszélnek, megúszhatják, hogy a fenti kérdésekre válaszolniuk kelljen.

Schmidt figyelmen kívül hagyja a német megszállás vitatott emlékművével szembeni kritikákat azáltal, hogy politikai szándékot tulajdonít a becsmérlőknek:

Az emlékmű ellen felhozott érvek arra tesznek kísérletet, hogy identitáspontokat jelöljenek ki a tartósan ellenzékbe szorulni látszó, és talajt vesztett „demokratikus” tábor számára. A „keresztényellenessség”, és a „magyarellenessség” több évtizedes toposzainak felmelegítésével a marxista, internacionalista begyökerezettségű magyar ballibek a „nemzetek meghaladását” hirdető Nyugat-Európában is visszaszorulóban levő tábor legkitartóbb zárványává meszesedtek.

Schmidt azt mondja, az emlékmű emlékeztetni fogja az embereket arra a tényre, hogy Magyarország német megszállása legalább annyira volt minden magyar tragédiája, mint a faji alapon üldözötteké.

Ez az emlékmű a megbékélés emlékművének, az engesztelés emlékművének készül. Mert sokan vannak, az én nagyanyám is, akik a II. világháborúban pusztultak el, bombázásban, ostromban, és még csak jeltelen sírjukat sem ismerjük. És vannak olyan magyar politikusok, közszereplők, akiket politikai meggyőződésük miatt pusztítottak el a nácik, zártak lágerbe, hurcoltak a halálba. Nem azért, amik voltak, hanem azért, amit gondoltak, tettek. Az ő mártíromságuk kevesebbet ér, vagy esetleg említésre sem érdemes?

Még mindig elő akarják nekünk írni, kit gyászolhatunk, és kit nem, kiért könnyezhetünk, és kiért nem. Empátiát írnak elő a számunkra az év minden napjára, miközben bezárják a szívüket, süketek és vakok maradnak mások fájdalmai iránt.

(Szerkesztő: Schmidt megjegyzéseinek fényében nehéz megérteni, hogy miért őt bízták meg annak a nemzetközi csapatnak a vezetésével, amely egy holokausztmúzeum megtervezésért felel, nem pedig a II. világháború során az összes megölt, megsebesített és üldözött magyarnak emléket állító múzeumért. Lehet, hogy ez jár a fejében.)

Hivatkozás:

Schmidt Mária, atv.hu, 2014. július 1.