[Bezsenyi Tamás, K. Horváth Zsolt és Trádler Henrietta. Fotó: Budapest Beacon, Szegő Péter]

Hivatalosan százhárom, ténylegesen valószínűleg több áldozata volt 1911 és 1929 közt a tiszazugi arzénes gyilkosságsorozatnak, amely mindmáig kísért a térségben – derült ki egy február 8-i budapesti pódiumbeszélgetésből. Közel negyven évvel később egy másik gyilkosságsorozatot göngyölítettek föl ugyanott. A témát kutató szakember szerint Tiszazug „nagyon kietlen, deprimáló vidék, mai szemmel is”, ahol az arzénes gyilkosságsorozat „kibeszéletlen trauma mind a mai napig”.

1929-ben robbant ki a tiszazugi gyilkosságsorozat. Ekkor már tizennyolc éve gyilkoltak arzénnel a helyi asszonyok, részben férjeket, részben idős embereket, részben valamilyen fejlődési rendellenességgel, betegséggel született csecsemőket.

Huszonnyolc évvel később a Tiszazughoz igen közeli Martfűn történt egy nemi erőszakot követő gyilkosság, majd a hatvanas években ugyanaz a tettes még három ilyet követett el a térségben.

Nagyrév és Öcsöd – ez utóbbi nem véletlenül lehet ismerős Olvasóinknak – mindkét bűncselekmény-sorozattal kapcsolatba hozható, sőt: az arzénes gyilkosságsorozat legtöbb esetére Nagyréven derült fény. A két gyilkosságsorozat között azonban nincs semmilyen összefüggés.

Négy és fél évvel ezelőtt az ELTE Bölcsészettudományi Karán Mátay Mónika történész vezetésével alakult egy, hallgatókat is a sorai közt tudó, több alcsoportból álló kutatócsoport – derült ki a kerekasztal-beszélgetés egyik résztvevőjének, Trádler Henrietta történésznek, a kutatócsoport tagjának a szavaiból. A különböző tudományterületek szakemberei az 1929-ben ismertté vált tiszazugi arzénes gyilkosságsorozatot dolgozzák föl. Méregkeverők című kötetük várhatóan február végén jelenik meg.

A moderátori szerepet magára vállaló K. Horváth Zsolt történész kérdésre Trádler közölte: két évvel ezelőtt a Tiszazugban járt. „Egy nagyon elzárt térség” – fogalmazott. A most mintegy ezerötszáz fős Nagyréven – ahol egy felső tagozat nélküli, ám óvodával egyben lévő iskola működik, és ahonnan szinte mindenki Szolnokra jár dolgozni – derítették föl a legtöbb gyilkosságot. „Nagyon kietlen, deprimáló vidék, mai szemmel is” – tette hozzá.

Schiffer Pál filmrendező 1968-ban Tiszazug címmel fogatott filmet, amelyben a harminckilenc évvel korábban kirobbant ügy több szereplőjét is – például a férfi szülei ellen elkövetett gyilkosság miatt elítélt Madarász házaspárt – megszólaltatta. A filmből látszik, mennyire elmaradott a térség – mondta Trádler Henrietta.

A történet röviden a következő – derült ki a fiatal szakember szavaiból: 1929. június 29-én összeveszett két nagyrévi asszony. Ez önmagában csekélység, csakhogy indulatukban különböző, a másik által elkövetett gyilkosságokat vágtak egymás fejéhez. Ennek és a csendőrségre beérkező névtelen leveleknek köszönhetően „kezdetét veszi egy nagy nyomozás”. Kiderült: „bevett normává vált, hogy a légypapírból kivont arzénnel megmérgezik a hozzátartozóikat az asszonyok”. Kilencvenhárom gyanúsítottja lett az ügynek, ebből nyolcvanegy nő. Általában a férjeik az áldozatok, akiktől, mint az évtizedeken át elszenvedett brutalitás elkövetőitől kívántak az asszonyok megszabadulni. Olyan is van, hogy az unalomba fulladt házasság a gyilkosság oka. Előfordul, hogy az idős, beteg szülők az áldozatok, de sérült, beteg gyerekeket, csecsemőket is öltek. A gyilkosságoknak több oka volt: a szerelem utáni vágy, a szegénység, a földéhség, az idős, beteg, támogatásra szoruló szülőktől való megszabadulás szándéka. Volt, aki a világháborúban katonaként megvakult férjét ölte meg, és olyan is, aki alkoholista férjétől kívánt így megszabadulni.

Az eseménysorozat spiritusz rektorai a bábák, főleg a szinte orvosként funkcionáló Fazekas Gyuláné Oláh Zsuzsanna, aki az ügy kirobbanásakor lúgot ivott, így nem került az igazságszolgáltatás elé. „A bába a központi személy, aki osztogatja a mérget” – mondta Trádler. Később azt is megjegyezte, hogy a bába nemcsak a születésnél, de a keresztelésnél, sőt: a halálnál is gyakran jelen volt és „nagyon erős bizalmi viszony alakult ki” a bába és a nők között, „ami a férfiak és a bába között már nem létezett”. Hivatalosan százhárom áldozatról tudni, „de Nagyréven megállt a nyomozás” – utalt a történész arra, hogy valószínűleg ennél magasabb volt az áldozatok száma.

A közönség ezután a Schiffer-filmből egy mintegy négyperces részt láthatott. Ebben többek közt egy – 1968-ban már idős – asszony, Köteles Istvánné is megszólal, akit 1930-ban Szolnokon gyilkosságért elítéltek. Kötelesné teljesen hárítja a felelősséget. Azt mondja: nem emlékszik, miért állították 1930-ban bíróság elé, s arra sem, mikor és mitől halt meg az első férje. Az asszony végig lehajtja a fejét, egyszer sem néz a kamerába.

A filmben olvasható az egyik jegyzőkönyv egy részlete: „Köteles Istvánné született Szabó Mária beismeri, hogy első férje Kókai László volt, kivel húszévi házaséletet élt. Az egész húszévi együttlétük alatt a legrosszabb viszonyban éltek. Őt férje állandóan k…ának, b…ó Máriának nevezte, üldözte, ütötte, verte, és mellette állandóan k…át tartott (kipontozások tőlünk – a szerk.), nem volt soha nyugodalma a férjével.” Trádler ezt azzal egészíti ki, hogy találtak olyan dokumentumot, amelyből az derült ki, miszerint „a férj szinte agyonverte a feleségét”. Ugyanezt támasztották alá a kutatócsoport Trádler által idézett pszichológusai: „olyan nőkről van szó, akiket bántalmazott a férjük”.

A szervezők ugyancsak levetítettek négy percet az Angyalcsinálók című 2005-ös dokumentumfilmből. A filmben nyilatkozó egyik asszony – aki értelemszerűen kisgyerek kellett, hogy legyen 1929-ben – tréfálkozva meséli el, hogy a csendőrök hogyan vallatták az egyik asszonyt: ráültették a forró sparherdre.

Volt, „aki megérdemelte volna, de nem került börtönbe” – emlékszik vissza egy másik idős asszony.

Különböző műfajokban számos földolgozása volt a tiszazugi gyilkosságsorozatnak – derült ki Bezsenyi Tamás történész, kriminológus, rendőr főhadnagy szavaiból. Bezsenyi szerint a tiszazugi gyilkosságsorozat nem volt unikális esemény. Hasonló történt Hódmezővásárhelyen, ahol a gyilkosságok előtt életbiztosítást kötöttek a férjekre.

Több politikai áramlat – a fiatal rendőrtiszt a kommunistákat, a népieket és a földosztás híveit említette – a saját ideológiájának igazolását vélte az eseményekben.

A moderátori szerepből a pódiumbeszélgetés vendégi szerepébe időnként átcsúszó K. Horváth ezt azzal egészítette ki, hogy csecsemők, fogyatékos gyerekek is voltak az áldozatok között.

Trádler szerint „máshol is arzéneztek […], csak itt kiderült”. Nagyon nehéz volt a bizonyítás. Csak olyan nőket végeztek ki – összesen hármat –, akik beismerő vallomást tettek. Ezt Bezsenyi azzal toldotta meg, hogy a tárgyi bizonyításhoz exhumálni kellene a holttesteket az arzént kimutatandó. Az exhumáláshoz viszont bizonyíték kell – s máris megvan a huszonkettes csapdája. Amikor az egyes gyilkosságok történtek – bizonyítottan 1911 és 1929 között –, azok nem gyilkosságként, hanem természetes halálként lettek elkönyvelve, és eszerint temették el az áldozatot. A dologhoz hozzátartozik, hogy a halottkém a bába veje volt – mondta a kutatócsoport történésze. Ráadásul nyomozás kezdetekor a nagyréviek megijedtek, és a nyomozás megnehezítése érdekében fölcseréltek a temetőben több fejfát.

Az is nehezítette a nyomozást, hogy – bár szinte az egész térség tudott a gyilkosságokról – mély hallgatás övezte azokat – így Trádler. A közösség falazott a gyilkosoknak – olyannyira, hogy valószínűleg a leendő áldozatok egy része is tudta, hogy meg fogják őket gyilkolni, azonban ezt belenyugvással tudomásul vették. A világháborúban megvakult egykori katona például vélhetően arra a következtetésre jutott, hogy egész egyszerűen rá már nincs szükség.

Egy közel negyven évvel később, ugyanebben a térségben játszódó történetet dolgoz föl Sopsits Árpád novemberben bemutatott, A martfűi rém című játékfilmje. 1957. július 22-én este Kovács Péter büntetlen előéletű teherautósofőr a martfűi moziban megnézett egy argentin filmet, melyben volt egy erőszakos jelenet, melynek egy férfi volt a tettese és egy nő az áldozata. Ennek hatására Kovács a moziból kijőve egy sötét, elhagyatott helyen megerőszakolta, majd megfojtotta Szegedi Margitot, a Martfűi Cipőgyár munkásnőjét, aki a délutáni műszakból ment hazafelé. A rendőrség az áldozatnak hiába udvarló Kirják Jánost vette őrizetbe, bár egy vasutas tanúvallomása Kirják ártatlanságát igazolta. Kirjákot mégis halálra, majd életfogytiglani fegyházra ítélték.

Hat év szünet után 1964-ben az arzénes sorozatgyilkosság során központi szerepet játszó Nagyrévnél a Tiszából kiemelik Sípos Ilona holttestét – folytatta a történetet a rendőrtiszt-történész. Közben két nőt is megtámadnak a környéken, de ők túlélik. Gyilkosság és nemi erőszak áldozata lesz viszont 1965-ben a tizenöt éves Méhész Éva, majd 1967-ben Szekeres Károlyné. Méhész földi maradványai a Tiszából, Szekeresnéé Öcsödnél, a Kőrösből kerültek elő. Utóbbinak levágta mindkét mellét – fokozta a borzalmakat Bezsenyi.

Közben feszült a helyzet a rendőrség és az ügyészség között: az ügyészség ugyanis azt rója a rendőrség szemére, „hogy hanyag a bűnjelkezelés”. Bezsenyi ezt azzal egészítette ki, hogy oszlásnak induló holttesten bűnjeleket találni „elég nehéz dolog”.

Szekeresné meggyilkolása után a szegedi Csillagban raboskodó Kirjákot szabadlábra helyezték – azonban mindenféle kártalanítás nélkül halt meg –, és egyesítették a hat ügyet: a négy gyilkosságot, valamint a két gyilkossági kísérletet. Pontosabban hetet – derül ki a rendőrtiszt elbeszéléséből –, ugyanis hozzátették az 1955-ben meggyilkolt Németh Ferencné ügyét, ezt azonban nem sikerül az 1967 augusztusában őrizetbe vett Kovácsra rábizonyítani. A másik négy gyilkosságot és két gyilkossági kísérletet viszont igen. Kovács azt hitte, hogy mint aberráltat, beszámíthatatlannak és ezért büntethetetlennek fogják nyilvánítani, de tévedett: halálra ítélték és 1968 decemberében a Csillagban kivégezték.

Trádler Henrietta több XX. századi sorozatgyilkosságot sorol fel azt igazolandó, hogy „nemcsak a Tiszazugban voltak ennyire brutális gyilkosságok”. Több ismert gyilkost említett, köztük az általa első magyar sorozatgyilkosnak titulált Kiss Bélát.

Amikor Trádler két éve a Tiszazugban kutatott, beszélt Fazekasné egyik leszármazottjával, aki azt mondta: teljesen igazuk volt a férjeiket meggyilkoló nőknek, „csak nem arzénnel kellett volna csinálni, mert az kimutatható, hanem valami mással”. A történész szerint a tiszazugi arzénes gyilkosságsorozat „kibeszéletlen trauma mind a mai napig”. Az, hogy a helyiek úgy kínálták meg az odaérkező kutatócsoport tagjait, hogy „nyugodtan egyetek, nem arzénes a sütemény”, Trádler Henrietta szerint „a traumafeldolgozás része”.

Mivel a vallási hovatartozás egyáltalán nem került szóba a kerekasztal-beszélgetésen, munkatársunk erre kérdezett rá Trádler Henriettánál, aki közölte: az elkövetők többsége református volt. „Ezek a falvak alapvetően református vallásúak” – tette hozzá. A gyilkosságsorozatnak volt egy olyan magyarázata, „hogy elvallástalanodott a térség”. Vallási értelemben elhanyagolt volt a környék – idézte az ifjú szakember az idevonatkozó kutatás megállapítását. Hangsúlyozta: a válás akkor ritkaságszámba ment, falun meg végképp. A házasságuk válsága miatt a lelkészhez forduló házaspárok ügyeiről a református hivatal úgynevezett békéltetési naplókat vezetett. „A tízes évektől azonban nem vezették ezeket a naplókat. Fölmerül, hogy a lelkész trehány volt” – mondta Trádler, hozzátéve, hogy a naplóvezetés elmaradása is vélhetően a hitélet meggyengülésének következménye. „Nem tudták a Tízparancsolatot az asszonyok, holott, ha valaki minden nap jár templomba, akkor tudja” – mondta a történész.

Interjúalanyunk szerint egy nagyon elzárt, tanyavilág jellegű térségről van szó, „ahová kilencven éve télvíz idején alig lehetett eljutni”. Hozzátette: tömegközlekedéssel most is hat óra volt Budapestről eljutni oda. (A Google útvonaltervezője szerint 147 kilométerről van szó. Csak összehasonlításul: Budapest-München vonattal hat óra ötvenegy perc – a szerk.)

Az arzénes gyilkosságsorozat Magyarországon bárhol máshol is megtörténhetett volna, hiszen azok a vélt okok, amelyek a gyilkosságsorozatig vezettek, nem kizárólag a Tiszazugot jellemezték – derült ki a történész szavaiból. Trádler úgy látja: az a különbség, hogy itt kiderült, máshol meg nem. Viszont, mint ahogy évtizedekig a kollektív falazás, a teljes elhallgatás és a felelősség elhárítása követte a gyilkosságot, ez vélhetően máshol is így lenne. Tehát hiába próbálná az újságíró – mondjuk, Baranyában – megszólaltatni a kilencvennyolc éves Mari nénit, ő hallgatna, mint a sír. „Nagyon érdekes dolog az emlékezet. A filmből is az derült ki, hogy tagadásban éltek: úgymond nem történt semmi. Különben kognitív disszonanciájuk lett volna” – magyarázta a kutató. Többet ér, ha a korabeli holttestekből a kutató megpróbálja kimutatni az arzént – mondta a történész, akinek meggyőződése, hogy „máshol is arzéneztek: az arzénezés Európa-szerte bevett szokás volt”.

Kérdésünkre Trádler azt mondta: az áldozatok – leszámítva a csecsemőket és a nagyon időseket – kizárólag férfiak voltak.

Amennyiben bántalmazás (akár, szóbeli, lelki, fizikai, szexuális vagy gazdasági erőszak) áldozata, Önnek joga van a segítségre. Segítséget kérhet a rendőrségtől, a családsegítő szolgálattól, az orvostól vagy egy olyan személytől, akiben megbízik, és akiről tudja, hogy nem árulja el a bántalmazónak. Ha azonnal menekülni kell, akkor az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat nyújthat segítséget, amely a 06 80 20 55 20-as telefonszámon érhető el. Érdemes értesíteni a gyermekjóléti szolgálatot, amely minden településen működik. Az önkormányzat pontos címet és telefonszámot tud adni hozzájuk. A Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen Egyesület honlapján található telefonszámok egyikén szintén kérhet segítséget.

Amennyiben tetszett a cikkünk, és a jövőben is olvasna hasonlókat, itt lájkolhatja az oldalunkat (ha már korábban lájkolt minket, akkor ne kattintson!):