Szalma László. Fotó: Budapest Beacon, Szegő Péter

Augusztus 5-én kezdődik a Rio de Janeiró-i nyári olimpia, melyen nem lesz magyar távolugró, augusztus 30-án pedig negyedszázados évfordulója lesz minden idők talán legnagyobb távolugróversenyének. Ez utóbbin az amerikai extraklasszis, Carl Lewis annak ellenére nem tudott győzni, hogy öt érvényes ugrásából 868 centiméter volt a legrosszabb eredménye, míg a többi négy ugrást 880 centiméter fölött teljesítette. A szintén amerikai Mike Powell csak egyszer ugrott igazán nagyot: 895 centiméteres ugrása mindmáig világcsúcs. A távolugrás magyar csúcsát immár harminckettedik éve tartó Szalma László egyetemi docenst, a Testnevelési Egyetem Atlétikai Tanszékének vezetőjét egyebek közt a huszonöt évvel ezelőtti versenyről és a magyar atlétika riói esélyeiről kérdezte a Budapest Beacon. Szalma tizennyolc magyar éremre számít, melyből szerinte legfeljebb tíz arany lesz. Úgy véli: sem a férfi 100 méteres síkfutásban, sem a távolugrásban nem születik világcsúcs.

Budapest Beacon: Míg a számokkal mérhető eredményű sportok legtöbbjében van fejlődés, a távolugrásban alig. Mike Powell tokiói világcsúcsa huszonöt éves, Bob Beamon 1968-as ugrása pedig huszonhárom évig, Powell ugrásáig világcsúcs volt, és mindmáig második az örökranglistán. Mint egykori távolugró, és mint a sportág egyetemi tanára, elméleti szakembere, hogy látja: miért fejlődik ennyire lassan a távolugrás?

Szalma László: Bob Beamon nagyon megelőzte a korát…

BB: Arra gondol, hogy 55 centiméterrel javította meg az aktuális világcsúcsot?

Sz. L.: Igen. Akkor azt gondolták, hogy ez évtizedekig utolérhetetlen – és, mint az ábra mutatja, jól gondolták. Van olyan, hogy valaki egészen kiemelkedő eredményt ér el, aztán hosszú szünet van.

BB: Ez távolugrás-specifikus?

Sz. L.: Elméletileg nem, csak valahogy így alakult. A hármasugrás világcsúcsa is huszonegy éves – igaz, hogy azóta négyen is ugrottak 18 méter fölött. Powellre visszatérve: ebben az időben Carl Lewis uralta a távolugrást. Lewis csak távolugrásban négy olimpiai bajnokságot nyert.

BB: Míg Powell sosem nyert olimpiát.

Sz. L.: Így van. Egy évvel az 1991-es tokiói világbajnokság után jött a barcelonai olimpia, amelynek Powell volt a legnagyobb esélyese, de Lewis visszavágott a világbajnoki vereségért és 867 centiméterrel nyert.

BB: Ez az: 867-tel, amivel saját magát sem győzte volna le egy évvel azelőtt Tokióban, nemhogy Powellt.

Sz. L.: Az 1968-as mexikói olimpia – tehát Beamon ugrása – óta a mezőny nagyjából ugyanazt produkálja. Egy nyolcméteres ugrással az ember bent van a döntőben – ez a riói olimpiára is érvényes lesz. Hogy a döntőben milyen eredmény születik, az már nagyon sok mindentől függ: körülménytől, pszichés és mentális állapottól, pályától, tengerszint fölötti magasságtól, időjárási körülményektől, mindenekelőtt a széltől.

BB: Ha azt nézem, hogy J. C. Owens 1935-ben ugrott 813-at, és az huszonöt éven át volt világcsúcs, akkor tényleg nem nagyon van fejlődés.

Sz. L.: Úgy ugrott 813-at, hogy nem műanyagon, hanem salakon futott neki. Ha műanyagon fut neki, biztos, hogy nagyobbat ugrik.

BB: Lesz világcsúcs Rióban?

Sz. L.: Szerintem nem. Most nincs olyan egyéniség, mint Owens, Beamon, Lewis vagy Powell, aki kilenc méter körül ugrana. Persze ezt előre sosem lehet tudni, de inkább azt valószínűsítem, hogy nem lesz világcsúcs, mint azt, hogy igen.

BB: Bob Beamonra sem mondta volna senki 1968. október 17-én, hogy holnap ötvenöt centit javít a világcsúcson.

Sz. L.: Pontosan.

BB: Beamon miért nem indult 1972-ben vagy 1976-ban? 1946-ban született, még legalább két olimpián simán indulhatott volna.

Sz. L.: Mert Mexikó után annyira elégedett volt. Tudta, hogy ezt a teljesítményt nem lehet überelni. Abbahagyta a csúcson. Ha már a hetvenes évek elején a sztáratléták degeszre keresték volna magukat – de ez csak tizenöt-húsz évvel később kezdődött –, akkor valószínűleg nem hagyta volna abba. Ma valaki elmegy a zürichi nagydíjra, ugrik nyolcszázötvenet és egy darabig nincsenek anyagi gondjai. Ez 1970-ben még nem volt így, de 1980-ban sem. Tehát ő a 890 centis ugrása után befejezte, hátradőlt, és kért még egy kávét.

BB: Egy korábbi közös interjúnkban említette, hogy a tokiói világbajnokságon Lewis 891 centiméteres ugrása – amit érvényes ugrásnak vettek, ám a megengedettnél nagyobb hátszél miatt nem hitelesítették világcsúcsként – „majdnem tökéletes” volt, de „a landolásba bele lehet kötni”, viszont „Powell ugrása nemcsak nagyobb, de sportelméleti szempontból elemezve is jobb volt”. Mint akkor fogalmazott, „biomechanikailag a csúcs”. Hozzátette, miszerint Lewis ugrásán látszott, hogy ő sprinter is, Powellén meg, hogy ő csak távolugró. Ezt kifejtené, úgy, hogy értsem is? Ha még én is értem, vélhetően az Olvasó is.

Sz. L.: Egy sprinterből általában nem lehet jó távolugró.

BB: Azért az a Tokióban abszolvált hátszeles 891, meg a hátszélnélküli 887 nem gyenge. Vagy J. C. Owens 813-a nyolcvanegy éve. El se látok odáig.

Sz. L.: Ha Carl Lewis hagyja a sprintszámokat és kizárólag távolugróként edz és versenyez, akkor ma jó eséllyel kilenc méter fölött lenne a világcsúcs. De – talán mert az atlétika legnépszerűbb versenyszáma a 100 méter sík – Carl Lewis sprinter lett és mellékállásban távolugró. Kilencszeres olimpiai bajnok, ebből ötször sprintszámban, négyszer távolugrásban. Mozgáselemzőgéppel elemeztük Mike Powell világcsúcsugrását, és az derült ki, hogy minden szempontból jobb volt, mint Carl Lewisé. Nem egyszerűen a négy centi plusz miatt, hanem elméleti szempontból is. A szöuli olimpián Powell 849-et ugrott, a tokiói világbajnoksághoz képest kriminális technikával. Három év alatt úgy följavították a technikáját, hogy egy gyönyörű, biomechanikailag a tökéleteshez közelítő technikával 895 centis világcsúcsot ugrott és lett világbajnok. Carl Lewis ugyanúgy ugrott 1984-ben, 1988-ban, 1992-ben és 1996-ban. A landolása olyan volt, mint amikor a gyerekek érkeznek a homokozóba az óvodában.

BB: S távolugrásban zsinórban nyert négy olimpiát, nyolc és fél méteres vagy annál nagyobb ugrásokkal.

Sz. L.: Ha komolyan képzik, mint távolugrót, még tíz-tizenöt centit fejlődhetett volna. Ezért mondom, hogy most kilenc méter fölött lehetne a világcsúcs. Mike Powellt Szöul és Tokió között kiiskolázták úgy, hogy 895-öt ugrott – és ez mindmáig világcsúcs.

BB: Az előbb azt mondta, hogy az olimpián vélhetően nem születik új világcsúcs, és – ha jól értem szavait – nincs egy vagy akár kettő, a mezőnyből kiemelkedő távolugró. Az olimpiai címvédő Greg Rutherford tavaly 841-gyel lett világ-, idén 825-tel Európa-bajnok.

Sz. L.: Igen, ő ennyit tud ugrani. Viszonylag gyorsan fut, nagyon erős, viszont a középszerű, nem túl gazdaságos homorító technikával ugrik. Nagyon meg lennék lepve, ha akárcsak megközelítené a világcsúcsot. Hangsúlyozom: a mostani mezőnyben ezt senkiről sem tételezem föl.

BB: Tehát nemcsak J. C. Owens és Bob Beamon előzte meg a korát, hanem még Mike Powell is?

Sz. L.: Owens és Beamon föltétlenül. Owens az 1935-ös 813-mal bronzérmes lett volna négy éve a londoni olimpián, Beamon 1968-as 890-e mindmáig nemcsak olimpiai csúcs, de második az abszolút örökranglistán, Carl Lewisnak pedig az 1991-es tokiói világbajnokságon a hat ugrásából öt volt érvényes, ebből 868 volt a leggyengébb, a többi négyet 880 fölött teljesítette. Ez is egészen egyedülálló teljesítmény, csak hát a távolugrásban nem átlagolnak, hanem egyszer kell ugrani, de akkor nagyon.

BB: Powell második legjobb ugrása „csak” 854 centiméter volt, Lewis sokkal kiegyensúlyozottabb teljesítményt hozott, mégis Powell nyert. A tokiói világbajnokságból kiindulva, de elvonatkoztatva attól, sőt, a távolugrástól is, egy arany- vagy ezüstérem gyakran nüanszokon múlik, sőt a szerencsén: ki lép vagy nem lép be egy centiméterrel, kinek erősebb vagy gyengébb a hát- vagy ellenszele, ki fordul vagy ki nyúl be jobban a medencében, a kapufáról vagy a gólvonalról befele vagy kifele pattan-e a labda. Ha 1972-ben a magyar vízilabda-válogatott az Egyesült Államok, Németország, Olaszország, Jugoszlávia vagy a Szovjetunió közül bármelyiknek csak eggyel több gólt lő, vagy eggyel kevesebbet kap, olimpiai bajnok, így viszont második lett. Csilliárd ilyen példa van. A kollektív emlékezetbe viszont egész máshogy raktározódik el egy győzelem, mint egy ezüstérem, pedig az ezüstérmes is ugyanannyit készül. Hajós Alfrédnak nagyjából ismert a neve, de ki emlékszik Dáni Nándorra? Ez nem igazságtalan kissé?

Sz. L.: Dehogynem. Nemcsak a második, de a nyolcadik helyezett is ugyanannyit készül. De lehet, hogy a tizenhatodik is. Aki olimpiára megy, annyit készül. A foci Európa-bajnokság előtt azt mondtam, hogy belga-német döntő lesz. Ennek ellenére francia-portugál lett. Az ön által említett nüansznyi különbségeken rengeteg dolog múlik a sportban. Az egyéb tényezők mellett nagyon nagy szerencse kell ahhoz, hogy valaki olimpiai, világ- vagy Európa-bajnok legyen. Viszont általában annak van szerencséje, aki mögött ott a tudás és a munka. Úgy kell kimenni egy világversenyre, hogy a sportoló minden megtett a lehető legjobb szereplés érdekében. Hogy ez mire lesz elég, majd ott kiderül. Ha valaki az adott versenyen az egyéni csúcsát megjavítja, akkor mindent megtett, ami tőle elvárható.

Szalma László. Fotó: Budapest Beacon, Szegő Péter

BB: 1985 óta ön tartja a távolugrás magyar csúcsát 830 centivel. A tavalyi világbajnokságon ezzel második lett volna, a 2012-es olimpián szintén. Ön is megelőzte a korát vagy a magyar távolugrás megállt valamiért a fejlődésben?

Sz. L.: A magyar távolugrás szépen, egyenletesen fejlődött 830-ig, azóta valóban megrekedt. De hát a 100 női gát magyar csúcsát 1984 óta tartja Siska Xénia 12,76-tal. Másfelől viszont ott is szakállas a világcsúcs: huszonnyolc éves. Több tanítványom is predesztinálva volt arra, hogy megjavítsa a magyar csúcsomat, de valamiért mégsem tudták magukból kihozni a maximumot. Volt olyan tanítványom, akinek sokkal jobb edzésteszteredményei voltak, mint nekem, tehát szökdelésben, fölugrásban, futásban jobb volt nálam, de mégsem tudta kihozni magából a maximumot. Van, aki pszichésen nem bírja. Volt olyan tanítványom, aki remek fölkészülési eredményeket ért el, aztán, amikor élesben ment a dolog, lelkileg nem bírta a gyűrődést. Pedig lelkileg is el kell viselni a terhet, ami nem kicsi.

BB: Milyen magyar szereplés várható távolugrásban az olimpián, beleértve a női távolugrást?

Sz. L.: Semmilyen. Senki sem ugrotta meg az olimpiai szintet. Férfiaknál ez 810, nőknél 665 centiméter. Nem lesz magyar résztvevője a két távolugróversenynek. De a hármasugrásban és a férfi magasugrásban sem lesz magyar versenyző. A nőiben igen: Szabó Barbara. Hogy ne álljunk meg félúton: a legnépszerűbb atlétikai számban, a férfi száz síkban sem lesz magyar résztvevő. Nem érték el a szintet. Összesen huszonöt atlétánk indul Rióban.

BB: Maradjunk a klasszikus magyar számnál, a kalapácsvetésnél. Pars Krisztián esélyes a címvédésre?

Sz. L.: Most lett vége az amszterdami Európa-bajnokságnak, amin Pars sérülés miatt nem indult. Egy korábbi műtétje után az erőnléte már a régi, de a technikája még nem, és nem akarta az olimpiai szereplést kockáztatni. A kérdésére válaszolva: reméljük a legjobbakat. Viszont női kalapácsvetésben is lesz indulónk.

BB: A legoptimistább becslése szerint atlétikában hány magyar arany, illetve összesen hány érem születhet?

Sz. L.: A július közepi székesfehérvári Gyulai-emlékverseny után a diszkoszvető Kővágó Zoltánnak és a súlylökő Márton Anitának van legjobb esélye a legjobb hat közé jutni. Talán egyikőjük érmet is szerezhet. Baji Balázst pedig döntőbe várjuk 110 gáton, fantasztikus formában van ő is.

BB: Kővágó Athénben ezüstérmes volt, de annak tizenkét éve. Tizenkét évig lehet ilyen magas szinten teljesíteni?

Sz. L.: Dobásban igen. Futásban nem, ugrásban sem, ha az illető nem Carl Lewis.

BB: Ön a moszkvai olimpián negyedik lett, 1985-ben pedig országos csúcsot ugrott. Hogy érzi: de iure az akkori sportvezetés, de facto az akkori politikai vezetés nem fosztotta meg egy olimpiai ezüstéremtől a béketábor Los Angeles-i bojkottja által? De mondhatnám az ön által már említett Siska Xéniát, akinek az 1984-es, mindmáig érvényes országos csúcsa száz női gáton tíz nappal korábban elég lett volna az aranyéremre Los Angelesben. Számos más példát is lehetne említeni.

Sz. L.: Nem biztos, hogy olimpiai ezüsttől, de egy jó olimpiai szerepléstől mindenképpen megfosztottak, igen. Ez lehetett volna ezüst- vagy bronzérem. Carl Lewist biztos, hogy nem vertem volna meg, de nagy valószínűséggel a Los Angeles-i lett volna a legjobb olimpiai szereplésem. Ez azóta is nagyon fájó pont. Ráadásul utána el kellett indulnunk az olimpiapótlék gyanánt megrendezett Barátság-versenyeken vagy mi a sz… lótúrón. A Los Angeles-i olimpiával egyszerre, több helyszínen rendezett Barátság-versenyek úgy hiányoztak, mint púp a hátunkra. Senki nem akart indulni, de az akkori sportvezetés kötelezett rá minket. Miután májusban bejelentették az olimpia bojkottját, nem is készültünk rendesen a Barátság-versenyekre, lesz.rtuk. Azt hiszem, 815-tel lettem azt hiszem negyedik, mit tudom én.

BB: Schmitt Pálra nem haragszik?

Sz. L.: Miért haragudnék?

BB: Schmitt Pál a Magyar Olimpiai Bizottság elnökségi tagja volt. Tény, hogy a bojkottról történő szavazásban nem vett részt, mert nem volt Magyarországon, de nem hangoztatta különvéleményét. Ha ő akkor lemond magas funkciójáról vagy csak annyit mond, hogy amennyiben részt vett volna a szavazáson, a részvétel mellett szavazott volna, 1984-ben aligha vitték volna el Magnyitogorszkba. Persze kérdezheti, hogy miért nem inkább azokat sorolom, akik megszavazták a bojkottot. Azért nem, mert Schmitt Pál volt az, aki a rendszerváltás után rendkívül látványos diplomáciai, majd politikai karriert futott be. Ráadásul neki olimpiai bajnok sportolóként tudnia kellett volna, milyen érzés lehet azon sportolóknak, akiket megfosztottak a Los Angeles-i indulás lehetőségétől.

Sz. L.: Ezt utólag belemagyarázni teljesen fölösleges. Az akkori sportvezetésre nem haragszom. A politikaira igen. A sportvezetés megkapta utasításba, hogy meg kell szavazni a bojkottot. Kész tények elé voltak állítva.

BB: Ezt Moszkvában vagy Budapesten döntötték el? A bojkott moszkvai bejelentése után Románia kinyilvánította részvételi szándékát és ott is volt a román csapat az olimpián.

Sz. L.: Igen. Ezt mondhatta volna Magyarország is. A kérdés, hogy milyen következményekkel járt volna. Lehet, hogy semmilyennel, viszont lett volna egy magyar szempontból nagyon sikeres olimpia.

BB: Minimum éremesélyes lett volna a vízilabda-válogatott, Wladár Sándor, az öttusa egyéni, az öttusacsapat, Wichmann Tamás…

SZ. L.: Vagy a birkózóink. Jobbnál jobb birkózóink voltak akkor. A röplabdás és a kosaras csajok. Tíz fölötti aranyérem lett volna szerintem.

BB: Visszatérve Rióra, a száz méteres férfi síkfutásban – ami, mint említette, a legnépszerűbb atlétikai szám – egyrészt számít-e világcsúcsra, másrészt kinek a győzelmére tippel?

Sz. L.: A 9,58-as világcsúcs szerintem nem dől meg. Usain Bolt megsérült a jamaikai bajnokságon, valószínűleg indul Rióban, de vélhetően nem lesz százszázalékos állapotban. Hogy nyer-e, azt nem merem megtippelni. Az szinte biztos, hogy a jamaikai 4×100-as váltó – amelynek Bolt természetesen tagja – verhetetlen. Ott valószínűbbnek tartom a világcsúcsot, mint a 100 méteres síkfutásban. Persze ahogy a labda gömbölyű, a váltóbotot is bármikor el lehet ejteni.

BB: Az egész magyar csapatot tekintve milyen eredményre számít?

Sz. L.: Mondjuk azt, hogy mindhárom éremből hat-hatra. De inkább azt mondom, hogy összesen tizennyolc érem lesz.

BB: Tizennyolc arany, nulla ezüst, nulla bronz?

Sz. L.: Tíz fölött nem lesz az arany.