Jan-Werner Müller. Fotó: Princeton University
Jan-Werner Müller szerint történelmi fontosság szempontjából a vasárnapi népszavazás nem mérhető a Brexithez, de még a Brexitnél is sokkal egyértelműebben mutatja, hogyan nézhet ki egy sötétebb, illiberális Európa a jövőben. Az alábbiakban minimális szerkesztéssel, teljes egészében közöljük az amerikai Princeton Egyetem politológiaprofesszorának a Foreign Policy nevű lapban csütörtökön megjelent írását.
Most vasárnap a magyarokat arra kérik, hogy vegyenek részt a megfigyelők értékelése szerint valamiféleképpen rejtélyes, vagy talán egyenesen értelmetlen népszavazáson. A kérdés, amit Orbán Viktor miniszterelnök jobboldali kormánya feltesz: „Akarja-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését?” Számítani lehet a „nemek” jelentős többségére, de egy ilyen eredmény sem fordítana azon az Európai Unió (EU) által 2015 szeptemberében elfogadott döntésen, ami a menedékkérők letelepítésre vonatkozik, és Magyarországon sem lenne semmilyen közvetlen jogi következménye.
Az viszont nem kétséges, mit tehet a népszavazás Orbánért, vagy szélesebb politikai projektjének megvalósítása érdekében, ami Vlagyimir Putyin orosz elnök együttműködését is elnyerte. A népszavazás egyszerre vonja el a figyelmet Orbán belföldi problémáiról, és teszi lehetővé számára, hogy megerősítse a róla kialakult egyfajta Merkel-ellenes képet az európai színtéren: erkölcsös vezető, aki megvédi Európa „nemzeti keresztény kultúráját” a „muszlim invázió” civilizációs fenyegetésével szemben. A népszavazást úgy alakították, hogy alátámassza Orbán vízióját egy újra megerősödött nemzetállamok és népek Európai Uniójára, amely nemzetállamok „fel mernek szólalni” Brüsszel ellen.
Orbán víziója egy olyan unió, melyben minden kormány, amely egy kollektívan kötelező döntés vesztes oldalán találja magát, nemzeti népszavazást fog kiírni, hogy megerősítse pozícióját az egyeztetések következő fordulójára. Ez egy olyan unió víziója, amely szétesésre van ítélve.
Nézzünk meg először néhány alapvető tényadatot Magyarországról és a menekültekről. A menedékkérők összlétszáma – akiket a tavaly őszi megállapodás szerint le kellene telepíteni – 1294 fő. Közülük eddig egyetlen egy sem érkezett meg, és nem is várható, hogy valaha megérkezne. Számos megfigyelő véli úgy, hogy a szeptemberi pozsonyi EU-csúcs a tavalyi kvótamegállapodást egy „kézbesíthetetlen levéllé” változtatta.
Mindez talán nem elegendő, hogy lecsillapítsa azt, amit Ivan Krastev „demográfiai elképzelésnek” nevezett. Magyarország már régóta szenved a nemzet kihalásának félelmétől, ami időnként a csökkenő születési arány miatti félelemben testesül meg, időnként az attól való félelemben, hogy kicsi az ország, és nem-indo-európai nyelvet beszélnek a szláv nyelvek gyűrűjében. Azután pedig ott vannak az ország függetlenségének egymást követő elvesztésének emlékei – előbb az Oszmán Birodalom, majd a Habsburgok, végül szovjetek által.
A különböző félelmeket most a közel-keleti bevándorlókra vetítik ki, akiket úgy jellemeznek, mint civilizációs, és kvázi-katonai fenyegetés. Orbán és propagandistái nem spóroltak – a népszavazás és az azt megelőző kampány 11 milliárd forintba kerül (valójában ennél is többe – a szerk.) – és minden létező érzelmi gombot megnyomtak, hogy a magyarokban hisztériát keltsenek a muszlimokkal szemben.
Lázár János Miniszterelnökséget vezető miniszter szerint a tét nem kevesebb, mint a nemzet „hosszútávú túlélése” – Magyarország nem lesz képes megőrizni „demográfiai egységét”. Azt is állította, hogy „Brüsszel csak a néptől fél, és csak az emberek akarata előtt fog meghajolni”. (Ha ez a retorika valakit esetleg az egyik amerikai elnökjelölt szavaira emlékeztetne, az nem véletlen: Orbán gyakorlatilag Donald Trump mellett állt ki idén, míg Lázár azzal vádolta meg Barack Obama elnököt és „bizonyos amerikai csoportokat”, hogy Európát muszlimokkal akarják felhígítani.)
Az októberi népszavazás azt a vonalat követi, ami Orbán számára egyszer már sikeres politikai forgatókönyvnek bizonyult. 2015 tavaszán a kormány nem kötelező érvényű „nemzeti konzultációt” tartott a „bevándorlásról és a terrorizmusról”. A kérdőívet nyolcmillió állampolgárnak küldték el postán, és arra bíztatták őket, hogy értsenek egyet például azzal a nézettel, miszerint kapcsolat lehet Brüsszel elhibázott bevándorlási politikája, és a növekvő terrorizmus között. Óriásplakátok borították el az országot, és olyan szövegeket lehetett olvasni országszerte, hogy „Ha Magyarországra jössz, nem veheted el a magyarok munkáját!” (Ezek a plakátok egytől egyik magyar nyelvűek voltak, ami miatt felmerül a kérdés, hogy a balkáni útvonalon érkező menekültek hol járhattak gyorstalpaló nyelvtanfolyamra a világ egyik legnehezebb nyelvéből.)
A kampány remekül működött Orbán számára. A fókuszban már nem kormányának egyre nagyobb számú korrupciós botránya volt, vagy az a tény, hogy a becslések szerint az utóbbi években mintegy félmillió magyar hagyta el az országot – ezáltal akut munkaerőhiány alakult ki – mert a hazai gazdasági prosperitás egyre inkább a politikai kapcsolatoktól függ. A legfontosabb, hogy Orbán kifogta a szelet a szélsőjobboldali Jobbik vitorlájából, ami már kezdett valós választási fenyegetést jelenteni a kormányzó Fidesz számára. Senki nem mondhatta hitelesen azt Magyarországon, hogy nacionalistábbak, vagy – ne kerteljünk –, idegengyűlölőbbek lennének Orbánnál.
Idén az Orbán-kormány eljuttatta az állampolgároknak azt a fényes brosúrát, amelyben Nyugat-Európa térképén bejelölték a „no-go zónákat”, melyeket a feltételezések szerint migránsok tartanak az ellenőrzésük alatt (beleértve Párizs és London városát is, ami miatt az Egyesült Királyság külügyminisztériuma is tiltakozott) és olyan óriásplakátokkal szórta tele az országot, melyeken az állt: „Tudta? A bevándorlási válság kezdete óta Európában több mint 300-an haltak meg terrortámadásban?” vagy, hogy „Brüsszel egy városnyi illegális bevándorlót akar Magyarországra telepíteni.”
Orbán múlt ősszel kezdett kerítésépítése a szerb-, majd a horvát határszakaszra pozitív mellékhatással is járt önmagára nézve: az EU külső határának magyarországi szakaszának megerősítése lehetővé tette számára, hogy az európai színtéren magát gyakorlatias problémamegoldóként tüntesse fel, és azóta is számos irányelvi kezdeményezést indított, beleértve az „Európai Hadsereg” felállítását, de egy hatalmas líbiai menekülttábor felállítására is tett javaslatot.
Még ennél is fontosabb azonban, hogy élt a lehetőséggel, és ideológiai alternatívát ajánlott az általa „liberális bla-blának” tekintett jelenséggel szemben, ami véleménye szerint a nyugati politikát uralja. Magát mindig is egyszerre mutatta elnyomott, de bátor félnek (egyszer saját rezsimjét köznépi demokráciaként jellemezték) és olyan embernek, aki képes értelmezni, sőt akár formálni a világ történelmét. Beszédeiben gyakran ötvözi a másodkézből származó politikatudomány, és a történelem filozófiai gondolatait. 2014 nyarán például, bejelentette, hogy a liberális érának vége, és ezt a saját maga által baljóslatúan hangzó Nemzeti Együttműködés Rendszere (NER) bizonyíthatja majd az új, „illiberális állam” modelljével.
A bevallott illiberalizmust gyorsan figyelmen kívül hagyták a nyugati megfigyelők, ugyanakkor nem szabad alábecsülni azt a kihívást, amit Orbán és ideológiai követői jelentenek. Az a tény, hogy a magyar miniszterelnök az állami szocializmus liberális kritikusaként indult politikai pályára – amit támogatott Soros György ösztöndíja segítségével végzett oxfordi tanulmánya is –, erősíti hitelességét, nem pedig aláaknázza azt. Az, hogy vajon az 1990-es évek közepén a nacionalizmus és vallási áhítat felé fordulása stratégiai pártpolitikai számítások eredménye volt-e, vagy sem, nem befolyásolja azt, hogy az 1920-as évek számos önkényurához hasonlóan ő is elmondhatja magáról, hogy Közép-Európa kipróbálta a liberalizmust, és az egyszerűen nem működött.
Vagy inkább azt, hogy a liberalizmus kísérletei az egyéni szabadság győzelmét hozták el, ami gyakorlatilag a erkölcsi relativizmusba és értelmetlen fogyasztásba fordult; azt a gazdaságot is igazolta, amelyben a multinacionális cégek és a szabad pénzügyi tőke mindig kötelezően győz. Ez a korábbi liberálisok által hirdetett liberalizmus-ellenesség igazolta a fél-önkényuralmi közép-európai rezsimeket is az 1920-as években, amelyek korlátozott versenyt tettek csak lehetővé a politikai pártok között, de ahol a hatalom birtokosai igazából mindig ugyan azok voltak.
Az 1920-as években – ahogyan most is –, a liberalizmus-ellenességet számos nemzeti egyház támogatta, ami a nemzeti hovatartozást a keresztény etika fölé helyezi. Ma ez szintén könnyedén összeegyeztethető egy szélesebb körű nyugati „poszt-liberalizmus” utáni kereséssel, a pénzügyi válság után.
Felbátorodva a hasonló konzervatívok, például a Bajor Keresztényszociális Unió – Merkel Kereszténydemokrata Uniójának (CDU) bajor szárnya – kedvező megjegyzéseitől, Orbán most már nem kevesebbe kezdett bele, mint az EU „kulturális ellenforradalmába”. Jaroszlaw Kaczynski lengyel konzervatív kormánypártjának vezetőjével közösen Orbán bejelentette, hogy a Brexit kiváló alkalom a Visegrádi országok – Lengyelország, Magyarország Szlovákia és Csehország – számára hogy egy ilyen ellenforradalmat elindítsanak (amit a V4 angol nyelvű különleges hírcsatorna is támogathat). Orbán azzal büszkélkedett, hogy más európai vezetőkkel ellentétben ő és Kaczynski előrelátó volt: valóban, nem kevesebbet állapítottak meg, mint a „tudatosság válságát”, és figyelmeztettek egy „civilizációs katasztrófára” ha az Orbán szerint „nihilisták” vezette Brüsszelt nem ellenőrzik. (A miniszterelnök elmélete szerint, „a nihilisták a társdalom kisebbségéhez tartoznak ugyan, de már régen ők alkotják az Európai elitet”.) A népszavazáson a „nemek” magas aránya olyan kardot adna Orbán kezébe, amellyel azután megvívhatná az „élet-halál harcot” Brüsszelben.
Az Egyesült Királyságban még a Brexitről, a kilépés vagy benn maradásról szóló vita legrosszabb pillanataiban sem lehetett ehhez hasonló retorikát hallani.
Orbán és kisebb mértékben Kaczynski – aki még nem ért célt a fékek és ellensúlyok leépítésében, és nem vette át a média feletti irányítást sem, szemben a magyar miniszterelnökkel – olyan politikai világot teremtett, ahol kétféle út is van: egy időben lehetnek az EU-n belül és azon kívül is.
Ők az EU-s kifizetések legnagyobb nyertesei között vannak, mégis kekeckednek az unióval szemben, és amikor csak belföldi érdekeik azt kívánják, Brüsszel vagy az idegenek ellen uszítják népüket. Más európai vezetők gyámoltalanul reagáltak ezekre. Szeptemberben Luxembourg külügyminisztere Magyarország kizárását sürgette az Unióból. Tudnia kellett volna, hogy legalábbis nincs jogi megoldás arra, hogy valamely tagállamot kizárják; legfeljebb egy kormány szavazati jogát függeszthetik fel az EU-ban, arra pedig kevés esély van, hogy a Brexit hatalmas durranását követően az EU vezetői azt az érzetet szeretnék megerősíteni, hogy az EU a felbomlás felé halad. Ezért inkább tolerálják azt, hogy például Magyarország esetében egy szélsőjobboldali rezsim gyűlöletkampányokat szervez a muszlimokkal szemben.
Függetlenül attól, hogy az EU vezetői minimalizálni szeretnék a nyílt konfliktust – ami nagyon is nyilvánvaló volt a pozsonyi csúcson –, egyértelmű, hogy az EU egyre töredezettebbé válik. Ott van a konfliktus a pénzügyileg konzervatív Észak és a Dél között, ami az euró üdvözülését a nagyobb növekedésben látja (a jelenleg az olasz Matteo Renzi vezette koalíció). Ott van a csata a sokkal liberálisabb Nyugat (Németország és néhány skandináv ország), valamint a harsányan konzervatív Kelet között, amit Orbán és Kaczynski vezet, akik lényegében arra tettek ígéretet, hogy a legtöbb társadalmi és politikai probléma megoldható a kulturális homogenitás biztosításával. Elméletben, a konfliktusok többszöröződése lehetővé tenné a kompromisszumokat, mint például a megszorítások enyhítését egy országgal szemben, amennyiben az nagyobb részt vállal a menekültválság kezelésében. A nyugat-európai vezetők talán úgy képzelik, hogy a kontinensen eluralkodó válságok miatt lepapírozhatják a konfliktusokat keleti szomszédjaikkal, teret engedve politikai alkuknak. Azt azonban nehéz előre látni, hogy a nem csupán nemzeti érdekek mellett, hanem a megkérdőjelezhetetlen nemzeti önazonosságuk mellett is elkötelezett politikusok miként tudnak értelmes kompromisszumokat kötni.
Nagyon kicsi a valószínűsége annak, hogy Orbán víziója, a „nemzeti keresztény kultúra” megújítása egész Európában győzelmet arat, de az egység megbomlásának elérése is elég lehet. Budapest új szövetségre lépett Moszkvával az utóbbi években, és az is tudható, hogy Putyinnak fontos érdeke a megosztott európai kontinens. Orbán már célzott arra, hogy nagyobb tervei vannak az unió nemzetállamainak ismételt megerősítésére.
Jelenleg azonban főleg amiatt kell aggódnia, mi van, ha a szavazók ötven százaléka nem megy el vasárnap a népszavazásra. Emiatt vet be kormánya minden lehetséges eszközt annak érdekében, hogy a népszavazás eredményét úgy lehessen az embereknek bemutatni, mint egy népfelkelés Brüsszel ellen. Azokat az önkormányzatokat, amelyek nem megfelelő eredményt jelentenek, hátrányos következményekkel fenyegettek meg, a miniszterek pedig szörnyű képet festenek azokról a bevándorlókról, akiket Brüsszel „minden egyes magyar településre” ide fog küldeni.
Történelmi fontosság szempontjából ez a népszavazás nem mérhető a Brexithez, de még a Brexitnél is sokkal egyértelműebben mutatja, hogyan nézhet ki egy sötétebb, illiberális Európa a jövőben.
Amennyiben tetszett a cikkünk, és a jövőben is olvasna hasonlókat, itt lájkolhatja az oldalunkat (ha már korábban lájkolt minket, akkor ne kattintson!):