Kiss Gergely 1996-ban és 2016-ban. Fotó: Budapest Beacon, Szegő Péter

Az extraklasszis, háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó ötvenegy százalék esélyt lát arra, hogy Szerbia nyeri meg az olimpiai férfi vízilabdatornát. A szerződését a Honvéddal a 2016/17-es szezon végéig meghosszabbító, jogász végzettségű sportember sajtófőnök, sportegyesületi elnök és sportnagykövet is egy személyben.

Budapest Beacon: Generációjának egy másik kiválósága, Biros Péter (a vele készült interjúnk itt olvasható – Sz. P.) télen bejelentette, hogy a szezon végén befejezi játékos-pályafutását. Ön még marad?

Kiss Gergely dr.: Igen, a 2016/17-es szezonra még szerződésem van a Honvéddal.

BB: Hogy tervezi: 2017-ben abbahagyja?

K. G.: Nem mondom, hogy abbahagyom, de minden évben el kell most már gondolkodnom a folytatáson. Akkor már a negyvenedik évemben leszek, komolyan meg kell fontolom a továbbiakat. Túl sok az egyéb megbízásom. Egyre nehezebb az edzéseken és a meccseken teljesíteni.

BB: Edzősködne?

K. G.: Azt pont nem, de a sportvezetés, a sportmarketing, sportgazdaság érdekel. Jogász, azon belül sportszakjogász a végzettségem. Több sportnagyköveti és tiszteletbeli pozíciókba is fölkértek. Közben a Modern Sportakadémia elnöke és a Sportágválasztó sajtófőnöke vagyok. Heti több fölkérést kapok. Egy részüknek nem is tudok eleget tenni, de büszke és boldog vagyok, hogy ennyi embert érdekel még a mondanivalóm és a tevékenységem. Ebbe már az edzősködés és a jogászkodás nem fér bele. Mindkettő napi tízórás elfoglaltság lenne.

BB: A londoni olimpián volt legutóbb válogatott. Ha Benedek mester meghívná, vállalná?

K. G.: Nem. Illetve ha az én pozíciómban, a jobbszélen komoly problémák merülnének föl, akkor a csapat segítése érdekében lehet, hogy elgondolkodnék a dolgon, de alaphelyzetben nem. 2012-ben azért köszöntem el a csapattól, mert akkor, harmincöt évesen úgy gondoltam, hogy az azt megelőző közel húsz év nagyon fontos volt az életemben, mindent kiadtam magamból, de elérkezett az idő a váltásra. Tizenhat éves korom óta válogatott voltam. Nem reális, hogy én még valaha válogatott leszek.

BB: Május 10-án a magyar válogatott csak 13:10-re verte el a görögöket, s mivel az odavágón a görögök 12:8-ra győztek, ezért a magyar csapat lemaradt az idei világliga nyolcas döntőjéről. Ez nem nagy gáz?

K. G.: Persze, rossz, hogy nem jutottunk ki. De egyrészt a görög csapat tavaly világbajnoki bronzérmes volt, másrészt még jól is jöhet, hogy szűk két hónappal az olimpia előtt Benedek Tibor a saját ritmusukban készülhet a csapattal, és a fölkészülést nem töri meg egy kétszer harmincórás kínai utazás, hatórás időeltolódással.

BB: Nagyjából borítékolható, hogy Szerbia nyeri az olimpiát? Két éve Európa-bajnokságot, világligát és világkupát, tavaly világbajnokságot, idén megint Európa-bajnokságot nyert a szerb válogatott.

K. G.: Ötvenegy százalék esélyt adok nekik, az összes többi csapatnak együtt negyvenkilencet. De 2008-ban és 2012-ben is ők tűntek a legesélyesebbnek és egyik olimpiát sem nyerték meg. 1988 óta nem nyertek olimpiát. Mindenesetre most ők a legesélyesebbek.

BB: Burkoltan tehát azt mondta, hogy egy magyar ezüstéremmel kiegyezne?

K. G.: Akkor igen, ha a mieink mindent kiadnak magukból és a szerbek szuper játékban nyernek, de az ember aranyérmet vár a magyar csapattól, még akkor is ha – ellentétben 2000-rel vagy 2004-gyel – nem számít a legnagyobb esélyesnek. Mindenesetre a magyar csapat a legjobbak közé tartozik ma is. Ha a magyarok a tökéleteshez közeli játékot nyújtnak, akkor tudnak nyerni.

BB: Említette a 2004-es olimpiát. Jól sejtem, hogy az ottani döntő Szerbia és Montenegró ellen volt élete meccse?

K. G.: Nagy küzdelem volt, az biztos. Az olimpián hét meccsből hét győzelmet arattunk, a döntőben a nyolc magyar gólból négyet én lőttem. 0:3-ról az én három gólommal egyenlítettünk és 7:7-nél én lőttem az utolsó, győztes gólt. Megvolt bennem a bátorság, az élesség, a mentális fölkészültség. Azonban mindez semmit sem ért volna a csapat nélkül. Azért működtünk jól, mert minden meccsen volt valaki, aki kiemelkedően jól játszott. Szeretem a kihívásokat, az igazi versenyhelyzeteket, és az athéni olimpiát mindez jellemezte. Ha az emberekben velem kapcsolatban ez a meccs maradt meg a legjobban, az teljesen rendben van, ezzel nem is kell vitatkozni.

BB: Amikor az első negyed harmadik percében Szerbia és Montenegró 3:0-ra vezetett, megpendült önben, hogy az ezüst is szépen csillog?

K. G.: Ahogy azt az önéletrajzi könyvemben is megírtam, miután Szerbia és Montenegró megszerezte a harmadik gólt, mi meg úsztunk a középkezdéshez, abban a fél percben sok minden átfutott az agyamon. Kinéztem a VIP-páholyba, ahol láttam a szerb és montenegrói miniszterelnököt nagyon elégedetten mosolyogni. Akkor azt mondtam magamban: „Nehogy már! Azért nyertük meg az előző hat mérkőzést – többek közt Szerbia és Montenegró ellen is (6:4-re – Sz. P.) –, hogy az első negyed közepén föladjuk, és 0:3-nál elmenjen az esély? Nem szabad!” Ekkor jött a csapat ébredése. A csapat szuper játékának köszönhetően az én három gólommal egyenlítettünk 3:3-ra.

BB: A nők januárban megnyerték az Európa-bajnokságot – azonban az is igaz, hogy a női vízilabda sokkal kevésbé Európa-központú, mint a férfi. A nőknek van reális esélyük az olimpiai győzelemre?

K. G.: Érmet szeretnék látni a lányoktól, lehetőleg aranyat. Persze ez nem könnyű feladat. Az Egyesült Államok a legesélyesebb. Szuper játékkal elképzelhető akár az aranyérem is, persze az Egyesült Államokat nagyon nehéz lesz legyőzni.